Kaleidoszkóp

„Ricz annak a nemzedéknek a képviselője, 
melyet még gyermekként derékba kapott
annak az országnak a tragikus megszűnte, 
amelybe beleszületett.“

Szombathy Bálint,2021 – Izoláció kiállítás

Ricz Géza 1980-ban született Szabadkán. Jelenleg Salzburgban él és alkot. 2011-ben végzett a Szegedi Tudomány Egyetem rajz-művészettörténet szakán, majd 2013-ban az intézmény bölcsész karán szerzett mesterdiplomát. Jelenleg a képzőművészet mellett alkalmazott grafikával foglalkozik és art directorként tevékenykedik. Az elmúlt években ügyfelei között tudhatta a Red Bullt, a Leicat, a Telenort, és az Audit. Rendszeresen publikál hazai és nemzetközi folyóiratokban. Elismerései: Forum díj, 2019 (SRB), Legszebb Vajdasági Művészeti könyv díj, 2018 (SRB), Vajdasági Szép Magyar Könyv díj, 2018 (SRB), O.R.A Prize, 2018 (IT), BEEP Wales Contemporary Painting Prize, döntős kiállító, 2018 (UK), Combat Prize, Döntős kiállító, 2018 (IT), ArtSlant Prize Showcase Winner, 2017 (USA).

Válogatott kiállítások ( a teljesség igénye nélkül):
– Innsbrucki Magyar Konzulátus galériája, 2021
– Wunder, Add Art Gallery, Spoletto (IT), 2020
– Salzburg, Berchtoldvilla, Salzburg (AT), 2020
– INOS pop up gallery, Hallein (AT), 2020

Hogyan jött a képzőművészet az életedbe?

Egész tinikoromban, még fiatalabb voltam szerintem, mint te, amikor elkezdtünk nagyobb gyerekekkel, barátaimmal, szomszédokkal, suliból haverokkal bandázni. Akkor jelent meg felénk a gördeszka meg a gördeszkázás szubkultúrája, magával hozva az amerikai trendi szubkultúrákat, mint például a graffitit. Nagyon megtetszettek a gördeszkák színes illusztrációi graffiti stílusban. Nekem ez rettenetesen tetszett, elkezdett érdekelni hogy mi is ez, honnan is jön… Egyre többet tudtam meg a graffitiről, hogy ez Amerikában a hetvenes évektől létező jelenség, és hogy a fiatal, kreatív szegénynegyedekben élő gyerekek „műfaja”: úgy fejezik ki a kreativitásukat, hogy a környező utcákban metrókocsikra színes betűket festenek. Valójában mindenkinek volt egy saját „tagje”, ami tulajdonképpen egy ilyen álnév volt, a jelentését csak egymás közt ismerték.

Elkezdtük mi is a haverokkal próbálgatni a szárnyainkat, graffitizgetni… mindnyájan próbáltunk egyre szebb, precízebb, különösebb betűket rajzolni. Végül mindez játékos versengéssé alakult, egymást inspiráltuk arra, hogy minél többet, minél jobban rajzoljunk. Később elkezdtünk rajzfilmfigurákat meg hasonló, egyszerű karaktereket rajzolni. Szerencsére általános iskolában a rajztanárnőm látott bennem fantáziát, figyelmembe ajánlotta a rajzszakkört, ide jártam is, viszont még nyolcadikban nem voltam teljesen biztos benne, hogy ilyen irányban szeretnék továbbtanulni, úgyhogy egy olyan középiskolába kerültem, ahol öt évig nem volt rajzórám. Ennek ellenére állandóan rajzoltam, az összes füzetem tele volt. Az iskolában én voltam a különleges, mindig rajzoló gyerek. Sűrűn felkértek a suliújsághoz, tablókra, meg egyebekre, mondván, hogy Géza itt a rajzolós… Úgyhogy az iskolában nem hivatalosan rajzoltam, de volt egy motiváló része, hogy ott is felfigyeltek a rajztudásomra. Ez már elég volt ahhoz, hogy a középiskola végére világossá váljon, mindenképpen valamilyen képzőművészeti irányban szeretnék továbbtanulni. Így kötöttem ki a Szegedi Rajz Tanszéken, ahol végül rajztanári diplomát szereztem.

A már említett graffitizés hogyan jelenik meg, ha megjelenik a jelenlegi alkotásaidban?

Közvetlenül nem jelenik meg, de nyilván valahol lerakódtak bennem az élmények, struktúrák, és valamilyen formában vissza is köszönnek. Az egyetemi évek alatt elkezdtem a graffititől a festészet felé fordulni. Az első festményeim nagyon street art stílusúak voltak, viszont folyamatosan próbáltam valami egyedit kitalálni, ami én vagyok, nem pedig valaki más stílusa. Abban az időben kezdtem kollázsozni, ami annyit jelent, hogy mindenféle képeket, rajzokat, újságokat gyűjtöttem össze, és azokat összeollózva készítettem kollázsokat, ezekben megjelentek graffiti-töredékek, firkák vagy betűk, képekkel, utcai jelenetekkel kombinálva, az utcai hangulat, a graffitizés világa. Mindig az elhagyatott sikátorokat, pályaudvarokat kerestük, ahol nem zavartunk senkit. Ezek a hangulatok nyilvánvaló, hogy megjelentek a képeimen már akkor, és a mai napig is ott vannak.

Ha már a hangulatnál tartunk: a munkádból adódóan sokat utazol. Az utazás milyen hatással van a művészetedre, mennyire befolyásolja ez a különleges hangulat a későbbi alkotásaidat?

Ez egy nagyon jó kérdés. Még én sem tudom pontosan. Voltam többször Japánban, és amikor ott vagyok, illetve amikor visszaérek, nagyon a hatása alá kerülök. Imádom Japánt, egy nagyon különleges világ. Többször eljátszottam már a gondolattal, hogyan tudnám beépíteni a művészetembe, de annyira idegen és más világ, hogy nem érezném természetesnek, ha elkezdeném a japán témákat belesűríteni a munkámba. Ugyanez a dilemma Ausztriával, ahol élünk, hiszen itt a gyönyörű Alpok körülöttünk, de nem igazán tudok vele mit kezdeni. Nem tudom, hogyan olvasszam ezeket a tapasztalatokat teljes egészében az én világomba, de abban biztos vagyok, hogy töredékében vagy tudatalattiban megjelennek ezek az élményelemek is.

Ha be kellene sorolnod valamilyen irányzatba, akkor melyik az, amelyet te képviselsz?

Szűkebb irányzatba nem tudnám besorolni. Kortárs művésznek tartom magam. 2024-ben ott tartunk, hogy a képzőművészetben már mindent kipróbáltak. A huszadik század folyamán végigmentünk mindenféle izmusokon. Lehet, hogy a jövőben a művészettörténészek megállapítják majd, hogy hova tartoztam, viszont úgy gondolom, nem tartozom egy konkrét stílusirányzathoz sem. Van a munkáimban egy balkán-hangulat, sok szürkeség és feketeség, jellemzően a kelet-európai művészekre. Ha kénytelen lennék besorolni, akkor kelet-európai kortárs művészként definiálnám magam, de ennél pontosabban nem szeretném és nem is tudom.

Megosztanád, hogy néz ki nálad egy alkotói folyamat?

Mindent előre kitalálok. Pontosabban: egy jó éve precíz tervek alapján dolgozom. Volt egy remek, kísérletező korszakom a húszas, harmincas éveimben. Az volt az időszak, mikor mindent ki szerettem volna próbálni. Imádtam, hogy a festéket lehet kenni, folyik és fröcsög. Abban az időszakban nagyon spontánok voltak a képeim. Ha véletlenül történt valami, ha megfolyt, úgy hagytam. A frissesség adta az erejét a munkáimnak, viszont ez idővel megváltozott. Az expresszív vonallal kísérleteztem amennyire tudtam. Sokat tervezem számítógépen is, főleg a köznapi munkámból adódóan. Röviden már említettük, hogy grafikus vagyok, emiatt a szoftvereket használom a festményeim tervezésére is. Az újabb festményeimen, újabbnak gondolom azokat, amelyek az elmúlt tíz évben készültek, megjelennek a munkámban használt grafikai elemek is. Geometrikus formákat kombinálok figurális elemekkel. Úgy gondolom, ha már napi nyolc, kilenc, tíz órában ezzel foglalkozom, akkor ez is része a művészi egyéniségemnek, és miért ne legyen része a festészetemnek is. Így alakult ki, hogy ma már photoshopban vagy kézzel készült kollázsokat csinálok kis méretben, azokat kinyomtatom, vázlatként használom, majd pedig nagy méretben felfestem olajjal a vászonra.

A tervezéstől eljutni a kész alkotásig átlagosan mennyi időt vesz igénybe?

Nem tudom átlagolni, mert mindig kampányszerűen, projektszerűen dolgozom. Ez azt jelenti, hogy rengeteg tervem van, viszont kevesebb időm a megvalósításra. Hullámokban szoktam dolgozni. Két hónapja van egy új műtermem, előtte hosszú hónapokig nem festettem semmit, mert nem voltak adottak a körülmények, most pedig folyamatosan dolgozom. Heti háromszor, négyszer lent vagyok a műteremben, hétvégén is. Befolyásolja a folyamatot, ha van kiállítási lehetőség, ez motiváló, ilyenkor többet alkotok. Júniusban kerül megrendezésre az első, komoly kiállításom Salzburgban, nagyon készülök, dolgozom ezerrel.

Mi a mondandó, üzenet, amelyet a képeid közvetítenek?

Elég sok társadalomkritika van bennük, sűrűn reflektálnak a vajdasági helyzetre. Három éve, Szabadkán egy kiállításomon (Izoláció-kiállítás, 2021, Szabadka) több képem is volt, melyek nagyon személyes, vajdasági, történelmi vagy politikai témákat érintettek, vagy olyan jelenségeket, amelyek a vajdasági régióra jellemzően hatással voltak. Ezért festettem meg több történelmi személy portréját is a saját stílusomban. Illetve nagyon sok szabadkai, történelmi helyszínt, jelentős épületeket is megfestettem már, amelyeket valamilyen oknál fogva már lebontottak. Az, hogy miről szólnak, változó, de mindig valami személyesről, akár családi, vagy pedig a régióhoz, magyarsághoz kötődő témákból merítek.

Képzőművészeti tanulóként nagyon izgalmas volt látni a művészi pályád alakulását, a képeid, munkáid nagyon inspirálóak. Milyen útravaló tanáccsal szolgálnál azoknak, akik az elején vannak a képzőművészeti pályafutásuknak?

A fiataloknak, akik a képzőművészeti pályát választják két dolgot tanácsolnék. A legfontosabb: alkotni, alkotni, alkotni. Minél több művészeti ágban próbálják ki magukat, szabadidejükben foglalkozzanak kreatívkodással, kreatív alkotással! A képzőművészeti pálya népszerű a fiatalok körében, de csak azok tudnak kiteljesedni, hosszútávon érvényesülni, akik sokat és kitartóan gyakorolnak. A második tanácsom, hogy legyenek bátrak, ne törődjenek azzal, ki mit gondol! Ne hagyják, hogy a beszűkült látókörű emberek véleménye korlátozza őket! Alkossanak őrült dolgokat, merjenek nagyot álmodni, és dolgozzanak szorgalmasan, hogy az álmok is megvalósuljanak.

Az interjút Basarić Petra, a zentai Bolyai 
Tehetséggondozó Gimnázium és Kollégium
tanulója készítette.

---

Hasonló művek: