Kaleidoszkóp

Rövid kitekintő:

A Ratio Educationis (1777) és az első európai óvoda megalapítása (1820) is arra utalnak, hogy a gyerekkor és a nevelés kérdése foglalkoztatta a közösségi képzeletet Magyarországon. A 16–19. századi egyházi és városi kollégiumok könyvtáraiban számos pedagógiai mű található, ami a nevelésről szóló tartós és sokrétű diskurzus jele lehet. Az iskola ma ismert szerkezete – alsó és felső tagozat, valamint a reáliskola – a 19. század végére alakult ki Közép-Európában.

Ekkor már irodalmi példának, nem jogi segédszövegnek voltak tekinthetőek az iskoláról szóló szövegek: Móricz, Móra, Kosztolányi, Molnár, Karinthy, Kaffka tíz-húsz évvel a Klebelsberg iskolareform előtt (1926) létrehozták saját iskola-miniatúráikat. Még nem léteztek kötelezők: ahogy mindenhol Közép-Európában, egy kötetetlen, kalandregényeket tartalmazó listáról választottak az egyes iskolák. A ma ismert intézményt az 1940-es szovjet megszállás után állították össze, majd az 1984-ig változatlan is maradt, míg a Magyartanárok Egyesülete módszeresen ki nem harcolta a változást, hogy az 1996-ban alapított Oktatási Minisztérium azóta is alapul vegye az ötleteiket.

Azért lehet szemléletes ez a rövid kitekintő a “kötelezők” történetéről, mert ezzel párhuzamosan alakult ki a kánon és a klasszikusok fogalma és a modern műveltségeszmény. Míg az egyházak fokozatos térvesztésével, a bibliai szövegek naiv, “példázatos olvasásmódját” és a kultúra gondozásának a mentalitását a szépirodalom örökölte meg.

Elsőként amellett szeretnék érvelni, hogy (1) létezik egy “kitakart kánon” amely a kötelező olvasmányok szokásjoga és a szépirodalom szimbolikus státusza mentén képződött meg; (2) az Iskola a határon kiemelt helyen van ebben a “kitakart kánon”ban (3) ezen lehetőleg változtatni kell.

1. Bébé, a hivatásos árnyék

Ha hinni akarunk Esterházy Péternek és a posztmodern az internet előtti internet létrehozásával kísérletezett: feltételezhetjük, hogy két szerző ugyanazt a könyvet írja: “diskurzushoz szól hozzá”, megoszt.

Vannak szereplők, akik sajátos aurával rendelkeznek és adott esetben anélkül is körvonalazni tudjuk őket, hogy olvastuk volna az adott regényt. Az Iskola narrátora, Both Benedek egy utcában született Esti Kornéllal (és velem), festő lesz és látszólag túléli az úgynevezett történelmet – Medvével, a költő barátjával ellentétben, akit 1956-ban felakasztanak. Bébé átjegyzeteli Medve hagyatékát: az apa nélkül felnőtt fiú katonaiskolai formálódását osztálytermi népszerűség-méricskéléssel, időjárás beszámolókkal, Kaisertum und Königreich (Österreich-Ungarn) termékbemutatóval és menza-naplóval látja el.

Az Iskola a határon cselekménye ezzel röviden összefoglalásra is került. Azonban a regény négy-öt főbb szereplője a (rövidsége miatt kényelmesen olvasható – mint Nemes Z. Márió konzulensem megjegyezte) Ottlik-életmű egészén átvonul. (Továbbélők/Hajnali háztetők/Buda/Hajónapló.) Úgy hatnak, mint a Nyugat Atlantiszából átmentett emlékek, sejtések, szituációk, jungi archetípusok.

Hévizi Ottó Ottlik-veduta című tanulmánykötete, amely korán eltávozott élettársa Jakus Ildikó félbeszakadt Ottlik-kutatását írja át, kegyetlen szépséggel és nyíltsággal, közös utazásaik helyszínén, az éjjeli Velencében indul. (Megkockáztatom: jobb, mint az eredeti.) Horváth Kornélia a jel és jelentés kép és képzelet közti viszonyok logikáját kutatja a regényről írott elemzéseiben, nem elhallgatva, hogy a Nyugat folyóirat felidézése egyenlő a Nyugat elfelejtésével: a Nyugat gyászával.

2. A bölcsészettudomány detektívregény-fixációja

A globális és hazai könyvpiac legnépszerűbb műfajai a krimi és romantikus lányregény. Az irodalomtörténet ezzel szemben az avantgárd fordulattól számítva aktívan elhatárolja magát a biográfiai értelmezéstől és az esszencializáló olvasatoktól. Ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy ez nem egy folyamatos függetlenedési kísérlet-e, mivel a piac olvasásmódjai törvényszerűen visszahatnak a szakma logikájára is.

Az Iskola a határon hírhedt nyitójelenetében (Lukács fürdő, 1959) ez a dilemma tér vissza, mikor a két főszereplő kitakart társuk 1956-ban történt halálán elmélkedik, azon, hogy “volt-e értelme elvégezni a katonaiskolát”, azaz tágabb értelemben “felnőni”.

A kérdésfelvetés és az elsunnyogott válaszadás kísértetiesen hasonlít a Beszélgetés egy fiatalemberrel Karinthy-novella hallgatására (és a női karakterek is pusztán az idő múlásának allegóriájaként jelennek meg mindkét esetben). Az elbeszélés nehézségei című első fejezet csendje a Berzsenyi Dániel-versek huzatos, hideg csendjére is emlékeztet. Kérdés, hogy érdemes-e ezt a csendet ennyiszer és ennyire magától értetődően integrálni az alaptantervbe.

A felnövés, mint matematikai, fizikai ábrákkal vázolható erőprobléma a rendszerváltástól fogva, mintha foglyul ejtené a magyar prózát, autobiografikus családregényeivel és elbeszélőmentesen megírt szocioregényeivel együtt. Azonban ez a logika egyértelműen ignorálja, hogy az olvasó egy “másik”, ahogy szerencsés esetben a regény karakterei is ,,másik‘‘ok.

Ha ,,az a nyolc év [katonaiskola] bizonyos értelemben jobban jelen van, mint bármi más”(I/)‘, akkor vajon [az a nyolc év] jelentés nélküli is lehetne?

3. Az ismétlés természetes ellensége (Esterházy, Lacan)

Milyen gyengédséggel, figyelemmel kezdünk el olvasni egy “ klasszikus modern” regényt? Nagy valószínűséggel hasonló alázattal, ahogyan Esterházy Péter másolni kezdte és a jobb sorsa érdemes PIM-ben megtekinthető; struktúraként, már-már festményszerűen. Honnan ez a metafizikai érzékenység? Hogyan kezdtük el anno iskolásként olvasni az első iskolai helyszínű könyveinket?

Szegedy-Maszák Mihály és Almási Miklós irodalomtudósok amellett érvelnek, hogy minden iskola-miniatúra parabola a társadalmi osztályok (és középeurópai etnikumok) felszabadításáról. A kritika ugyanakkor fél belevágni a vászonba(formába), mintha élő húsba vágna, mintha feltételezné, hogy a művészeti Pantheon egészséges ökoszisztéma.

Ezért érdekes a recepció: az 1959-es megjelenést követő rövid bértollnok-abúzus után (Kéry-Kis-Kéry), 1979-ben jelenik meg Almási szövege, aki egyértelműen használja a kritikáját: alkalmazott liberális társadalomfilozófiát ad közre. 1989-ban a Jad Vasem díjjal tünteti ki a szerzőt, 1994-ben megjelenik monográfia, majd az olvasókönyv és az irónia kincstárát érvényesítő reflexiók (Károlyi, Vasy Beszélő-Radnóti) ellenében sem hagynak fel újabb szerzők újabb Ottlik-olvasások megjelentetésével: akik az Ottlik-jelenségről írnak, az Ottlik-idézők csoportjába nyernek beavatást.

Létezik azonban Bevezetés a szépirodalomba – a közös intézmények megváltoztatásának a nyelvi álma, játéka nélkül?

4. ,,nem voltak lányok‘‘ (a mazochizmus inváziója)

Hévízi Ottó állítása, hogy az Iskola célja, (a)hogy feltárja a túlműködő felettes én – Kőszeg ,,másik nyelvét‘‘ és Horváth Kornélia szimbólumelemzése is erre mutat.

A ,, szekrényrend ábrái nem adtak helyet [zöld szvetterek] elhelyezésére‘‘ nyelv használja a szereplőket, míg ők is használni nem kezdik azt. Ez a vízió politikai: a magát politikainak nevező rendszert, rezsimet használja allegóriaként – az uralkodó mentalitást imitálva ironizál.

A fennállás mégis hazudik, hiszen a kőszegi iskola rendszerében ,,nem voltak lányok‘‘ tanúskodik az első fejezet és ehhez a megjegyzéshez az elbeszélő többször visszatér (konzekvensen minden női szereplő a civil élethez kötődik). Központi szimbólum a néma gyerekét nem értő anya.

Nem egy olyan kontextust álmodunk, mint a háború, ahol a nők a halál és a születés lehetséges alakjaiként jelennek meg, hanem a fiú-viszonyokat az iskolában tiszta hierarchiára bontják; ha fiúk női szerepeket is felvehetnének, fellázadnának saját kiskorúsításuk ellen. A nőalakok cselekvőképességtől való megfosztása – amely a kánon egészében megjelenik egy retorikai eszköz. Egy fenyegető alany kinyilatkozása: performatív és önkényes. Nem látjuk kikhez beszél, de a kánon többi részét is provokálhatja.

5. Játszani és játszva lenni

Talán ideje felfednem kártyáimat, mi foglalkoztatott annyira Ottlikban, hogy harmincegynéhány könyvön átrágjam magam legszebb éveimben és barátaim legszebb éveiben. Egy utcában születtünk és az anyai nagyszüleim és édesapám is matematikus. És fontosnak tartom Kosztolányi, Ottlik és Esterházy kapcsán is a civil foglalkozásuk, ahogy a nőkhöz való problémás viszonyukat is. Az osztrák matematikus nagymamám révén kéttannyelvű magániskolába jártam, ahova képtelen voltam beilleszkedni: sosem voltam öregebb, mint tizenhárom évesen. Végül bekerültem egy (saját kollégiummal is rendelkező) kedves és elfogadó állami gimnáziumba és a tanártüntetések alatt ismertem meg az Iskolát. Velem egyidős diákok és általam tisztelt tanárok mondták, hogy tetszik nekik ez a könyv, élvezik olvasni, otthonos. Szabad. (Nem értitek, hogy egy lény meghal benne?) Az igazat megvallva este félhetnékem volt Ottliktól, nappal pedig haragudtam rá. Olyan volt, mint egy fantom. Olyan volt, mint egy férj, akihez gyerekfejjel házasodnak hozzá. Különösen a gőgössége bosszantott és a diskurzusok összeottlikozása, az igazság, amit megtestesített. A hazugság, amit megtestesített. A magánya természetessége.

6. Társadalmi teória-regény és az antitézis

Az Iskola disztópia, anti-utópia. Közvetett értelemben, Almási Miklós gondolatmenetét követve, a fentebbi “társadalmi osztályokba” tett út parafrázisa. A családregény-trend vagy a szocio-irodalom mintha dialogikus viszonyban lenne ezzel a fejlődésregény-móddal. Ugyanakkor a kritikák terében felvett pozíció nem árnyékolhatja be a történelmi Ottlik Gézát. A zsidókat mentő, 1956-ban résztvevő, a forradalom leverése után Magyarországon maradó, piarista diákot, rádiókabarettistát és matematikust. A stilizált apafigurát, akivel kőszegi osztálytársai nyíltan ellenszenveztek, a közel egyetlen Újholdas írót, akiről nem publikus, hogy megcsalta volna az élettársát.

Jogos és lehetséges, hogy az Ottlik-életmű a szabadság egy levegő-csíkját adta a hatvanas években felnőtt generációnak a fejükre szorított párna ellenében. Azonban éppen emiatt visszás, ha érintetlenül marad, úgy a kultusz, mint a pozíció.

Szabó Magda Abigélje (1970) például jelölten hasonló olvasási kódokat aktivizál: egyenruhák, funkció nélküli egyházi háttér, szökés-motívum, háborús környezet és egy lázas, értetlen főszerepelő. Non est volentis, neque currentis, sed miserentis dei, mint a templom homlokzat-felirata, a szovjet megszállás miértje, a miért túlélése. Az Abigél Ginája, az árnyékarcú elbeszélő itt nő. Miért ne lehetne a kultuszt részekre szedett alakban más ágensekre hagyni? Miért öröklik meg az autonóm prózaíró státuszát unos untalan unott autoriter férfiak? Nem komikus ez a komolyság jellegét tekintve? Esetleg önleleplező?

7. Orbánról, avagy a trágárság nem prófécia

“A puffadt hulla, amelyet a kalpagos németalföldi sebészek körülvesznek, egy kicsit emlékeztetett Orbán[ra].”(I/13) “Orbánt ülepen rúgtam a lépcsőn; nem volt benne semmi örömöm, de hát nála nem is számítottam rá.” (II/10)“(…)Orbán sokkal trehányabban öltözött, s rajt[a] mégsem gurult dühbe”(III/24) “Vallásos, de kissé falánk” – Orbán minősítésében ez állt. “(III/25)

Polémikus és ironikus az Orbán Elemér nevű karakter megjelenítése és működésmódja, ugyanakkor éppen azokra a mintázatokra mutat rá, amelyek tekintetében a regény nem szolgáltat igazságot. Ráadásul a regénybeli Orbán arcképe egy tipikus osztályváltó paraszti alkat rajzolatát idézi, így – ha a kiközösítés egy infantilis közösségi akarat kifejeződése – sem lehet ezt a folyamatot pusztán Orbán mazochizmusával magyarázni. Miért lennének az Iskolában figurák, akik mentesülnének a Non est volentis kegyelmétől? Pszichológiailag indokolt a morális állapot: a tizenhárom éves kor körül bekövetkező morális krízis során a kamaszok ösztönösen kivetítik a nekik nem tetsző tulajdonságaikat másokra, majd később, a moratórium során konfrontálódnak ezekkel (, amit az iskolaregényekben gyakran a megszökés-motívum jelöl). Azonban, mint az Orbán-példán látszik, közösségek meggátolhatják, letilthatják ezt a folyamatot.

8. A modernizmus halála avagy az unalom politizálódása

Európa keletibb felén, a globális északon a színház performatív fordulata szakaszosan ment végbe: a színházi csend akár a gyász csendje volt, akár a gúny csendje az intézmény ünnepléseként érvényesült. Az efemer közösségi élmény áthatolt a cenzúra keretein, ahogy a jelentőségteljes hallgatás a világháború után gesztussá tudott válni, azonban a gesztusok természetéből fakadólag el is inflálódott. A “Néma gyereknek anyja sem érti a szavát.” a Medve Gábor nevű fiú visszatérő belső mantrája, önfenyítése, akárha a megértés egyetlen módja a felismerés lenne.

A régi szocialista viccek és a (tágabb értelemben a klérust célzó) rabbi viccek típus-eleme ez az “alkalmazkodás a közösséghez”-motívum: ugyanakkor a gyászos vagy gúnyos töltet nélküli jelentőségteljes hallgatás direkt vagy indirekt módon csökkent intellektuális képességekre utal. Mondhatjuk így azt, hogy a művészetfilozófia nem kikiáltotta, csak felismerte ezt a hallgatást és vele a “posztmodern”t. A modernizmus ottliki, becketti, malevichi, John Cage-i csendje nem működik.

9. Milyen hangokról feledkeztünk meg, amíg csendet utánozunk?

Elképzelhető, hogy az itt felsorakoztatott érvek válaszokat generálnak és kialakul egy nyitott beszélgetés vitasorozat mibenlétéről. (Bár téma jellege miatt, lehetségesnek tartom, hogy ez egy újságírás által gyámolított vagy interjú-kijelentések által formált kísérlet legyen.) A következő lehetséges válasz az alternatív kánonok prezentálása, ami Simon Márton vagy a Poket-antológiáival és a Weöres Sándor-i Három veréb hat szemmel antológia (fel- vagy tovább-)dolgozásában meg is kezdődött, mint folyamat (f.21.hu, 2021). A konszenzust célzó újra-felfedezéseknek a műnemek keveredése és a feminizmus/történelmi múlt mellett az emigráció kérdésköre is kihívást állít. Baksa-Soós, StAuby, Szécsi Margit és a Dohány utcai lakásszínház idején már állt az a kánon-fal, amely a mozgalmakat és az egyéneket elszigetelte egymástól. Egy új alapmű középpontba emelésével egy új – nem ismert – narratíva felé hozunk döntéseket (és védekező reakció lehet erre az 1930-as évek historikus fikciójának gyámolítása, legyen a tárgy akár Szerb, akár Rejtő, akár Nyírő).

Kijelenthetjük, hogy ennek az új kánonkeresési folyamatnak alanyi jogon sokkal többen kell, hogy a részesei legyenek. Részben az Iskola telítettségének tartalmi kudarca miatt feltétele a folyamatnak a külső nézőpontok irányából történő reflexió.

10. A külső és belső emigráción túl

A kereséses gondolatkísérlet több aspektust is fókuszba helyez. A legkomplexebb a hagyományozódás kérdése: a huszadik század második fele, a világháború és a hidegháború művészete irodalomtörténeti szempontból egyáltalán nincsen feldolgozva. (Különös tekintettel az etikai és kultúraszervezői dimenzióra.) Szentkuthy Miklós Prae. Raffai Sarolta Asszonyok a virág utca négyben. A halál kilovagolt Perzsiából. Egyes a textusok úgy lebegnek koruk kontextusában, mint egy anyagtalan űrben álló csupasz szemgolyó.

Az önmaguk árnyékát író iskolatörténetek melankolikus alapja más, nem egy különálló tárgy, mű, objektum: több tárgyra, túl sok tárgyra irányuló koncentráció. Koncentrációk számossága, egymásmellettisége. Hozzávetőleges alávetettség. Telítettség. Talán le kell mondanunk az Ottlik-energiamezőről, akár egy matematikai problémáról. Szeredyről, Colaltóról, Schulzéről, a lányos képű Tóth Tiborról és Formes Attiláról és legfőképp Medve Gáborról. Velük együtt a kis Bicebócáról, a Pásztorokról, Cseléről, Cintuláról. A nyelvészetről, az értelembe vetett hit gondolatáról. Az értelem kereséséről.

*Amellett, hogy azt gondolom, hogy az Abigélt nem jól olvassuk, szeretnék elhatárolódni attól, hogy Szabó Magda prózáját egyértelműen jónak nyilvánítsam. Tartok attól, hogyha ellenálló pozícióba stilizálnám, megvonnám tőle a szükséges kritikát: véleményem szerint a Szabó Magda-életmű nagyon egyenetlen főként az érzékeny társadalmi témák fluiditása miatt (, mint a kulturális termelés vagy a másodgenerációs feminizmus). Kosztrabszky Réka és Szilágyi Zsófia Szabó Magda-tanulmányai erős és szélsőséges érzelmeket váltanak ki belőlem.

Források:

Grecsó Krisztián, Az Ottlik-csapda, Holmi 2012, 24. Évfolyam, 5. Szám
Almásy Miklós 1979 Példázat a középosztályról
Vasy Géza
Zemplényi Ferenc
Kelecsényi László-olvasókönyv
Szegedy-Maszák Mihály, Ottlik olvasókönyv
Tandori Dezső, Érzékenység-iskola (1976)
Balassa Péter, Ottlik és a hó (1979)
Ottlik Géza

---