Kaleidoszkóp

Kivettél az euróból, normális vagy? Gimi másodikban, egy nyomasztóan felhős péntek délután anyu idegesen cigizett a kocsi mellett görnyedve a pályaudvaron, ahova azért jött ki elém, hogy minél előbb szembesítsen azzal, hogy eltűnt a teásdobozból ötven euró, ami még a római nászútjukból maradt meg. Ja igen, nem mondtam?, próbáltam elkenni a dolgot, de anyu kezében remegett a cigi, mint aki már teljesen elfáradt abban, hogy rejtegesse a világ és maga elől gyermeke szörnyeteg mivoltát. Ő már mindent megtett, ez az ötven euró egy olyan utolsó csepp volt a pohárban, mintha takarítás közben talált volna az ágyam alatt egy dobozt, benne emberi fogakkal és polaroid fényképekkel a legbrutálisabb kínzásokról. Ezt már nem, nem tudok neki tovább falazni, gondolhatta. Próbáltam neki normális életet biztosítani, jóra nevelni, de nem bír a természetével, lehet, hogy tényleg a vérében van, mert az egy dolog, hogy macskákat nyúzott a sulival szemközti temetőben, de ez, hogy már embereket is… ezt már tényleg nem. Szállj be, taposott rá a cigijére, elmegyünk mamához, mondta, én pedig kinyitottam az első ajtót, de a helyemen egy bevásárlókosár volt. Ülj hátra, érkezett a megoldás anyutól.

Vészjóslón kattogott a szélvédőtörlő jobbra-balra, anyu riadt szeme meredt rám az utastéri visszapillantó tükörből, néha figyelt csak az útra, a közúti balesetnél nagyobb veszélyt jelentett rá a kannibál fia, rajta kellett tartania a szemét. Hogy csinálhattad ezt, kérdezte a szempár, ami még mindig reménykedett abban, hogy valahol ott a hátsó ülésen, mélyen ebben a szörnyetegben még ott bujkál az ő kisfia, aki a légynek sem ártana, nemhogy ötven eurónak. Nem gondoltam, hogy ekkora baj lesz belőle, kezdtem bele a magyarázkodásba, mert őszintén nem gondoltam, annyi zsebpénzt kaptam, amennyit kértem, persze titokban, és miután anyunál egyszer nem volt annyi, mint amennyit kértem, és a teásdobozból pótolta ki euróval, azt hittem, egyedül is választhatom ezt a megoldást. Nem gondoltad, háborodott fel anyu, hogy nem gondoltad, hát tudod, hogy milyen, karácsonykor is mit csinált?

Persze Jónásról volt szó, akinek a téliszalámis akciója csak ízelítő volt abból, hogy milyen lesz vele élni. A karácsonyi eset, amit anyu épp felemlegetett miközben visszarántotta a kocsit a sávjába, a következő volt. Jónás afrikaiharcsa-paprikást főzött, már hetekkel előtte beharangozta, hogy ő bizony azt fog főzni, mi pedig megtanultuk ugyanolyan hitelesen kifejezni ámulatunkat, mintha először hallanánk, hogy úgy általában valaki, de kiváltképp ő harcsapaprikást fog főzni, pláne afrikai harcsából. A kishúgomnak éppen csak nem tanítottam be a Hajrá csajok!-ból a szurkolókoreográfiát, de még így is lelkiismeretesen támogattuk Jónást délelőtt, amikor késsel a kezében a fejét vakarta, hogy hogy is lesz ez. Elfáradtunk, mire este elénk került a menü. A húgom az ajándékait találgatta, én már a doboz formájából tudtam, hogy Narancsvidék dévédét kaptam, és alig vártam, hogy vacsora után letudjuk az ajándékozást, majd a szobámban kiszótárazhassam a teljes első évadot. Mi van, nem ízlik, dörmögött Jónás, mire mindenki gyorsabban kanalazta, dehogynem, de nem elég gyorsan, mert Jónás közölte, hogy akkor nem kell megenni, és beszedte a tányérokat. De esszük, bizonygattuk, csakhogy már hiába, késő bánat, így jártunk. Ajándékozás után épp a szobámban szüneteltettem a szótárazást, hogy kiverjem Adam Brodyra, mikor egy nagy puffanást hallottam kintről. Anyu melegíteni akart magának egy kis harcsapaprikást, de Jónás nem kért a szánalmából, inkább kidobta a mikrót is.

