Taródi Luca
Szobák
Otthonunk lehetne ez a szűk ablakú szoba,
ahol mindenki más életét éli,
anélkül, hogy meghajolna,
vagy megkérdezné,
„miért alszol zárt ajtókkal?”,
„ez a tányér honnan és kitől van?”
Esténként kinyílnak a házak, fényükből a mozgás;
mindenki más ágyában veti meg az otthontalanságot,
kanapékon alszik, más szeretőjével,
utána bort nyit, sört, uniqumot vagy szilvát.
Behunyt szemmel mondunk tósztot
minden értelmetlenségre,
és egymás poharából iszunk a saját egészségünkre
mert egyszer legnagyobbak voltunk
a saját szobánkban.
Egyre tágul ez a város,
nem látom a végét,
ismeretlenek mennek el mellettem,
meglökik a vállam, megérintik a kezem,
aztán tovább haladnak, mint a folyóba ejtett kenyér.
Ilyenkor egy pillanatra, meghajolok a saját súlyom alatt,
megérzem a testem terhét,
a gyomromat maró savat,
de mielőtt még végleg gyerekké préselhetne a szükség utáni vágy,
magamra zárom idegen szobák ajtaját,
mégis legkisebb maradok abban a térben,
ahonnan kilátok, de senki nem lát be rám.
Kaleidoszkóp 