A lassan kétéves Kaleidoszkóp egyik leghosszabban megjelenő prózája az Akit megcsókolt a nap. Először a Türkiz lapszámban jelent meg, majd 18 számon keresztül folyamatosan része volt a kisregény a megjelenéseknek. Mit jelentett számodra, hogy a Kaleidoszkóp adta a regényed első nyilvánosságát?
A Kaleidoszkóp a szívem csücske. Persze tudom jól, hogy a ma is jelenlévő alapító tagok egyikét sem hagyja hidegen, én viszont kifejezetten érzelgős vagyok ezügyben. Olykor egyenesen szentimentális. Szívesen időzöm a régi szép idők, és az alapítás kalandos történetének felemlegetésével, önismétlő és szirupos módokon. A lényeg, hogy számomra nagy öröm, hogy így történt, ugyanakkor ez volt a lehető legtermészetesebb, magától értetődő lépés. Nem csak azért, mert már akkor nagyra értékeltem a Kaleidoszkópnak nevezett szellemi műhelyt, amikor vagy hat tagja volt összesen, de azért is, mert úgy tekintettem erre mint kölcsönös, egyszersmind szükségszerű aktusra. A lehető legjobbat adom magamból ennek a közösségnek, és cserébe, ha eléggé igyekszem, és később sem veszem majd félvállról, úgy képzeltem, hogy idővel valami gyönyörű dolog válhat belőle, amire mindannyian büszkék lehetünk. Így okoskodtam, és mint utóbb kiderült, nagyon is helyesen tettem. Persze nem minden, és mindenki tökéletes, ideértve engem is, de összességében soha nem bántam meg, hogy a legjobb írásaimat mind, gondolkodás nélkül megjelentettem a folyóirat hasábjain. És azt hiszem, bizonyos szempontból a szóban forgó kisregény a legteljesebb, legrétegzettebb írásom mind közül. Bízom benne, hogy emelte a színvonalát a folyóiratnak, és talán még ösztönzött is egy-két kollégát.
Hogyan született meg ennek a regénynek az ötlete? Emlékszel, mikor és hogyan indult el benned a történet?
A középiskolai élményeim inspirálták. A történet metafikció, tehát az én életem valós körülményei biztosították a kontextust Zalán kitalált karaktere számára. Soha nem voltam olyannyira képességtelen, vagy neurotikus mint az említett főszereplő, de a vég nélkül való szociális természetű szorongás egyáltalán nem ismeretlen a számomra. A mindennapi, átlagos dolgokból fakadó reményvesztettség a legnyomorultabb fajta mind közül. Éveken át gyűlöltem magam, és a világot, változó sorrendben, és intenzitással. Persze ez egyáltalán nem különleges vagy egyedi történet, én is tudom jól. De a világ tele van Zalánokkal, akik hajszolnak valamit, amit a megváltás illúziójának is nevezhetnénk. Megváltás, mert megszabadít a szorongástól, és illúzió, mert igazából nincs mit megváltani egyáltalán. Csak meg kell tanulnunk együtt élni valahogy önmagunkkal. Na persze, ha akarnám se tagadhatnám, ez a legnehezebb feladatok egyike. Egyszer, egy különösen nehéz napom végén, már az aktuális tanév végéhez és a nyár kezdetéhez közel, épp a hazafelé tartó buszomon ülve aszalódtam. Aznap láttam egy srácot, aki kiment a Szent István tér (SZIT) egyik füves részére, és belebámult a napba. Ordas nagy, és irigylésre méltó vigyor terült szét az arcán, ott és akkor. Örült a napsütésnek, mivelhogy akkor már egy ideje köd borult a városra. Neki csak ennyi kellett, semmi más. Már-már taszító volt a számomra ez a felhőtlen, és arcátlan nagy boldogság. Egyszerre gyűlöltem, és csodáltam őt azokban a vészterhes pillanatokban. Az egész nem tartott semeddig, és amúgy is jelentéktelen az egész történet. Mégis, egész úton, a buszomon, a fülledt, és verejtékáztatta langymelegben ez járt a fejemben. Akkor ugrottak be az első ötletek a sztorival kapcsolatban, és a cím is így született meg.
