Kaleidoszkóp

Ernest Hemingway Az öreg halász és a tenger című kisregénye azok közé a művek közé tartozik, amelyek látszólag egy egyszerű történetet mesélnek el: egy öreg halász, aki hosszú napok, sőt hetek balszerencséje után újra tengerre száll, hogy végre újra szerencsét próbáljon; ám a felszín alatt mélyebb emberi kérdések bontakoznak ki: ez a könyv a küzdelem, a méltóság és az emberi létezés csendes tragikumának himnusza.

Bevallom, Hemingway könyvét hosszú ideje kerülgetem már; mindig ott pihent szemmagasságban a polcon, mintha türelmesen várná, hogy egyszer eljöjjön az ideje. Most, hogy egy nagyobb lélegzetvételű olvasmányon vagyok túl, leginkább a rövidsége miatt nyúltam utána; úgy gondoltam, legyen most valami könnyedebb, valami, amit egyetlen lélegzetvétellel el lehet olvasni. De miközben a könyv valóban rövid, a mondanivalója olyan mély és egyetemes, hogy épp az ellenkező hatást váltja ki: belénk rekeszti a levegőt.

Sokan elmondták és leírták már előttem, hogy milyen csodálatosan ír Hemingway és nem is szeretném hosszan ismételni őket. Mégis muszáj megjegyeznem: egyetértek minden dicsérő szóval. Hemingway prózája egyszerre letisztult és végtelenül mély; minden mondata pontos, minden csendje jelentéssel teli. Olyan ritka tisztasággal szól az emberről, amilyennel kevés író tud.

Ha minden előzetes tudás nélkül nyitja ki az ember ezt a könyvet, már az első oldalakból árad valami különös balsejtelem, valami halk, de kitartó fájdalmasság, ami azonnal érezteti, hogy ez a történet nem pusztán elmesélni akar, hanem valamit megmutatni bennünk: a veszteség, a kitartás és a magány csendes súlyát. Érezni, hogy itt nem diadalról lesz szó, hanem arról, ami az emberből megmarad, amikor a diadal már elérhetetlen.

Mindig is szerettem azokat a történeteket, amelyek bölcseleti mélységüket egy idős főhős alakján keresztül bontják ki, mert az ilyen figurákban ott van az átélt évek súlya, a csendes tudás, amit nem lehet könyvekből megtanulni. Santiago is ilyen: nem hirdet igazságokat, nem magyaráz, csak cselekszik, és a tettei, a gondolatai, a makacs reményei többet mondanak minden szónál.

A tenger végtelen kékje ebben a történetben nem pusztán díszlet, hanem az élet és az idő allegóriája, amelyben az ember egyszerre kicsiny és végtelenül nagy mert képes újra és újra nekivágni, még akkor is, ha tudja, hogy talán elbukik. És ez a küzdelem, ez a mozdulatlan, csendes kitartás az, ami a könyv minden sorát átitatja.

Az öreg halász és a tenger olyan könyv, amit lassan kell magunkba engedni, mint egy mély lélegzetet a part menti szélből. Csendes, tiszta és fájdalmasan emberi; olyan történet, amely nem akar tanítani, mégis tanít; nem magyaráz, csak megmutatja, hogy a méltóság néha éppen a legnagyobb veszteségek közepette születik meg.

---

Dovák Anett könyves tartalomgyártó. Lelkes olvasója vagyok a szépirodalomnak és klasszikusoknak, de igyekszem tartani a lépést a magyar/külföldi kortárs irodalommal is. YouTube csatornámra videós, Instagram illetve Moly felületeimre pedig szöveges könyvajánlókat, véleményeket készítek.

---

Hasonló művek: