Kaleidoszkóp

„A lányoknak csak a vacsora vége felé merte elárulni, hogy Sándor randevút kért tőle… Mégpedig éppen este nyolckor várja, a promenádon, a Kvarner Szálló melletti kis kávéházban. Addig, mondjuk, esélye sem volt beszélni, mert isteni sült csirkét kaptak, hozzá foszlós kalácsot, sajtot, szőlőt és fekete olajbogyót. Tobzódtak az ízekben, mohón ettek, szinte percek alatt befaltak mindent. Amikor csillapították az éhségüket, Olga felnevetett:

− Na! Most már igazán elmondhatod, mit súgott neked a bátyám, mielőtt visszaült az automobilba! Nehogy azt gondold, hogy nem vettem észre…

Veronika alig tudta lenyelni az utolsó falatot, és nagy szemekkel meredt a barátnőjére:

− Te tudtad?! Én meg itt szorongok fél órája, hogy hogy mondjam el nektek…, és hogyan menjek veletek a szállodába, vagy hogy mondjam le a találkát, amit kért tőlem… Jaj istenem, lányok, mit csináljak?

− Nem kérdés! Randevúzz vele! – vágta rá Olga azonnal, és Annie is hevesen bólogatott:

− Tudja, kisassz…, szóval… Nika…, a szerelem a legcsodálatosabb kaland, ami csak történhet velünk… én ki nem hagynám a világ összes kincséért, de még a Brunszvik-hagyatékért sem!

−Annie, te bolondos! – nevetett idegesen Veronika, és megszorította a lány kezét. – Miattam keveredtél ebbe az egész bonyodalomba…, és Olga, te is…

− Elég a nyavalygásból! Mi megyünk a szállodába meglesni Mórt, te pedig a kis caféhausba, találkozni a bátyámmal. Mondjuk… egyedül, gardedám nélkül…, hát… nem is tudoooom… − itt Olga nagyon szigorú pillantást vetett Veronikára, aki rémesen kétségbeesett arcot vágott, de Olga nem akarta túl sokáig kínozni, és elnevette magát:

− Vicceltem! Nika!!! Menj! Menj és találkozz vele! Nem kell aggódnod! A bátyám úriember, mellette biztonságban leszel!

Veronika annyira izgult, hogy minden ízében remegett, a fogai egymáshoz koccantak, amint a kis kávéház felé sietett. A promenádot sárga fényű lámpák világították meg, sokan sétáltak, a gyerekek kergették egymást, meleg este volt.

Sándor már várta. Egy kedves kis asztalhoz vezette, és pezsgőt rendelt.

− Úgy érzem, meg kell ünnepelnünk a találkozásunkat… Esetleg… kér egy kis süteményt?

− Igen, szívesen. – pirult el a lány, akit még soha senki nem hívott meg semmilyen italra, nem hogy pezsgőre…

A pincér éppen ekkor ért az asztalukhoz.

− Legyen szíves, hozzon nekünk két krémest is, az a kisasszony kedvence! – és mosolyogva Nikára nézett.

− Dehát… honnan tudja?

− Olga. Néha jó, hogy van az embernek egy húga is… Na…, ez nem volt szép. Imádom Olgát, úgy, ahogy van. Ő a legjobb testvér, akit csak kívánhatok!

− És a legjobb barátnő is! – helyeselt Veronika.

− Akkor – emelte fel a pezsgőspoharat Sándor – mondanám, hogy igyunk rá…, de most van valami, ami fontosabb a húgomnál, sőt… mindennél… Igyunk ránk, Veronika! Egészségére!

− Egészségére!

Veronika belül ujjongott. A fiú kedves volt, vicces, udvarias és szórakoztató. Éppen olyan fesztelenül lehetett beszélgetni vele, mint Olgával.

Miután megették a krémest, és megitták a pezsgőt, Sándor a lányhoz fordult:

− Lenne kedve sétálni egyet? Olyan kellemes az este!

− Igen, boldogan! – válaszolta Veronika.

Így aztán elindultak a sétányon, és annyira belefeledkeztek a beszélgetésbe, hogy észre sem vették, hogy közben beesteledett, és ők pedig a tengerpatron kötöttek ki.

Egy ideig csak álltak, nézték a sötét vizet, hagyták, hogy a lágy esti szellő borzolja a hajukat. Aztán a fiú Nikára nézett. A sötétben alig látta az arcát, csak sejtette a vonásait, mégis úgy érezte, sose látott még nála szebbet.

