Horváth Florencia
A hópárducok
Olyankor alszanak, amikor mások felszentelnek egy meggyalázott
testet. Szú ette, gond rágta porhüvelyed langymeleg fekhelynek
tartanák. Biztosan gyakrabban zarándokolnának ki hozzád, mint én,
hogy a márványra hajthassák fejük. Ők csinálják jól, mielőtt
megszületne, felfalják magzataikat. Távolról figyelnek, messziről
mutatják tökéletességük. Nem tudnak úgy megszólalni, ahogy évek
óta igyekszem, mégis egyetlen kiadott hangjukra kicsapódik a földből
a mindenkit feltámasztó víz. Megtapossák az itt hagyott ártatlanokat,
a bűnösöket erre sem méltatják, szigorúan csak olyanokra vetnek
pillantást, akik többre is vihették volna, akik nem használták ki
adódó lehetőségeiket. Ők a lázítás és a bukás egyben, a hópárducok
a tengerek elmozdulásai. Közelről éppen olyan szépek, mint egy
téli festmény alapján képzelném, a bajokat pedig a szépség
okozza. Körülöttem hópárducok, de miért nem támadnak rám,
ha a hegyvidéken az egyetlen ember vagyok.
Zsinórszakadás
Látod, úgy szakadtunk el, mint akikben eleve ott a kötelék,
mint együtt bejáratott szolgák a királyi palota falai közt.
Az ismeretlenek ismerete könnyű, amíg nem tudják milyen,
nem is érezhetik a hiányt. Azokat, akiknek úgyis találkozniuk
kell, fűrésszel sem lehet, mint fatörzset ketté-, szétválasztani,
de minket ez a tagadhatatlan feljajdulás sem tarthat össze.
Mert a fonal valahol mélyen elásva megannyi roncs és emlék
közé. Biztosan megcsavarodott, így szokták a fonalak, nálunk
is így volt. Már nem hozható vissza közénk, hiszen ki tudná
újra belénk vezetni, két önálló testbe az egykori kapcsot,
a köldökzsinórt. Te és én végleg idegenként folytatjuk
tovább, örökké távolodunk.
Megjelent: Horváth Florenci: Hiátus, Kalligram, 2025, 100 old.
Kaleidoszkóp 