Nádasdy Ádám
TŰLEVELEKET TARTALMAZ
Ott az is én voltam, tényszerűen?
Velem történt meg, számolatlanul
fatörzsnek támaszkodva, nézelődve?
Ott is voltam meg nem is, a harisnyám
tűleveleket tartalmaz. Legyőzve
vagy diadallal jöttem el? Ha tudnám.
Gyötrelmes dolgok jönnek föl: a hányás,
azzal határos az emlékezés.
Hajamban egy-egy termés, lenn a földön
az újság, vizes lett, már nem veszem föl.
De mégis: nem sáros, csak fű-vizes.
Nincs rovat, melybe bekönyvelhetem
a csömört, józanság reflektorát.
Szedegessük a tűleveleket.
EGYSÉGES KERETBEN
Minden ketyeg. Az agyam egy nagy óra,
mutatná. Nem kell. Minden hülyeséget
meg akar mérni, egységes keretben
rögzíteni, jó lesz valamire.
Pedig a ketyegésből is világos:
nincs pihenő, nincs lépcsőforduló.
A sírokat is ritkán, ímmel-ámmal
söpröm, ott is ketyeg, na persze így
nem várhatom, hogy az enyémet is.
A szobám majd jó lesz valamire,
eredetileg gyerekszoba volt,
talán azért perceg benne az élet,
halványan hallható gyerekzsivaj,
egységes keretben rögzíthetetlen.
Persze a ketyegés nem homokóra.
Naponta változik az attitűd,
kidől-bedől, grundmenti fapalánk.
PÁR HÉTIG OTT
Párizs térképe volt az ágy mögött,
hatalmas, részletes. Semmire nem jó.
Emlék, hogy egyszer kint járt. Még leginkább
a külvárosokat tudtam kivenni,
ahogy ott feküdtem, többször, pucéran.
Ha kérdeztem, látszott a fájdalom,
ahogy mesélt a városról, levegőt
szívott magába, élt pár hétig ott,
tudott is franciául. Azt kerülte,
hogy volt-e benne szerelem. Naná,
szerelem volt az egész, utcahosszak,
átjáróházak, metróállomás.
Irigyen hallgattam, kis kárörömmel.
A fenekem Dél-Párizshoz tapadt.
Kaleidoszkóp 