Kaleidoszkóp

G. István László
Kérés

Tegnap arra kértem Istent, olyan
dolgok vegyenek körbe, amikért
nem kell mind az öt ujjamat
kinyújtanom. Nem akarok
kaparni gesztenyét, nem akarok
úgy a földön élni, hogy tíz ujjammal
túrjam a földet, amivé leszek,
amelyből vétetek. Késhez, villához elég
három-három ujj. Ha magasról
zuhanok le, hogy tapogatózva
összeszedjem maradék erőmet,
nem kell minden ujj. Alvásból
ébredésbe érve kell mindkét
kezem, de ujjamra semmi szükség,
úgy vetem magam egy új nap
ígéretébe, hogy az ígéret azonnal
korlátok közé szorul, visszavonások
és feltételek mutatják az utat.
Ébredésből alvásig még kéz se
kell, elég a homlokommal új
térbe kerülni, visznek, és ez így
jó. Ha végképp elmegyek, még
a homlokom se kell. Tegnap erre
kértem Istent, de aztán néztem
a képet, kettőnkről, a legelsőt,
egy hónapos se vagy, fény felé
tartalak, koponyádra rásimul
a bal kezem, hogy fejed hátra
ne bukjon, hüvelyk, mutató,
középső, gyűrűs és kisujjam
hálóként feszül a növekvő Nap
köré, a fejre, amit fel kell
nevelnem – és szégyenkezni
kezdtem, hogy mire kértem
Istent.