Géczi Lajos
lila és zöld / Interjú Kozma Lilla festőművésszel
Kozma Lilla idén szerezte meg festőművész diplomáját a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, mesterei Révész László László és Kósa János festőművész voltak. Számos kiállításon szerepeltek már művei nem csak hazai kiállítóhelyeken, hanem külföldi galériákban is. Két önálló kiállítást rendezett: 2023-ban az “our core is love: önmagunk lényege a szeretet” c. kiállítását a Tudtam Én Főzdebárban, valamint 2024-ben a Margaux Kávézóban a “the ordinary things” c. tárlatát.
Lilla művészetének szerves részét képezi az általa gyakran alkalmazott színpáros a lila és a zöld, amely számos alkotásán visszaköszön. Festményeiben megjelenik a narratív figurativitás, ami egyszerre intenzív és sejtelmesen meditatív világot teremt: álomszerű, sokrétű univerzumba csábítja a nézőt, ahol az ismeretlen és az ismerős folytatólagos párbeszédben állnak egymással. Munkáira nagy hatással voltak Hamvas Béla és Széplaky Gerda művei, valamint Henri Rousseau naiv festészete.
A “with my last breath” c. diplomamunkája három nagyméretű akril festmény együttese, melyben személyes narratíváját a hagyományos Utolsó Ítélet ábrázolásának dekonstrukcióján keresztül mutatja be. Sávos kompozíciójában a paradicsomi állapot, a végső ítélet és a Pokol ürességének értelmezését dolgozza fel. A műveiben gyakran a büntetés és a bűnhődés jelenségének átfogó elemzését vizsgálja teológiai, társadalmi és az egyén kérdésén keresztül: Ki ítélhet és ki ítéltethet?
Alkotásaidon megjelennek mitikus elemek, melyeknek van egy alá-fölé rendeltségük. Melyik karakternek van a legerősebb személyisége? Példaként elsősorban a diplomamunka középső elemére gondolok a “my dad always tells me not to cry” c. festményedre, amin jól látható egy Krisztus figura. Őt tartod a legerősebb szimbólumnak, vagy azokat az alakokat, akiket köré festettél?
A festményeim készítése közben sok minden véletlenszerűen történik. A munkák megfestése során ritkán rajzolok vázlatokat, elsősorban a fejemben összeálló réteg képekből kialakuló víziókat vetítem fel a vászonra és ahogyan telik az idő úgy adok hozzá újabb elemeket. Gyakran emelek ki külöböző művészettörténeti motívumot, melyeket parafrazálok és teljesen más kontextusba helyezek, annak érdekében hogy minél jobban kapcsolódjon a személyes narratívához. Az egyes elemek a hagyományoktól eltérően, nem egy hierarchikus rendszerbe szerveződnek, ők egységesen egymásra hatva léteznek egymás mellett. Itt keletkezhet egy ellentmondás, hiszen akkor miért lehetséges, hogy az önarcképem megjeleníthetem Mihály arkangyal szerepében vagy éppen Krisztust kitakart szemmel ábrázolhatom?
A festmények célja sosem a blaszfémia volt, sokkal inkább egy kommunikációs csatorna teremtése köztem és az egyházi intézmény között. Református gyerekként egy katolikus közegben sokszor nem mertem kiállni önmagamért, a festészet viszont lehetőséget adott számomra, hogy a határaimat feszegetve egy olyan képi világot legyek képes teremteni amiben a történetemein keresztül töredezetté tehetem a hagyományos kanonikus ábrázolásokat. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy mindennel szembemegyek, hiszen nagyon szeretem a szakrális művészetet, gyerekkorom óta vallásos közegben éreztem a legotthonosabban magamat, de ennek ellenére valamilyen módon reflektáni szeretnék kortárs nézőpontból arra, hogy az intézmény dogmatikus közegében gyermekként nem könnyű boldogulni.
Számodra mit jelent egy ismétlődő motívum? Gondolok például a lila alakokra, az erdőre, műkörömre, a pontozásra vagy éppen a díszes ruhákra, amelyeket alkalmazol a festményeiden?
Az említett motívumok mindig Lilla lelkiállapotának egy jelző elemenként szokott működni. Ha egy motívum összekapcsolódik egy emlékemmel azt általában addig szoktam újra és újra ismételni, ameddig nem békélek meg vele. Példaként vegyük az egyes alakok arcán megjelenő pontozásokat, amely a könnyre, sírásra való utalás. Az ábrázolt alakjaim szinte minden alkalommal sírnak, s bár nyugalmi helyzetben vannak ezek az elsőre furcsának tűnő pontrendszerek zaklatottá teszik a valójukat. Szeretek rájátszani a nyugalmi állapot nyughatatlanságára, ami a mai világunk mindennapjait képezi.