Kérem a kulcsod, tartotta a markát mama, ahogy beengedett minket a lakásba, ahol egyedül hagytuk pár éve. De miért, értetlenkedtem. Nem vitatkozom, add ide a kulcsod, parancsolta egy oktávval feljebb, és amíg előkotortam a kék Eastpak hátizsák aljáról, a vallatótiszt átmotozott a szemével. Mi lesz a következő, meglopom? Vagy eladom a tévéjét? Forduljak el, amíg más helyet keres a nyugdíjának, mert az sincs biztonságban úgy, hogy tudom, hogy az ékszerdobozban tartja a pickwickes kanna mögött.

Azért ez túlzás, szakadt ki belőlem, mire villámokat szórt a szeme: még neked áll feljebb? Ahelyett, hogy füled-farkad behúznád, hogy ekkora szart kavartál anyádnak és nekem, nekiállsz feleselni? Mars be a konyhába!

A konyhába lépve egyből nekimentem a lámpának, ami ingázva szórta a fényt jobbra-balra, kijelölve a helyemet a konyhaasztal egyik sarkában. Lehuppantam a székre, és az ütközés helyét masszíroztam. Mi történt, lépett be riadtan a konyhába mama, aki a nyugdíját épp csak biztonságba helyezte egy föld alá fúrt széfbe vagy egy könyv elmozdításával kinyitható forgókamrába, de nem lehet eléggé résen, mert az unokája még a konyhában is képes bármit kitépni a falból, amit aztán elpasszolhat a feketepiacon. Csak nekiment a lámpának, mondta anyu. Mama csóválta a fejét. Hát tényleg rád sem ismerek. Kábítószerezel? Arra kellett a pénz? Döbbenten meredtem mamára, onnan anyura, aki nedves tekintettel hálálkodott a jóistennek, hogy mama a rossz zsaru, és nem neki kellett ezt a kérdést feltennie. A sors iróniája, hogy ugyan én loptam, mégis én éreztem magam elárulva, amiért azt hiszik, drogozom, mert ezekben az időkben egyetlenegyszer szívtam bele egy spangliba, és akkor is úgy elálmosodtam, hogy bezártam magam egy étterem mosdójába a Roosevelt téren, mert ott végre nem nyaggattak tovább a haverjaim, hogy ne aludjak el. Ezzel viszont nem érvelhettem, csak nem mondhattam azt, hogy hogy drogoznék, a fű se jött be, mert arra egyből lecsapna a vallatótiszt: szóval kipróbáltad! Rám szakadt a felismerés, hogy itt nincsenek jogaim, bármit rám bizonyíthatnak és lecsukhatnak valamiért, amit el se követtem, hiszen az ügyésznek is van élete, amihez minél előbb vissza akar térni, és ha elég meggyőzőek a bizonyítékoknak vélt véletlenek, akkor a Legyen ön is milliomost fogja választani, és nem azt, hogy amikor este bekopog a dolgozószobájába a felesége, hogy mindjárt kezdődik a Legyen ön is milliomos, félszegen azt mondja neki, hogy kezdjétek nélkülem, én még ennek a Marcinak az ügyét vizsgálom, mire a felesége csalódott beletörődéssel bólogat, de azt azért még megjegyzi, hogy vacsorázni se jött ki, és azért ez így már nem mehet tovább, tulajdonképpen őt vagy a munkáját vette feleségül? Ezt nem fogja vállalni az ügyész, inkább beáldoz engem, és csak annak örülhetek, hogy legalább villamosszékbe nem kerülök, mert már nincs halálbüntetés.

