Kaleidoszkóp

Endrey-Nagy Ágoston
Alámerül

Lefeküdt mellém a gyöngyhalásznő, számba vettem
sómarta bimbóit. Megereszkedett, apró mellei lúdbőröztek, 
közéjük, a szegycsont barázdáira nyomtam az arcom. 
Rázokogtam száraz bőrére, arra gondoltam, hogy mindig 
meztelenül úszik le a tenger szívkamráiba. 

Eldöntöttem: én is gyöngyhalásznő leszek, könnyű, 
bánatos és sovány, mint egy halott korallág. A többiekkel 
együtt merülök, egyszer aztán náluk jóval mélyebbre, 
ahol hagyom rám nehezedni a nyomást, hagyom, 
hogy kikezdjenek a tengerfenék dögevő gondolatai.

Ott, mint a kagylók, szorosra zárt számban olyan gyöngyöt
nevelek, amire halászként eszeveszetten vágytam. Bőröm
kivonja az oxigént a vízből, a hajamba akadó hordalék táplál
és fonalakkal rögzülök az aljzathoz. Felidézem a halásznő ízét,
megmozgatom a nyelvem, és újabb gyöngyházréteget vonok ki nyálamból.

Minden vágyakozásom a mélység iránt, a halásznők és áramlatok, 
a félelmek és emlékek mind annyit érnek, amekkorára hizlalhatók. 
Elfelejtem lassan mindet, izmos nyelvem alatt gyönggyé válnak. 
Soha nem fogom elszakítani bisszuszfonalaim és merev tagjaimat 
mozgásra bírva felúszni. Rettegek, hogy megtalálnak, a felszínen
szétfeszítik állkapcsom, csontos kezükkel kikotorják a kincsem,
elégedetlenül visszaszórják a vízbe, és otthagynak
a parti kövek között, kíméletlen ragyogásban.