Milyen volt a közös munka a szerkesztőtársaiddal? Volt olyan visszajelzés, ami különösen hatott rád?
Mindenkit kedvelek, néhányakat még egészen meg is szerettem, így tehát a közös munka is lelkesítően hat rám, most, és mindig. Nem is tudnék egy toxikus közegben kreatív munkát végezni soha. Csend és nevetés, illetve ezek végtelen konstellációja, ami ösztönzőleg hat rám. Ami a kritikai észrevételeket illeti, volt, van, és lesz is még ami által sokat fejlődhetek. Igyekszem mindig nyitott maradni, és azt a fajta frontális, és egyenes magatartást várom el másoktól, amit én is tanúsítok mindenki felé. Szeretem ezt a “helyet”, ez egy kellemes közösség, de elsősorban azért vagyunk itt mindannyian, hogy a lehető legjobb, és legszínvonalasabb alkotásokkal lepjük meg az olvasót. Nehéz kötelesség ez, ugyanakkor rendkívül inspiráló is egyben. Ehhez pedig olyan szerkesztői munkára van szükség, most, és mindig, ami lendületes, jókedvű, és hatékony. Még egyszer sem csalódtam az elmúlt két évben ilyen téren a munkatársaimban.
Milyen érzés volt úgy írni és publikálni, hogy közben te magad is szerkesztőként vagy jelen ugyanabban a folyóiratban? Volt benned belső elvárás vagy öncenzúra emiatt?
Mindig is én voltam az írásaim legkeményebb kritikusa, tehát ezen a téren nem éreztem semmilyen változást. Soha, semmilyen írásomban nem gyakoroltam még öncenzúrát. Természetesen szem előtt tartom a feltételezett olvasói igényeket, de ezek többnyire formai, illetve stilisztikai szempontok csupán. Amit írok, annak legyen egyfajta lendülete, illetve nem árt ha legalább többé-kevésbé jól követhető, és változatos. Azonban ami a tartalmi szempontokat illeti, azokban csak és kizárólag magamnak akarok megfelelni. Egyébiránt ez a legnehezebb vizsga mind közül.
Hogyan élted meg, hogy hónapról hónapra, fejezetről fejezetre el kellett engedned egy-egy darabot a történetedből? Volt benned félelem, izgalom, felszabadulás?
Természetesen volt bőven mindegyikből. Minden lelkes, de amatőr író jól tudja milyen nehéz, és félelmetes tud lenni olykor elengedni éppen aktuális agyszüleményeinket, a tétova kreativitás gyümölcseit. Pláne, mivel ez a legszemélyesebb, legintimebb írásom valaha. Megvan az az érzés, amikor valami nagy titkot részegen elárulsz a barátaidnak, és másnap, bár bízol bennük, talán még jobban is mint magadban, aggódsz, nehogy továbbadják? Hát így valahogy. Irracionális félelem az ilyen, mint mikor a sivatagban bolyongó, és kiszáradt utazó retteg a megfulladástól. Jó néhány titkom elfecsegtem az olvasónak ilyen módon, és remélem szerezhettem néhány kedves, vagy megejtő pillantot velük. De olykor, másnapokon, kijózanodom én is, és félek, hátha félreértik. Vagy ami még rosszabb: nem értik egyáltalán sehogy.
Kaptál olvasói reakciókat? Volt olyan, aminek hatására netán változtattál a történet lefolyásán, logikai bakira világított rá, vagy bármi hasonló?
Kaptam ugyan egy-két visszajelzést, de soha nem olyat ami miatt jelentősebben át kellett volna írnom egyes részeket. Többnyire kedves és bíztató szavakat kaptam egyébként, ami mindig nagyon jól esett. Egyébiránt bármilyen visszajelzést szívesen veszünk bármilyen írás kapcsán, az e-mail címünkre. Az élet apró örömei ezek.