Volt egy projektem az egyetem alatt, amikor kivittem köztérbe az alkotásaimat, főként annak érdekében, hogy egyes emlékeket az adott helyszín aurájának találkozásával semlegesítsem, mintha kitörölnék egy emléket. A projekt során azt is vizsgáltam, hogy az emberek miként reagálnak rám: leggyakrabban világi emberek tettek fel a kérdést azzal kapcsolatban, hogy miért célom a hagyományos white cube galéria keretein kívül mutatom meg nekik a festményeimet. Bár izgalmas vállalkozásnak tűnt ez a sorozatom azóta megszakadt, de tervezek mindenképpen visszatérni hozzá, hiszen a végső kinyilatkoztatása az emlékeim eltörlésének az lenne, ha egyházi személyekkel beszélhetném meg a bennem megrekedt kérdéseket.
A lila és a zöld szín régóta meghatározzák az életedet. Említetted Hamvas Béla egyik írását, ahol kifejti a zöld és a lila szín jelentőséget. Miért volt fontos számodra?
Műtermi munkám során a lila szín használata a bűnbocsánat szentségéhez hasonlítható. Különös módon alakult ki a színnel való kötődésem: Édesapám által református vallásban lettem megkeresztelve, egyházunkban a gyónás Isten felé történik, nem szükséges hozzá egyházi személy jelenléte. Édesanyám katolikus vallása miatt, viszont római katolikus iskolában kellett tanulnom, így a két egyház tanítása és liturgiája gyakran keveredett egymással. A katolikus liturgiában a lila szín a bűnbánat, a vezeklés és a lelki felkészülés szimbóluma. A pap bűnbánati szertartások, illetve egyéni gyóntatások során lila stólát visel, ami a bűnbocsánat szentségének kiszolgálásához kapcsolódik. Reformátusként kimaradtam ezen közösségi bűnbánati szertartásokból és ennek hiányát pótlom a festészetemben azáltal, hogy a gyónás Istennel a festésen keresztül találkozik.
Hamvas Béla: Lila és zöld c. esszéjében, a két szín példáján keresztül állítja szembe egymással a természetet és a kultúrát. A lila, mint a hamis spiritualitás és önámítás szimbólumaként jelenik meg, egy valódi mélység nélküliség ünnepélyes szerepben. A zöld szín ezzel szemben a transzcendencia felé nyitott emberi állapotot mutatja, amely egészséges. Modern emberként mégis jobban nyitunk a lila fele, ami az igazi transzcendencia helyett csak egy felszínes utánzat, ami a különféle divatos szellemi irányzatokban mutatkozik meg. Hamvas kritikai szemléletében arra ősztönzi az embert, hogy a lila elidegenített állapotától, egy autentikusabb, zöldebb létezés felé mozduljon el. Hasonló elmozdulásra építek én is a festmények során, lineárisan az eddigi munkásságomban jól kiütközik, hogy a lila képeimben egyre hangsúlyosabb szerepet kap a zöld.
Volt már olyan, hogy elszakadj a lilától, és mást színt kipróbálj? Mi történne, ha felborulna ez az érzéki egyensúly?
Számomra ez egy nehezebben megközelíthető kérdés. Az egyetem első éveiben sok színt használtam, de már akkor voltak festmények amiken megjelentek a lila figuráim. Révész mester elvesztése után volt egy erős kapaszkodás alakult ki a lila színnel, mert úgy éreztem akkor ez az egy kapocs tart össze minket a földi és a túlvilági élet között. A diplomamunkám készítésével párhuzamosan kezdtem el terápiára járni, amely során kiderült, hogy egy nagyon hosszú gyászmegrekedési folyamattal küzdök: a halál jelenlétét a leggyakrabban a lila törékenysége által tudom megjeleníteni.
A poklom eredeti elképzelésem szerint zsúfolt és borzalmakkal teli lett volna. Idővel sikerült elengednem azt a fix elképzelésemet, hogy minden megjelenített sávban valamilyen módon bünhődni fogok. A konklúzió végül egy üres pokol lett, melyből a védés után kilépve egy végső megbékélésre térek a múltammal. Az itt megjelenő sárga-narancs-piros hármasnak erőteljes megjelenése egy új határvonal kijelölése: a bátorságot, hogy merjek újra színekkel dolgozni és visszatalálni Lillához. Szimbolikus gesztusként szántam Révész mesternek, hiszen tudom mennyire szerette a színes festményeimet. Azzal, hogy lezártam az életem ezen szakaszának fájdalmas emlékeit, egy új Lillát teremthetek, aki a legnagyobb szeretettel színesen élni és alkotni szeretne. Hiszek benne, hogy mesterem mindennap büszkén és boldogan tekint le rám, hiszen ő is mindig azt mondta nekem: “Mindennap alkotunk, hogy az embereknek egy szebb világot adjunk.”
Lilla pedig ezt a feladatát élete utolsó pillanatáig igyekszik majd a legjobban beteljesíteni.
Kozma Lilla instagram oldala:
@lillaxkozma
@lilla_kozma
Kaleidoszkóp 