− A húgom annyit mesélt magáról… Tudom, hogy nagyon okos és kedves és jószívű… És hogy a nagynénje nevelte, hogy árva, hogy szeret az esőben sétálni, és a kedvenc süteménye a krémes… De azt Olga elfelejtette megemlíteni, hogy… maga a leggyönyörűbb lány az egész világon.

Veronika áldotta a sötétet, mert így a fiú nem láthatta, hogy mélyen elpirult ennyi bók hallatán. Nyelt egy hatalmasat, és picit remegett a hangja, mikor megszólalt:

− Én is sok mindent hallottam magáról…

− Képzelem, milyen szörnyetegnek festett le a húgom! – nevetett Sándor.

− Nem, egyáltalán nem! Azt mondta, hogy maga a kedvenc bátyja, mert mindig megnevetteti… És remekül lovagol, kiválóan vív… És… hogy… meg tud hámozni egy almát, úgy, hogy a héja nem szakad el, hanem egészben marad, és kunkorodik, mint egy szalag…

− Ez igaz, nem szeretek szomorkodni. De, hogy az almát…, erre nem is emlékszem. Bár…, most, hogy mondja, valóban, egyszer Olga hajába kötöttem az almahéjat! Hogy mik maradnak meg az ember fejében…

− Az almahéj… – viccelt Veronika, és mindketten nevettek.

− Mondták már magának, hogy olyan a nevetése, mintha buborékok pukkannának? – fordult most szembe vele Sándor, és a szemébe nézett.

− Én… nekem… nem. Még soha, senki sem mondott ilyet – válaszolt a lány, és érezte, hogy mindene megremeg. Az a sötét szem…, csak belenézett, és érezte, hogy egy örvény húzza lefelé, amelynek, ki tudja, mi van az alján.

Sándor megérezte, hogy Veronika őszintesége az ártatlanságából fakad, és ha eddig fel is merült benne, hogy a lánynak akadt már udvarlója, most minden kétsége eloszlott. Érezte, valahogy fel kell oldania a félelmét, így vett egy nagy levegőt:

− Érzi? Érzi ezt a semmihez sem hasonlítható, mediterrán este-illatot?

Veronika megkönnyebbülten sóhajtott fel:

− Jaj, igen, csodás! A tenger, a fák, a só, a szél és valami édes virágillat…, nem is tudom, annyi féle…

− Igen, és hallgassa csak! Gyerekkorom óta ez a kedvencem! A kabócák! Néha olyan hangosak, hogy az ember a saját gondolatait sem hallja tőlük!

− Óh, hát akkor ez az a cirpegés, amit azóta hallok, hogy leszálltunk a vonatról!

− Jöjjön, mutatok valamit! – ragadta meg a fiú Veronika kezét, és magával húzta, le, egészen a parti sziklákhoz. A víz lágyan hullámzott, és velük szemben a hold ragyogott, ezüsthidat vonva a víz felszínére. Veronika érezte, hogy ennél romantikusabb első randevúról nem is álmodhatott volna, ám még mindig rettenetesen izgult.

− Istenem, csak nehogy izzadjon a kezem…, mit fog gondolni rólam… − zakatolt az agya, miközben olyan boldog volt attól a kézfogástól, mint soha életében.

Csendben sétáltak, egyikük sem szólt. Sándor egyszer csak lehajolt – de nem engedte el a lány kezét −, és felvett egy lapos kavicsot, majd ügyesen elhajította. Az háromszor ugrott a víz felszínén, mielőtt elmerült volna.

Veronika felnevetett:

− Ezt azon a híres katonai akadémián tanulta?

− Nem, ezt apám tanította gyerekkoromban. Az akadémián komoly dolgokat tanítanak… De ne beszéljünk a katonaságról…, olyan szép este van!

Veronika még mindig alig tudta leküzdeni a zavarát. Nem szokott hozzá, hogy egy katonatiszttel sétálgasson. Folyamatosan figyelmeztetnie kellett magát, hogy ne viselkedjen gyerekesen. Hiszen itt van a tengerparton egy férfival, aki vele akart találkozni. Csakis vele!

− Kérdezhetek valamit?

− Amit csak akar… − válaszolt a fiú.

− Mindig is katona akart lenni?

− Huh…, szóval mégiscsak erről beszélünk… Nos…, igen. Gyerekkoromban minden sportban jeleskedtem, vágott az eszem, négy nyelven beszélek… Szóval igen, egyenes út vezetett a katonai akadémiára. Apám eleinte aggódott, hogy a birtok ügyeivel ki fog törődni, hiszen elsőszülöttként az lenne az elsődleges kötelességem. A grófi cím rám száll, ha ő már nem lesz. De minden negyedévben, amikor hazamegyek, apám intézőjével átnézem az összes papírt, jogi esetet…, így apám is megnyugodott. Bár most, hogy háború készül, eléggé aggódik, nehogy otthagyjam a fogam a harctéren! – nevetett fel némi iróniával Sándor.

A lány most először felejtette el, mennyire ideges. Őszintén kíváncsi volt erre a fiatalemberre:

− És fél?

− Őszintén? Nem tudom. Hajnalban, amikor álmatlanul forgolódom, akkor igen, félek. De amikor cselekedni kell, nem szoktam ezen gondolkozni, csak teszem a dolgom. Bár nem tudom, hogy ezek után…, hogy magával találkoztam, mit érzek majd.

Ekkor Sándor megtorpant és szembefordult a lánnyal:

− Tudja, Veronika…, én eddig mindig nevettem a bajtársaimon, amikor visszatértek egy-egy szabadságolásról, és elmondták, hogy szerelembe estek egyetlen találkozás után… Most értettem csak meg, miről beszéltek… Amikor megpillantottam magát, nem kellett, csak egyetlen pillanat…, és azt éreztem, mindig is ismertem, hogy mindig is magát kerestem…

− Sándor… − vágott közbe Veronika, de a fiú a szájára tette a kezét:

− Várjon…, kérem, engedje, hogy végigmondjam… Nem szeretném zavarba hozni, és lehet, hogy ez így túl gyors…, de minden olyan bizonytalanná vált körülöttünk, nyakunkon a háború… Mert ebből az lesz…, a trónörökös halott, nincs menekvés… És félek, nincs sok időm. Bármikor elvezényelhetnek innen…, ki tudja, mikor láthatom megint…

− Csak azt akartam mondani…, hogy amikor a kollégiumban a lányokkal beszélgettünk, mindenki ábrándozott a jövőről, a szerelemről. Én el sem tudtam képzelni, milyen lehet. Nem is törődtem vele, lefoglalt a tanulás, a munkám… és lehet, hogy egy lánynak nem illik ilyet mondani az első találkozáskor…, de maga…, szóval…, ahogy megpillantottam ott, az állomáson, megértettem, milyen lehet valakit olyan nagyon szeretni, hogy ne érdekeljen senki és semmi más – a végére már csak suttogott, elfúló hangon.

Olyan szép volt ebben a pillanatban, hogy Sándor tudta, bármit hoz is az élet, ha hosszú évek vagy csak néhány hét adatik nekik, ezt az estét, ezt a pillanatot, ezt az arcot sosem fogja elfelejteni. Lassan magához húzta a lányt és megcsókolta.

Olyan magától értetődő volt az egész, olyan természetes, olyan igazi, hogy Veronika teljes odaadással viszonozta a csókot. Nem jött zavarba, nem remegett, nem tiltakozott. Rájött, hogy fölösleges lenne: a szerelem helyet követelt magának az életében. Sürgetőn, azonnal, mindent elsöprően.

Sokáig álltak ott, összefonódva, mozdulatlanul. A fiú a háborúra gondolt, a lány a békére. A világ meg egy kicsit megállt, visszatartotta a lélegzetét. Mint a vihar előtti csend. Aztán pár hét múlva minden megváltozott.

Amikor Veronika visszaért a parti házhoz, a lányok már várták. Annie legszívesebben azonnal lerohanta volna a kérdéseivel, de Olga tekintete megállította.

− Jó…, megvárom, amíg magától elmesél mindent! – nyögte durcásan, de alig bírt magával.

Veronika arcáról nem lehetett letörölni a jókedvet. Úgy vigyorgott, mint egy vadalma, ahogy belépett a kis házba.

− Na, te jó ég! Mit tett veled?! – forgatta a szemét Olga, amint meglátta a barátnőjét.

− Semmit… Mindent!

− És??? Megcsókolt? – Annie nem bírt magával…

− Annie!

− Jó, bocsánat… Akkor… elmesélnéd végre, mi volt?! – nézett esdeklőn Nikára, majd a földre vetette magát.

− Annie! Mit csinálsz?! – szólt most már némi eréllyel Olga.

