Kaleidoszkóp

Másodszor olvastam A Karamazov testvéreket. Először nagyjából tizenöt-tizenhat évvel ezelőtt egy egészen más életszakaszban, más kérdésekkel, más belső világgal. Most újra visszatértem hozzá – és bár sok minden máshogyan hatott, máshová kerültek a hangsúlyok – egy dolog mitsem változott: meggyőződésem, hogy A Karamazov testvérek a világirodalom egyik legkiválóbban megírt remekműve, mondhatni számomra az irodalom csúcsa.

Kifejezetten lassú, mély megélés volt ez az olvasás. Nem emlékszem pontosan, húszévesen mennyire volt türelmem hozzá, most azonban teljesen beleolvadtam ebbe a regénybe. Olyan szöveg, amely nem tűri a rohanást, nem engedi, hogy „ledaráljuk”. Időt, figyelmet és jelenlétet kér. Tökéletesen illeszkedett ahhoz az idei célkitűzésemhez, hogy újra megtanuljak lassan, elmélyülten olvasni, elveszni egy könyvben, nem pedig túl lenni rajta.

A regény középpontjában a Karamazov család áll; a züllött, erkölcsileg romlott apa, Fjodor Pavlovics, és három fia: Dmitrij, az ösztönök és szenvedélyek által vezérelt, szélsőséges érzelmekkel élő férfi; Ivan, az intellektuális, kételkedő elme, akit a világ igazságtalansága emészt; és Aljosa, a hit, a szeretet és az alázat megtestesítője. Körülöttük hús-vér mellékszereplők mozognak, akik nem díszletek, hanem önálló sorsok megtestesítői.

Az apagyilkosság súlyos szó. Forgatjuk, ízlelgetjük a szánkban, és ösztönösen tiltakozunk ellene. Aki a világban él, aki ismeri a normalitás erkölcsi rendjét, tudja, hogy ölni bűn. Ez megkérdőjelezhetetlen. És mégis, Dosztojevszkij nem engedi, hogy ennél megálljunk. Szembefordít minket a kérdéssel: vajon felmenthető-e a fiú e bűn alól, ha megismerjük az odáig vezető utat, a másik oldal miértjeit, az elhallgatott sebeket és az évek óta gyűlő belső feszültséget? Nem választ ad, hanem terhet ró ránk. Egy erkölcsi súlyt, amelyet az olvasónak kell hordoznia tovább.

Dosztojevszkij egyik legnagyobb zsenialitása számomra az, ahogyan karaktert épít, és egymás mellé helyezi őket a történetben. Úgy formál, ahogy talán senki más. Minden szereplő motivációját megértjük, mert az író nemcsak azt mutatja meg, mit tesznek, hanem azt is, hogyan jutnak el odáig. Nincsenek kihagyások, nincsenek kényelmes mellékutak. Egyenes vonalban, mismásolás nélkül vezet végig a lélek legmélyebb rétegein, ahol ok és okozat végül eggyé és megértetté válik. Ítélkezni így nincs okunk, mert mindent látunk, mindent értünk.

A történetvezetés zseniális, az írói stílus pedig elképesztő. Dosztojevszkij folyamatos gondolkodásra, belső munkára késztet. Felismerjük magunkat a szereplőkben,nemcsak a jókban, hanem a rosszakban is. Valós karakterek, akikről külön-külön könyveket lehetne írni. Sokan a nagy inkvizítor monológját tartják a mű csúcspontjának, és valóban megkerülhetetlen, ámbár engem most mégis az azt megelőző filozófiai elmélkedések érintettek meg a legmélyebben. Az a felismerés, hogy az ember elveszti a világba vetett hitét, amikor szembesül a borzalmakkal, különösen akkor, amikor ártatlan gyermekek szenvedéséről és pusztulásáról van szó. Dosztojevszkij nem vigasztal, nem ad kész válaszokat, hanem kérdez. És ezek a kérdések sokáig velünk maradnak. A Karamazov testvérek egyik legintenzívebb pillanata kétségtelenül a tárgyalás.. A bíróság falai között játszódik a regény egyik legdrámaibb morális és érzelmi csatája. A védőbeszédet kétszer olvastam el annyira élveztem.

A regény érzelmi világa rendkívül gazdag: féltékenység, féltés, szerelem, gyűlölet, megvetés, alázat, megalázás és megalázkodás, hit és hitetlenség egyszerre vannak jelen, különösen erős az árulás és elárultság érzése. Az érzelmi sűrűség miatt a regény nem befogadható gyors tempóban; csak lassú, elmélyült olvasással érthető meg igazán.

Dosztojevszkij nőábrázolása megosztó, és nem bánik kesztyűs kézzel a női szereplőkkel – ez talán nem meglepetés annak, aki már olvasott tőle. A nőalakok szenvedélyesek, kiszolgáltatottak, szélsőséges érzelmi állapotokban léteznek, de fájdalmasan emberiek. Ez a keménység ugyanakkor szerves része annak a világnak, amelyet a szerző feltár.

Az első olvasáskor nem emlékszem, hogy hiányérzet maradt volna bennem a regény végével kapcsolatban; talán akkor még nem is tudtam, hogy a folytatás Dosztojevszkij halála miatt soha nem valósulhat meg. Most viszont sok kérdőjellel csuktam be a könyvet. Bár könnyen lehet, hogy ezek a kérdések akkor is bennem maradtak volna, ha a folytatás megszületik. Különösen legkedveltebb karakterem, Aljosa sorsáról olvastam volna még, legalább ugyanilyen terjedelemben.

A Karamazov testvérek nem könnyű olvasmány, de azok a könyvek, amelyek igazán számítanak, soha nem azok, cserébe viszont örökre velünk maradnak.

---

Dovák Anett könyves tartalomgyártó. Lelkes olvasója vagyok a szépirodalomnak és klasszikusoknak, de igyekszem tartani a lépést a magyar/külföldi kortárs irodalommal is. YouTube csatornámra videós, Instagram illetve Moly felületeimre pedig szöveges könyvajánlókat, véleményeket készítek.