Kérdeztem valamit, csapott az asztalra mama. Nem drogozom, mondtam. Akkor mire kellett ennyi pénz, hadd halljam. Nem tudom, válaszoltam. Hát, csak tudod, hogy mire költötted. Őszintén, nehéz volt szétszálazni, mert az eurós hét, azt leszámítva, hogy a hét elején volt egy köröm egy pénzváltónál, hogy forintot csináljak az euróból, ugyanolyan volt, mint a többi. De azért elkezdtem kotorászni az emlékezetemben. Vettem filceket a művészellátóban. És még, kérdezte a vallató/hipnotizőr. Bravo magazint. Nem, Popcornt. És IM-et. Kezdtem összefűzni az emlékfoszlányokat. Voltam pizzázni a lányokkal, ittam két Safe Sex on the Beachet. És még? És vettem hajhabot. Dehát annyi hajhabod van, szakadt ki értetlenül anyuból. Minek kellett még egy? Mert azt hittem, hogy ettől nem lesz ilyen bozontos. Anyu és mama tanácstalanul néztek össze, mint a zsaruk, akik rossz embert hoztak be kihallgatásra, de nem szégyenülhetnek meg, és még annyira sem szakadhat a nyakukba egy botrány, pont a választások előtt. Vádalkut ajánlottak: ismerjem el, hogy nem lehet eurót lopni a teásdobozból, ígérjem meg, hogy többé meg sem próbálom, ők pedig elsikálják ezt az esetet, hogy ne tegye tönkre a jövőmet. Mama előbányászott ötveneurónyi forintot a rejtekhelyről, és anyu kezébe nyomta, hogy akkor ezt váltsa át, és otthon tegye be a teásdobozba. Én pedig szégyelljem magam, de legalább nem kábítószerezem. Még!

Szégyelltem is magam, amiért nem éreztem szégyent. A vallatóasztaltól is azzal a meggyőződéssel álltam fel, ahogyan leültem, hogy ez egy félreértés. Láttam, hogy mama és anyu milyen riadtan próbálják felsikálni a padlóról a vérnyomokat, belökni egy tóba az autót, feldarabolni és műanyag hordóban savval felemészteni a holttestet, és bennem még mindig nem szólalt meg a szégyen, megszólalt viszont egy másik hang, ami azt suttogta nekem, hogy talán azért, te barom, mert pszichopata vagy. Pszichopata, visszhangoztam bamba rémülettel ennek a képzeletbeli lénynek a hangját, ami kárörvendő mosollyal reszelte a körmeit a vállamon. Ühüm, pszichopata. Vagy már elfelejtetted, hogy hatodikban a Zsoltit is kizártad az erkélyre véletlenül, aztán hazamentél, mert hogy úgyse tudsz visszajutni a házba, hogy beengedd? És mi van azzal, amikor megdobtad az erdélyi táborban a csúnya lányt egy szelet dinnyével, mert zavart, hogy milyen jó étvággyal eszi? Na ugye! De, mentegettem magam, szerintem a pszichopaták nem sírnak a Tuti gimin, meg nem vagdossák ki egy gyűjteménybe a Bűbájos boszorkák-képeket a tévéújságból. De igen, oszlatta el a kételyeket a hang, pontosan ezt teszik a pszichopaták, képeket gyűjtenek idegenekről. És arra emlékszel, amikor a Klári tavaly leköpött a nagyszünetben, mert lekurváztad, miután lebuzizott, és az akcióját vastaps fogadta az aulában? Kérdem én, történnek ilyen dolgok egy jó emberrel? Na ugye, hogy nem? Elkeserített a felismerés, hogy a hangnak igaza van, de nem akartam sírni, nehogy anyuék félreértsék, és azt higgyék, hogy ezek a lelkifurdalás könnyei, hogy összeroppantam a bűntudat súlya alatt, és próbáltam ugyan kimagyarázni magam, de most felébredt bennem az ember, és elismerem, hogy drogra kellett az ötven euró, sőt drogcsempész vagyok, és azzal az ötvenessel akartam megkenni a határőrt. Csitt, kis bébi, nem kell pityeregni, tette el a körömreszelőt a láthatatlan lény, nem lesz semmi baj, te gonosz kis gyermek, majd én vigyázok rád. Úgy döntöttem, hogy hallgatok erre a hangra, biztos jobban tudja, mint én, hogy mi van velem, hiszen én nem ismertem fel azt sem, mi a helyes érzés ebben az eurós helyzetben, szóval hogyan is bízhatnék magamban. Elfogadtam, hogy ő irányít, és hálás is voltam neki, hogy megóv a börtöntől, mert lát rajtam valamit, amit valójában mindenki lát, csak én nem. Hogy van bennem valami rossz.

---

Megjelent: Marton Krisztián: Bőgőmasina, Leányvállalat, 2025, 316 old.