Sok szerző van, aki belefog egy regénybe, majd félbehagyja. Neked voltak olyan pillanataid, amikor elbizonytalanodtál, hogy folytatni kell-e? Mi segített ilyenkor?
Nem tagadhatom, voltak idők, mikor nagyobb szüneteket tartottam, és nagy nehezemre esett a folytatás. A legtöbb bíztatást, és odafigyelést Forray Peti kollégámtól kaptam. Görögországban nyaraltunk, mikor a kisregénynek még csak a fele volt meg. A szállásunk erkélyéről elláttunk a tengerig. Peti mindig kiült velem, amíg írtam. Olyankor nem beszélgettünk, csak úgy elvoltunk magunkban. Én gépeltem szorgosan, illetve elszívtam vagy másfél doboz cigarettát. A lágy szellő a füstöt mind elvitte a tengerig. Jól emlékszem ezekre a pillanatokra. Nem volt más, csak csend, és idilli eggyéolvadás. Hallgattam Zalánt, ahogy belülről zakatol. Aztán elnyomtam a csikket, és folytattam tovább. Így a második fele a történetnek kevesebb mint két hét alatt elkészült, míg az első majd egy évet vett igénybe. A tenger látványa, és egy jó barát közelsége – nincs ezeknél ösztönzőbb dolog a világon.
Volt olyan karakter vagy jelenet, amely különösen közel állt hozzád az írás során? Miért?
Lévén, hogy a legtöbb esemény az én életemből kiragadt, valós történet volt, könnyedén elüthetném a kérdést annyival, hogy kivétel nélkül mindegyik. De nem akarnám ellazázni, adok inkább egy rendes választ. Az “Újabb elmélkedés a köd kapcsán” c. fejezetben Zalán a nagymamája haláláról beszél. Néhány elemet szándékosan megváltoztattam ugyan a dramaturgia kedvéért, de jelentős részt, és lényegében az én valós érzéseimet dolgozza fel a nagymamám halála kapcsán. Hasonló körülmények közt hunyt el, jópár éve mostmár. Talán nem egy ilyen interjú a legjobb hely, és alkalom az érzelgős szólamoknak, de anélkül, hogy kínzó részletességgel próbálnám túlmagyarázni, annyit azért elárulhatok, hogy nagy törés volt ez az életemben. Írni róla felért egy tortúrával a számomra, de tudtam, hogy épp ez teszi majd erőteljessé, sőt, ami még fontosabb: hitelessé. Csak úgy írhatom meg Zalán karakterét őszintén ha valamennyit én is ténylegesen átélek az ő szenvedéseiből. Így hát osztozkodtunk bennük alkalmanként. A legnehezebb feladat az volt, hogy a Kisfiú könnyed, már már hetyke stílusában írjak egy számomra fontos, és elhunyt szerettemről. De Zalán nem az a romantikus, álmodozó típus, mint azt jól tudjuk. Egy kicsit csalónak éreztem magam, és undorodtam is olykor attól amit csinálok. Mégsem változtatnék semmit rajta, a mai eszemmel sem. Az az emlék, ennek a fiktív történetnek a hasábjain az volt, aminek ott, és akkor lennie kellett. Egy újabb elmélkedés a köd kapcsán.
Szerinted mit jelent egy irodalmi mű számára az, ha valami rendszeresen, úgymond darabonként jelenik meg? Egyenrangú a kötettel, vagy másféle térben létezik?
Természetesen ha valamit epizódról epizódra követünk, kisebb nagyobb kihagyásokkal, az soha nem szerezheti meg azt a bizonyos egységes olvasmányélményt, amit bármelyik egy délután alatt elfogyasztható regény, vagy kisregény. Megvan viszont az az előnye, hogy ha az olvasó érdeklődik iránta, vagy akár érzelmileg kötődik az olvasottakhoz, olyan módon válik az élete, egyszersmind a mindennapjai részévé, ahogy a fent említett sosem lenne képes. Nem hiszem, hogy józan ésszel bármilyen rangsor felállítható. Az élmény szubjektív, a művészet hatalmas. Mindegy milyen formában kapták meg az emberek, mindenki Zalán történetét követte, vagy hagyta abba egy idő után. A kérdés csak az, bennük megszólított e valamit, vagy valakit a Kisfiú, a szenvelgő kifejtéseivel.
Őszig szeretnénk a folyóiraton belül egyben közölni a 18 fejezetet, és elérhetővé tenni azt egy bejegyzés formájában. Ezenkívül tervezed elküldeni kiadóknak az Akit megcsókolt a nap-ot, vagy számodra nem annyira fontos, hogy fizikai formában a kezedbe fogd?
Tervezem megjelentetni a klasszikus módon, de ez még a jövő zenéje marad, minden bizonnyal sokáig. A kiadók nem futnak el sehová, az én életem viszont jelenleg egy folytonos és állandó, fejjel a falnak rohanás. Ha lesz időm kifújni magam, majd talán más írásaimmal együtt, esetleg egy novellás kötetben megkísérlem kiadatni.
Készül-e bármiféle kiegészítő tartalom a szerzői utószón kívül? Nagy hangsúlyt fektetünk a folyóiraton belül a hangzóköltészetre – elképzelhető, hogy „hangoskönyv” formájában is elérhető lesz a kisregény?
Milyen érdekes gondolat! Ez így még csak meg se fordult a fejemben soha, de így első hallásra a hangoskönyv-verzió nem hangzik rosszul egyáltalán. Majd még rágódom rajta, de szimpatikus az ötlet maga. Ezen kívül megfordult a fejemben egy-két lehetséges folytatás gondolata… de ez ügyben még nem határoztam el magam. Ezen a fronton semmit nem ígérhetek.
Ha egy olvasó csak egyetlen fejezetet olvasna el a tizennyolcból, szerinted melyik lenne a legreprezentatívabb? Melyik fejezet a legkedvesebb számodra?
A személyes kedvencem az “A Kávé” c. fejezet, mert egy az egyben igaz, és a mai napig megnevettet, ha visszaolvasom. De a kisregény egészére nézve a legreprezentatívabb fejezet talán a “Sárga álmok”. Van benne mindenből egy kicsi, ami később is megtalálható. Némi fanyar, Zalánra jellemző cinikus humor, egy kis egészséges önsajnálat, és egy kevés, a kisregényben gyakran visszatérő mélyebb igényű kifejtésekből is található benne.
A mostani történet után – érzelmileg és kreatívan – inkább üres tér van benned, vagy már ott motoszkál a következő történet? Gondolkodsz a következő írói projekteden? Akár egy nagyregényen?
Igazi regényhez igazi író kell, nem ilyen botcsinálta amatőr, mint én. De igyekszem folyamatosan fejlődni, és egy nap, ha úgy érzem készen állok rá, talán nekiveselkedek valami nagyobb projektnek is. Most csak és kizárólag üresség, és kreatív hiányérzet van bennem. Nemrég elkezdtem írni egy másik történetet… szintén metafikció. A tervek szerint ugyancsak kisregény terjedelmű lesz. Előzetes kedvcsinálónak annyit mondhatok, hogy egyetlen késő éjszakába nyúló délutánt mesél el, és még a mostaniaknál is intimebb, személyesebb témákat tervezek benne körbejárni. Épp ezért persze még nehézkesebb a tényleges írás folyamata… A csapot még nem nyitották meg teljesen de azért már csöpög egy kicsit. Körülbelül három oldalnyit, hogy egészen pontos legyek, úgyhogy még senki ne kapjon a könyvjelzője után. A teljes történet itt van már a fejemben… Csak a bátorságot kell összegyűjtenem hozzá, és a megfelelő kreatív energiákat. Nagy levegő, és jószerencse. Hát így valahogy.
az interjút készítette: Lágy Kornél
Kaleidoszkóp 