Wirth Imre
Ahogy a felkavart porszemekben, opálfényben,
szoba csöndben, elhagyott íróasztal redőnyben,
mikor felnyitod, a nyikorgás faszerkezetében,
meghallod, megpillantod valaki érintésében,
a közönyben, a sötét ágy friss párnahuzatában,
a szúette polcon koszos poharakon, a szerelemben,
hogy isten mennyi szeretetet hagyott a fákon,
az őszi, sárga levelekben, amik egyre csak hullnak és
hullnak, elfedve arcát a világtalan világnak, hogy csak
erezetén át láthassuk őt, a bánat nyomában az éj
csillámló bagolytollain, a zuhanó magányban,
az érintésben, a közöny dermedt visszapillantó
üvegében, égi kalendáriumok tátongó ablakában.
A semmi ágán semmi sincs,
teszkós szatyor a szélben ing,
egy bokorban, megfagyva, kint
vagyok. Szökő lélek legyint.
Peremvidék, hév ablakán
párafolt, ismeretlen arc.
Rám köp, reménytelen ma már:
enni, szeretni. Bent kudarc
issza bánatát. Az idő
szakadt paplanját rágja
csönd, halott írja lepedőn:
álmom a feltámadásra.
Kaleidoszkóp 