Vasas Tamás
dühöngő
és most lekaparok-, vagy szét mindent, a feliratokat,
betűket, mondatokat, mindent, ami végül a nevembe ömlik,
hiába hívják boldogító zárójelentésnek és szólítanak fel,
hogy távozzak. talán “ne aggódjon, nem érek hozzá”.
legalábbis ott biztosan nem. mennyit csináltuk ezt…
mint valami szentté avatási eljárás, vagyis inkább
azt, amit olyannak képzeltem, mert semmit
sem tudok róla. és ő persze mindig
félreértette az egészet.
nem merném…nem merem…félek, hogy fel fogják akasztani…
lenne, aki kést szorítana a torkához. magyar győzelem! a bajnok
csendes, sőt, magányában végleg elnémul. híresség is lehetne
belőlük…? eláruljuk egymásnak a legféltettebb titkainkat is,
aztán veszünk egy-egy szálat a másik cigijéből. kinézünk
az ablakon. sóhajtunk.
amikor legutóbb találkoztunk, máktea-függő voltál. anyád még
a mezei mákos tésztát is féltette tőled. úgy néztem rád, mint a
csodára, ami önmagába fordul, szivárog, de sosem fogy el,
nem szűnik meg.
az osztályon mindig nekem adtál valamit az ebédedből. sokáig
azt hittem, valami baj van az étvágyaddal, ezt ott jelezni
is kellett volna. szörnyű rádöbbenni, hogy úgy érzem,
ezzel nem a múltat írom le, hanem a saját jövőmbe
szövögetem magam. mintha még várnának rám
ezek az élmények, nem pedig már megtörténtek.
például, ahogy az eres kezed a kemény
zsömlét tolja felém az asztalon.
Befizetni a számlákat
Akkoriban már a számlákat sem fizettük.
Nem jártunk le a Marcipánba fröccsözni
esténként, lemondtuk a Disney pluszt,
elkezdtük kihagyni a mozis pénteket
is, és nem váltottuk ki az úszóbérletet
sem, csak úgy hagytuk, hogy a napok
Átgyalogoljanak rajtunk, ahogy
a headsetes üzletemberek szoktak
a földre hullott áruházi prospektusokon.
Én említettem ugyan neki, hogy kérjünk
segítséget, de azt mondta,
a gyógyszerektől fél,
a terápia pedig
unalmas.
Így jött az elhatározás. Tudta,
hogy én is megtörök végül és
beadom a derekam. Pénteki
nap volt, úgy döntöttünk,
a legjobb az lesz, ha inkább
a hévmegállóhoz megyünk.
Mást tervezett eredetileg.
Kézen fogva, szótlanul sétáltunk
ki, úgy tűnt, senki sincs ott rajtunk
kívül. Odaálltunk, egy ügyetlen puszit
nyomtam az arcára, amit nem akart
viszonozni, úgy éreztem, csak
a tekintetével szeretne elbúcsúzni;
és tulajdonképpen ez is elég volt.
Közeledett a jármű, és akkor, pont
a megfelelő pillanatban, egy középkorú
ballonkabátos férfi, kézen fogva óvodás
korú kislányával, a semmiből rohant
elénk hirtelen, szinte súroltak minket,
amikor a rémülettől hátrahőköltünk.
Megelőztek. Nem hiszem, hogy
az egész lett volna csak
egy másodperc is.
Aztán amikor az ajtók becsapódása
után a járat szokásos módon zörögve
elhajtott, ami már önmagában
is iszonyú volt, mégis
különös,
Közelebb mentünk, ösztönösen
szavak és szemkontaktus nélkül
döntöttünk úgy, hogy látni
akarjuk a szörnyűségek
szörnyűségét, és
Ekkor hirtelen felpattantak
a sötétségből a peronra, hangosan
kacagtak, nem volt rajtuk semmi
nyom a homokon kívül, a férfi
megigazította a kislány kapucniját,
majd mosolyogva elsétáltak,
miután egy elégedett sóhajtással
még annyit mondott a ballonkabátját
porolgatva, hogy “ez jól esett.”
Mindezek után az első lépés
az volt, hogy elkezdtük befizetni
a számlákat.
Kaleidoszkóp 