− Elpusztulok a kíváncsiságtól! – sóhajtotta a lány, és vonaglani kezdett, mint akinek nagy fájdalmai vannak.

− Állj fel, elmondok mindent, te bolond! – segítette talpra Veronika, aztán letelepedtek a konyhai asztal köré.

− Szóval… a kávéházban találkoztunk, és vett nekem süteményt – Olga! Honnan tudta, hogy a krémes a kedvencem?!

− Jó! Hát… azt tőlem… És aztán?

− Pezsgőt rendelt…

− Aha! Leitatott! – húzta össze a szemét Annie.

− Ugyan, Annie! Csak pár kortyot ittam, és közben úgy beszélgettünk, mintha ezer éve ismernénk egymást!

− Hát…, mert ugye… évek óta hallotok egymásról, tőlem! – dőlt hátra Olga.

− Igen. De így, személyesen azért más volt… Rettenetesen izgultam, de Sándor udvarias volt és kedves és…

− Iszonyatosan szerencsés, hogy találkoztál vele! – mondta Olga nevetve.

− És? Aztán? Egész este a kávéházban voltatok? – faggatta tovább Annie.

− Nem. Sétáltunk is. Végig a korzón…, aztán, már nem is emlékszem, hogyan, a tengerparti sétányon kötöttünk ki.

− „Nem is emlékszem, hogyan…” – utánozta Olga. – Mi az, hogy nem emlékszel?! Hát mi vonta el úgy a figyelmedet…. hm?

− Sándor…

− Sááándor! – Olga és Annie a mellükre szorított kézzel egyszerre nyávogta a nevet, kifigurázva Veronikát.

− Jól van, akkor nem mondok semmit! – sértődött meg Nika, de a két lány esdeklő tekintettel követelte a folytatást:

− Naaa! És aztán??? Mi volt aztán?

− Jó volt. Nagyon. Fogta a kezemet, és csak néztük azt a nagy vizet…

− Hú…, fantasztikus… − húzta fel a szemöldökét Annie, és úgy nézett Nikára, mintha nem lenne teljesen épelméjű.

− Igenis, az volt!

− Most komolyan? Ezzel akarod kiszúrni a szemünket? – csattant fel Olga. – Hogy azért jársz tíz centivel a föld fölött, mert együtt néztétek a tengert?! Nika! Ne csináld már!

− Jó. Néztük a vizet, és éreztük azt a… tudjátok! Na! Hát… egy ütemre vert a szívünk. És megfogta a kezemet, és… igen, Annie…, megcsókolt.

− Juuuuj! És? Milyen volt? Tényleg olyan, mint ahogy a regényekben írják? – meredt rá Annie lélegzet-visszafojtva.

− Nem. Egyáltalán nem olyan…

− Na, tudtam! Az írók mindent eltúloznak!

− Nem olyan, hanem sokkal, ezerszer csodálatosabb! Egyszerre érzed, hogy izgulsz, hogy boldog vagy, hogy sírnál, hogy – ne nevessetek ki – pisilni kell, hogy menten elájulsz, hogy legszívesebben sikítoznál…, hogy minden érzésed felerősödik, és semmi mást nem akarsz, csak hozzáérni. A kezeddel, a száddal…

− Khm…, khm… Azt hiszem, ez eggyel több információ, mint amit hallani akartunk… − állította le Olga, megfogva Nika kezét. – Annie még csak tizenöt éves…, szerintem majd megtapasztalja ezeket a dolgokat, amikor eljön az ideje.

− De én… − szólt közbe Annie.

− És az még nem most van – zárta le Olga a beszélgetés ezen részét. – Szóval… akkor jól sikerült a találka…

− Nagyon!

− Látom! Ragyogsz! Érdekes, rám Sándor még sosem volt ilyen hatással! – forgatta a szemét Olga teátrálisan, amin aztán mindhárman nevetni kezdtek.

Később, együtt feküdtek a nagy ágyba, amelyben Annie szülei szoktak aludni, és amely akkora volt, hogy kényelmesen elfértek benne mind. Annie azonnal elaludt, ahogy a párnára tette a fejét, Olga Veronikára nézett, és megszorította a kezét. És Nika pontosan tudta, hogy ez mit jelent: hogy nincs egyedül. És ha Olgán múlik, soha nem is lesz.”

---

Megjelent: Madarász Éva: Veronika kisasszony, Menő Könyvek, 2025, 312 old.

Hasonló művek: