
Tartalom:
Rendszeresen újabb és újabb művek jelennek meg a lapszámból, ezeket pedig a tartalomjegyzék segítségével lehet nyomon követni.
Prizma:
G. István László:
– Kérés (vers)
Tandori Dezső:
– Mintegy kaleidoszkóp: tandoridoszkóp (vers)
Taródi Luca:
– Szobák (vers)
Szendrői Csaba (versek):
– VÁR
– SZERETLEK
– IMA II.
Dezső Kata:
– A mezőgazdasági költészet alanyi jogosultsága (vers)
Rásó Attila (versek):
– A nő
– Andante
– Ősz
Metrum:
Filotás Karina:
– Lista
Géczi Lajos:
– hirdetőtábla
– mi a
Guszti Ágnes:
– Elérhetetlen
Hajdú Lilla Réka:
– Állandó hajnali szöszök
Epicentrum:
Bandicz Bálint Barnabás:
– Akit megcsókolt a nap – 17. fejezet (regény folytatás)
Novum:
Géczi Lajos:
– Elérni a befelé figyelést, az elmélyülést, a lelassulást… //
Interjú Poór Dorottya festőművésszel
– A természet energiáinak újraértelmezése // Predrag Popara festészete
Spektrum:
Kasza Laura:
– Vihar (linóleummetszet)
Hajdú Lilla Réka (sorozat részlet):
– Özönlés
– Sodródás
International Corner:
Alexa Fermeglia:
– Conversation (vers)
Kárpáti László:
– A World of Ice and Gold (vers)
Figyelő:
Herczeg Jonatán:
– Prométheusz
Ujfalusi László:
– Ősz, reggel, szédület
– Őszintén, őszintétlenül
– Csöndes kínok
– Köd vagy tejeskávé
Prizma/Rásó Attila
Rásó Attila
A nő

Cseppkőbarlang.
Szénsavmentes PET-palack
földdel, búzavirággal.
Kivételes klisé.
Hideg takaró, mi melegít.
Mosoly, olyan.
Fáradt, eleven
létolaj.
Szemmel kérdező-
válaszoló szorongás.
Mag nélküli szőlő.
Szőlő nélküli mag.
Miegymás.
Andante
tollpihék hintik be
a hegedűszó megnyugtató
hosszan kitartott hangokból
álló etűdjeit
szépen lassan libbenek rájuk
a terjedelem időtartamának
rejtett időtlenségére
lepkeszínű madarakká áll
össze dallam és toll
darabbá
zongorabillentyűkön araszolnak
el a kellemetlen emlékek
lágyat koppannak alattuk az
andalító fakalapácsok
a búcsú útvonala:
d f d f d f d f d f d f d f
Ősz
Emlékezhetnek
a fák leveleikre?
Hullatnak könnyet?
International Corner // A World of Ice and Gold
Kárpáti László
A World of Ice and Gold
Inspired by “The Little Match Girl” by Hans Christian Andersen

In the heart of the city, where frost bites the air,
The towers of opulence glitter and glare.
Diamonds in windows, champagne in their glow,
While beneath their cold shadows, the desperate go.
Barefoot she wandered, the match girl alone,
Her cries drowned by laughter, her pain turned to stone.
Fingers trembling, she clutched at the flame,
Each spark a dream—each dream, just the same.
A stove that could warm her, a meal rich and sweet,
A tree bearing treasures that danced at her feet.
She saw in those moments a world full of care,
But it vanished like whispers—thin, empty air.
Oh, the ones in their mansions of gilded delight,
Blind to the sorrows that haunt the cold night.
Ears sealed to the wails of a world in despair,
They hoard all their treasures, but love is so rare.
The Earth groans in torment, her wounds deep and wide,
Forests and oceans consumed by their pride.
Yet the rich, in their brilliance, refuse to atone,
Their hands clutching riches while hearts turn to stone.
And the child in the corner, so silent, so still,
Is a mirror reflecting their unyielding will.
For the wealth that they cherish is a shackle, a chain,
Binding the world to its ruin and pain.
O daughters of ice, O sons born of greed,
The planet is crying; her children still bleed.
Will you not kindle the match of your soul,
And trade icy riches for love to make whole?
But the dawn does not answer; the frost does not fade,
And the child sleeps eternal, in the shadow they made.
Yet her flame lingers on, a truth to ignite,
In the heart of the darkness, one match strikes the light.
Kárpáti László eredeti végzettsége szerint angoltanár. Öt éven keresztül tanított, majd 2018-ban egy huszárvágással átkerült a gyermekvédelembe. A doktori képzése alatt megfertőzte az írás szeretete, így ekkortól kezdve igyekezett folyamatosan alkotni. A korábbi írásaihoz képest éles váltás volt, amikor nagyjából három éve elkezdett újból verseket, majd életében először, novellákat írni. Első sikeresen megjelenő novellája, a Háborús veszteség is, amely a Szó-Kincs 2024-es antológiában láthatott napvilágot.
Novum // A természet energiáinak újraértelmezése // Predrag Popara festészete
Géczi Lajos
A természet energiáinak újraértelmezése // Predrag Popara festészete

„Az általam készített képek képzeletbeli tájak, olyan elemek ábrázolásai, mint a víz, a föld és a levegő: mindezen elemek mélyen gyökereznek alkotásaimban.”
Predrag Popara 1973-ban született Trebinjében. Tanulmányait a belgrádi Iparművészeti Karon kezdte, ahol 1999-ben szerezte első diplomáját. Egy évig tanult a bécsi Iparművészeti Egyetemen, ahol Maria Lassing és Cristian Ludwig Attersee vendégprofesszorral tanult, Adolf Frohner professzor vezetése során. Aktívan részt vett egyéni, illetve számos európai-csoportos kiállításon. A Funnel Contemporary Művészeti Galéria alapítója és tulajdonosa egyben, amely a délkelet-európai művészet egyik meghatározó központjává vált. A galéria a régió művészei számára egy olyan platformot biztosít, amely lehetőséget ad számukra a nemzetközi művészeti életben való aktív részvételre. Propara Belgrádban él és alkot, munkái világszerte szerepelnek nemzetközi magángyűjteményekben.
Popara munkássága a természet elemeiből kiindulva olyan műveket hoz létre, amelyek a természet filozófiai és pszichológiai dimenzióit alakítják absztrakt nyelvezetté. Munkái a platóni világ rendjét és benne az emberi érzékelést vizsgálják, a gyors társadalmi és kulturális változások hatásaiban. Domenico de Chirico, milánói kurátor szavaival élve, Popara munkái ,,olyan helyzeteket ábrázolnak, amelyek az emberi gyengeség és a gyorsan változó világ hatására születnek”.
2017 és 2022 között készített alkotásai a természetes elemek tulajdonságait és halmazállapotait vizsgálják. Intenzív fogalmakká, változatos formákká szerveződve. Egyedi színhasználatával a formák harmóniáját emeli ki, a természetes környezet külső sajátosságait, szimbolikus és esztétikai jelentőségét kutatva.
Jellegzetesek a Popara-festészetre az ismétlődő formái, az ecset felületek, és rétegesebb gesztusfelületek használata. Erőteljesebb ritmusukkal, az alkotó ezzel a belső illúzióit átadja a nézőnek. Nikola Suica kurátor és professzor megfogalmazásában, Pedrag Popara “színrétegek metszéspontja kísérteties szögeltérés-hatásokkal egyesül, a természet mindenütt jelen lévő permutációinak vakító fényjelenségét magába olvasztva, a festő saját mozdulatainak intenzív mintáihoz rögzül.”
A The Development (A fejlődés) című alkotása 2022-ben készült akrillal és papírra. Mérete meghaladja a 30×30 cm-t. Gazdag jelentéstartalommal bír, áramló folyamatként jelenik meg színhasználatában a vörös és a lila. A papír felületének sima textúrája kiemeli a természet törvényszerűségeit. Ide sorolható még néhány alkotása, mint például a Distorted Forms (2017); Creation Forms (2020); The Red Flower (2021), és az Intimate Encounter (2022). Ezek a festmények erőteljesebb asszociáció sűrítéssel jelennek meg, mint ahogy a The Developmentnél látható.
A művész kutatásai során inspirációt szerez az épített környezet forma világából, amelyet a kaotikus társadalom még nem tört össze. „Ahhoz, hogy megérthessük a bennünket körülvevő világot, fel kell szabadítanunk lelkünket, és a természet mélyére kell hatolnunk. Csak akkor találhatjuk meg újra régi megtagadott részünket.” – nyilatkozta 2014-ben.


https://vrallart.com/artist/predrag_popara/
Predrag Popara Instagram oldala:
https://www.instagram.com/poparapredrag/
Géczi Lajos Kaposváron tanult a Zichy Mihály Iparművészeti Szakgimnáziumban, ahol OKJ Dekoratőr szakon végzett, majd a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán szerezte a Festőművész mesterdiplomát. A diploma megszerzésével jelentkezett Képzőművész-tanári szakra szintúgy a Művészeti Karon.
Metrum // Állandó hajnali szöszök
Hajdú Lilla Réka
Állandó hajnali szöszök

Gipszkartonfalak vezetik
a zuhany nyomását, a sugár nehezéket.
Egyre kevesebbet alszol, a madarak pontban
háromnegyed négykor kezdenek dalolni.
Árva lakozik mostantól benned, –
tested akvárium, – halak eszegetik
az idegen lényeket, érzeteket.
Duzzad belül a sokaság, kikívánkozik
az üveg felület.
Nap végén visszatérsz az áramlathoz.
Pitvarod már így is buborékokkal teli.
Hártyás kényszer tart fenn,
míg nem hallod a másik légszomját.
Ebben leled a nyugalmat,
sajátodat folyamatosan szétpattintod.
Hajdú Lilla Réka 2001-ben született Magyarország északi részén.
Általános iskolában már elkezdte érdekelni az, hogy vizuálisan fogalmazza meg az őt körülvevő helyzeteket, embereket, ez pedig tovább épült és körvonalazódott a középiskolában. 2016-2021 között grafika szakon volt Miskolcon. 2021 szeptemberében, Egerben kezdte el az Eszterházy Károly Katolikus Egyetemen a Grafikusművész szakot.
Prizma/Dezső Kata
Dezső Kata
A mezőgazdasági költészet alanyi jogosultsága

A paradicsom fás szárú, erős gyökeret akkor ereszt,
ha a pásztorkákat, felesleges leveleket letörjük a növényről,
mielőtt betolakodnak a tápanyagáramlásba.
Ősszel, a termény betakarítása után egy ásónyom
mélységben kifordítjuk a földet, legegyszerűbb soronként haladni,
a kimunkált, hideg gombócokat a kultivált terület középpontja felé,
egyenes háttal, törzsmozdulattal kell dobálni.
A feldarabolt földtömböket kapával szétaprózzuk,
a füjjet, a felszínre kerülő téglákat és kavicsokat kiszanáljuk belőle,
majd vasgereblyével elegyengetjük. Betakarjuk az előkészített
veteményest valamelyik emlős szarával, istállótrágyával,
hogy bemossa az eső télen, ültetés előtt újra megismételjük
az egész folyamatot. Ha fagyos a föld, ha vérhólyagosra szorítottuk
a tenyerünket, akkor is tovább ganézunk, és minden viszontagság,
minden sekélyes betolakodó ellenére mélyre dugunk mindent,
amivel dolgozni kell és nyele van, és mélyre dugva gazdálkodunk.
A Levidék a centrálpesti álparasztokat szívesen látja,
a látogatók megtapasztalhatják, milyen érzés ásni,
kapálni, földet művelni, nem a tények másik oldaláról
kapargatni ezeket a távoli jelentésű szavakat,
és megírom majd én is, hogy kinek miről szóljon
az alanyi költészet, ha meghívnak a másokról susmorogni, és sáros talpú gumicsizmámból, Pest-iszonyomból értük,
a széptenyerűekért kilépek,
csak ezt a harminc négyszögöl telket
még felásom.
Metrum // Ősz, reggel, szédület; Őszintén, őszintétlenül; Csöndes kínok; Köd vagy tejeskávé
Ujfalusi László
Ősz, reggel, szédület

Függönyt bontott felettünk
A szédült reggeli esőpermet,
És becsomagolta szerény
Kis szobámat, csak néha
Kopogott, nehogy elfelejtsem.
Igen… valahogy így van
Ez mostanában, valami
Mindig körbevesz, mint a sál.
Nem szorít, csak szolgál, melegít;
Hű barátként körbekíséri
Veled a várost,
És gondoskodik rólad,
Nehogy lógasd a fejed.
De azért tudod, hogy
Képes megfojtani,
Már ha egyáltalán kedve van rá.
Őszintén, őszintétlenül
Hányszor álltam már a kerítésre,
Várakozva lombos füzem alatt,
Hányszor kértelek, hogy
Gyere ki a te fűzfád alól,
Hogy végre ne csak álmodjunk.
Mert az mind csak köd, meg szem,
Fények, és állandó vesztés.
Hányszor kell még magamat
Pompadúros formában színpadra
Teremteni, csak hogy kiálljak és
Mindenki számára ismét elmondjam:
Én tényleg szeretem mindezt,
Éppen ahogy van,
És téged, úgy ahogy a szél éppen
Nekem lökött, csak éppen úgy mint két
Lökött,
Pont ahogy élünk.
Hamis pofákat, ragyogást, komfettit,
És savanyú pezsgőket nélkülözve,
Végre ketten teremtsünk a bolhából,
Csíkos pizsamájú, ötös magatartású,
Kifogástalanul bolond és szerethető,
Őszintén őszintétlen, mosolygó elefántot.
Csöndes kínok
Nem tudom hogy mi ég a szívemen.
Ez valami ragacsos boszorkányságféle,
Amin röhögsz egyet, ha homályos szemmel
Látod a metrón szürke sínek közt vonaglani.
Vagy olyanok mesélnek róla,
Akiket szemed sarkából mélyen megvetsz.
Ostorral vért serkent a hátadon és
Meg sem mondja: mit akar,
Kit keres?
S közben jó cimboráddá fogadod,
Olyan régen ismered, hogy a puszta
Jelenlétére is kitöltessz két pohár bort.
Először csak a küszöbömön vettem észre,
És beengedtem, megsajnáltam.
Övé lett a kazánház, aztán az előszoba,
A nappali után már velem aludt.
Minden percben csüngött rajtam,
Hogy majd orra esett ha cipőt fűztem,
És hahotázva tépkedte a hajam ha
Egy-egy szótagot véletlen felcseréltem.
Aztán egy nap felismertem őt,
Bezártam a kisszobába, de ő
Hangot nem adott.
Vártam, hogy tomboljon,
Tegye hadszíntérré a házat,
De többet nem jött semmi nesz,
Néma volt, és én megijedtem.
Köd vagy tejeskávé
Kiszáradtak mind a mérges oldatok,
És ebben a bőszabású ködfüggönyben
Nyerít, és feldönt minden homloklebenyt
Ez az ősrégi, ízléstelen önbecsapás.
De a fény is betört a rések és törések
Égi homályán keresztül,
És búskomor fejekbe
Édes fahéjt, szegfűt és gyömbért
Kavart, mint akár ha a monoton,
Ősi zűrzavarnak zsebébe
Csupa világos arcú
Vidámságot varrnak.
Ujfalusi László 19 éves. Körösladányból, Békés megyéből származik. Jelenleg a Szegedi Tudományegyetem bölcsészkarán tanul angol-történelem tanári szakon. Elsősorban verseket, ritkábban novellákat ír. Verseit szabad.alom nevű Instagram oldalán rendszeresen közzéteszi.
Spektrum // Sorozat- részlet – Özönlés, Sodródás
Hajdú Lilla Réka
Sorozat- részlet – Özönlés, Sodródás


Özönlés
/2024, linóleummetszet, 8,1 × 9,9cm/

Sodródás
/2024, linóleummetszet, 8,1 × 9,9cm/
Hajdú Lilla Réka 2001-ben született Magyarország északi részén.
Általános iskolában már elkezdte érdekelni az, hogy vizuálisan fogalmazza meg az őt körülvevő helyzeteket, embereket, ez pedig tovább épült és körvonalazódott a középiskolában. 2016-2021 között grafika szakon volt Miskolcon. 2021 szeptemberében, Egerben kezdte el az Eszterházy Károly Katolikus Egyetemen a Grafikusművész szakot.
Hasonló művek:
Prizma/Szendrői Csaba
Szendrői Csaba
VÁR

Addig írnék egy verset a várakozásról…, aztán
megérkezel. Na mindegy, majd írok egyet, ha
elmentél, arról, hogy nem jössz vissza többé.
Ilyenek ezek a költők. Gondolom. Honnan
tudjam… Múzsa akartál lenni, szóval…
bár semmi kedvem hozzá, írok verseket.
SZERETLEK
TE BÜDÖS KIS KURVA! – Ezt lehet vajon
szeretettel kimondani? Esküdni mernék,
hogy az előbb úgy hangzott el…
Előítéletes vagyok persze
csak… leszarom a prekoncepcióim.
Mindenkit szeretek,
csak titeket utállak emberek. Mindőtök.
Csak téged, meg téged,
meg téged nem. Titeket gyűlöllek viszont. Minket.
Egyenlően, és kivétel nélkül. Magam is hogyne.
Nem, persze, téged sem.
Dehogynem, persze téged is. Azért mondom csak,
hogy magam is utálom,
hogy szerethetőbb legyek.
Pedig már abban sem vagyok
biztos, hogy vagyok,
nem hogy szerethető, hanem egyáltalán.
Ez a büdős kurva kis őszinteség. Hogy szeretlek.
IMA II.
Mindegyik istenhez imádkozom,
ki tudja, ugye.
Győzködöm
magamban arról,
hogy van. Hogy én vagyok
a bizonyíték rá, hogy van…
Akarom, hogy higgyen
magában!
Bennem!
Bennem higgyen magában.
Megjelent: Szendrői Csaba: Féyn kettő, Scholar, Budapest, 2024 (80 old.)
International Corner // Conversation
Alexa Fermeglia
Conversation
You’re sharp and skin is prone to cleaving.
When I leave the table I feel
a thousand tiny cuts, too small to bleed
but stung by air, salt and vinegar.
I’ve washed today already,
put on the soft armor,
painted a stronger face onto my face
and thought it well-protected.
I was wrong.
Take the elevator down—
endlessly,
underground.
I’ll stay here
with pipes and mold and the roaches.
Who needs a face lifted to the light,
the taste of cool water,
or fleeting dark thoughts
drifting faster than clouds past the sun.
I’m protected here.
It’ll quiet,
it’ll darken,
and it won’t bleed.
Prizma/Taródi Luca
Taródi Luca
Szobák

Otthonunk lehetne ez a szűk ablakú szoba,
ahol mindenki más életét éli,
anélkül, hogy meghajolna,
vagy megkérdezné,
„miért alszol zárt ajtókkal?”,
„ez a tányér honnan és kitől van?”
Esténként kinyílnak a házak, fényükből a mozgás;
mindenki más ágyában veti meg az otthontalanságot,
kanapékon alszik, más szeretőjével,
utána bort nyit, sört, uniqumot vagy szilvát.
Behunyt szemmel mondunk tósztot
minden értelmetlenségre,
és egymás poharából iszunk a saját egészségünkre
mert egyszer legnagyobbak voltunk
a saját szobánkban.
Egyre tágul ez a város,
nem látom a végét,
ismeretlenek mennek el mellettem,
meglökik a vállam, megérintik a kezem,
aztán tovább haladnak, mint a folyóba ejtett kenyér.
Ilyenkor egy pillanatra, meghajolok a saját súlyom alatt,
megérzem a testem terhét,
a gyomromat maró savat,
de mielőtt még végleg gyerekké préselhetne a szükség utáni vágy,
magamra zárom idegen szobák ajtaját,
mégis legkisebb maradok abban a térben,
ahonnan kilátok, de senki nem lát be rám.
Metrum // Elérhetetlen
Guszti Ágnes
Elérhetetlen

Ne kiabálj,
úgysem értelek,
tükör!
Hanglejtésedbe oltott
előítéleteim
dioptriája –
füstös üveg.
Az újra és újra megfeszülő akarat
öntözi a konvenciókat:
valóság-játékok,
vezérfonalak a ködben.
Kapaszkodni kifelé,
ha befelé nincs mibe.
Novum // Elérni a befelé figyelést, az elmélyülést, a lelassulást…
Géczi Lajos
Elérni a befelé figyelést, az elmélyülést, a lelassulást… //
Interjú Poór Dorottya festőművésszel

Poór Dorottya Budapesten élő kortárs festőművész. Művészete a létezés és a nemlétezés közötti határvonalat kutatja, ahol a figurák gyakran elvont, fiktív alakokká válnak. Munkáiban a csukott szemek, hiányos testek és élethű részletek játékával fejezi ki az átmenetet az élő és mesterséges világ között. Művészetében fontos szerepet kap a feminista perspektíva, és tudatosan foglalkozik a női ábrázolás történeti és társadalmi kérdéseivel.
A tematikád a női portréfestészet. Ahogy megfigyeltem a munkáidon, szinte meditatív állapotban jelennek meg. Ez tudatos koncepció a te részedről, vagy a női szépség fogalmát akarod kifejezni?
Valójában az, hogy nők vannak a képen egyszerű kényszerből ered, mert nincs más modell magamon kívül, vagyis egyelőre nem kerestem más modellt. Ha férfi lennék, akkor csupa férfi szereplők lennének a festményeimen. A legegyszerűbb magamat használni modellnek, így nem kell senkit sem terhelnem azzal, hogy megkérem, hadd fotózzam le, vagy azon aggódni, hogy vajon hozzájárul-e az illető, hogy lefessem. Tehát annak, hogy magamat festem ilyen egyszerű, praktikus oka van. Egyébként általában törekszem rá, hogy megváltoztassam a festés során az arányokat és részleteket (főleg az egészalakos képeimnél ez nagyon fontos), azért hogy ne engem ábrázoljon a kép, hanem inkább egy fiktív alakot. A képeim szereplői tehát nem konkrét személyek, hanem képzeletbeli alakok. A csukott szemmel azt szeretném kifejezni, hogy ezek a figurák átmenetet képeznek az élő és élettelen (vagy mesterséges) között. Egyfajta határállapotban vannak. Több munkám során visszatérő dolog nálam a határ témája valamilyen módon régóta. És szerintem ennek van aktualitása a mai világban. Például nagyon meghatározó ma az online lét, ami szintén egyfajta határállapot: mert a semminél sokkal több, viszont a valódi létezéstől (személyes találkozásoktól és élményektől) pedig sokkal kevesebb, szóval valahogy a létezés és nemlétezés közötti határvidék az online tér. Ezenkívül egyre több mesterséges dolog vesz minket körül, például egyre kevesebb az érintetlen természeti táj, ahol nincs nyoma emberi beavatkozásnak. A klímaváltozás és a mesterséges intelligencia térhódítása is egyfajta határhelyzetet teremt, hiszen valami olyan változásnak vagyunk a határán, aminek nem tudhatjuk a pontos kimenetelét.
Egyébként ezt a létezés és nemlétezés közötti határállapotot nem csak a csukott szemekkel próbálom kifejezni: a képeim szereplői gyakran hiányosak, például csak fejek nyak és test nélkül, vagy ha van nyakuk, akkor inkább egy büsztre, szoborra emlékeztetnek. Emellett bizonyos részleteket gyakran nagyon élethűen festek meg, mert szeretek játszani ezzel az ambivalenciával a képeimben, ez a része egy tudatos koncepció.(A csukott szemekre visszatérve még: néhány csukott szemű alaknak volt nyitott szeme, szóval eredetileg festettem nekik nyitott szemet, de a képből kinéző tekintetet túl soknak éreztem, ezért lefestettem csukott szemre. )
Mindezek mellett a nőt ábrázoló portré, azon belül is a csukott szemű számos művészettörtêneti példát előhív , de ezeken csak utólag kezdtem el gondolkozni: szóval a képek festésénél nem ezek voltak rám hatással, nem ezek voltak a mozgatórugók. Nagyon beszédes az, hogy visszatekintve a múltba a művészettörténet kanonizált művészei (akik főleg férfiak) hogyan ábrázolták a nőket. Miért gyakori a meztelen nőalak ábrázolás, azon belül is alvó nőalak ábrázolás. Tehát a nő tárgyiasítva, passzív lényként jelent meg nagyon sokáig a művészet témájaként (míg a meztelen férfialak gyakran inkább heroikus alakként, valami jelentős, aktív tevékenység közben volt ábrázolva). Ha a képeim kapcsán erről is lehet beszélgetni, gondolkodni, annak örülök, mert szerintem ezek fontos kérdések. Szeretem és nagyon fontosnak tartom egyébként a feminista művészetet is.
A női portréid modern és klasszikus jegyeket hordoznak. Mely művészek vagy korszakok hatottak rád a leginkább?
Igen, ez igaz, de ez például nem volt tudatos koncepció. A szakmámból kifolyólag igyekszem naprakész lenni, és követni a kortárs képzőművészetet, ezért rengeteg kortárs festménnyel találkozom. Emellett az egyetemi évek alatt (és azután is) ránk rakódott művészettörténeti tudás szintén hat a munkáinkra. Tehát a kérdésnél maradva, az hogy a képeim modern és klasszikus jegyeket hordoznak, az nálam például teljesen intuitív módon alakult.
A női arcok ábrázolásában gyakran látunk csukott szemeket és nyugodt arckifejezéseket. Miért választottad ezt a megközelítést?
A képeimen látható nyugodt arckifejezésű, gyakran csukott szemű alakok, melyek kicsit szoborszerűek, átmenetet képeznek az élő és élettelen között. A festményeim szereplőit próbálom úgy ábrázolni, hogy egy kicsit idealizált ,kicsit idegenszerű, kicsit tárgyszerű alak jelenjen meg végül, ami emellett nagyon élethű bizonyos részleteiben, és ez az ambivalens végeredmény okozzon egy kicsit frusztráló, zavaros összhatást, mint a mai világunk, ahol például uralkodik az online létezés ( a valódi face to face társas kapcsolatok rovására) a manipulált/idealizált profilképek stb. Amit még kiemelnék, mert szintén tudatos koncepció, hogy a figuráim egyedül vannak, magányosak, de ezt az állapotot rezignált, nyugodt arckifejezéssel viselik, mint akiknek ez a természetes. A színekkel a csendet próbáltam kifejezni: sok földközeli színt használok, és egy képen belül kevés színt. Ezzel a visszafogott palettával próbálok lázadni a világ zaja ellen. Azonkívül fontos volt, hogy többé-kevésbé természetes színeket használjak az arcon/fejen, a háttér pedig egy homogén, neutrális tér legyen, ahol ezek az figurák/alaktöredékek megjelennek.
Mit szeretnél ezzel átadni az alkotásaiddal a közönségnek?
Olyan képeket szeretnék festeni, amikkel sikerül elérnem a befelé figyelést, elmélyülést, lelassulást legalább arra az időre, amíg az ember a képet nézi. Ezért választok visszafogott színeket, viszonylag kis méretű vásznakat, amikhez közel kell menni, amik nem egy azonnali, erős, instant, könnyen emészthető élményt adnak. Nem tudom, hogy ez mennyire sikerült, de valami ilyesmit próbálok. Szerintem ebben a pörgős, rohanó világunkban fontos, hogy az ember lelassuljon időnként és tudatosan próbáljon kapcsolódni az érzéseihez (vagy lelkéhez) azért, hogy ne égjen ki. Ehhez a legjobb nekem a zene a művészetek közül. De én nem vagyok zeneszerző, úgyhogy a festményekkel próbálok valami hasonlót elérni. Egyszer hallottam egy nagyon szép mondást, amit igaznak vélek, hogy minden művészet zene szeretne lenni.
Kapcsolódnak-e az alkotásaid a saját életedhez vagy tapasztalataidhoz?
Persze.
Más technikákkal is kísérleteztél már?
Igen, régebben (egyetemi évek alatt is) az volt rám a jellemző, hogy rengeteg festészeti technikával kísérleteztem. Később, miután körvonalazódott a témaválasztásom, hogy mit szeretnék festeni, miben szeretnék hosszútávon elmélyedni, a hagyományos olaj vászon (vagy farost) technikát választottam.
Tervezel a közeljövőben kiállítást Budapesten?
Igen, nagyon jó lenne, de egyelőre nincs kilátásban.






Poór Dorottya Instagram oldala:
https://www.instagram.com/poor.dorottya/
Géczi Lajos Kaposváron tanult a Zichy Mihály Iparművészeti Szakgimnáziumban, ahol OKJ Dekoratőr szakon végzett, majd a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán szerezte a Festőművész mesterdiplomát. A diploma megszerzésével jelentkezett Képzőművész-tanári szakra szintúgy a Művészeti Karon.
Prizma/Tandori Dezső
Tandori Dezső
Mintegy kaleidoszkóp: tandoridoszkóp
„Gyerünk akkor, angyalom: mint a műtőasztalon.” – Eliot és N. N. Á. nyomán
Az egzisztencialitás = a tematizálatlan.
Az elérintés ábrázolhatatlan. Jelzése:
Az elérintésnek nincs elérintő pontja.
Az érintésnek van érintési pontja.
Képzetesen mégis: egy érintéshely búcsúzóul akkor azonos egy elérintéshellyel – jaj, emberi kényszerképzetek! –, ha mindkettő – mint ugyanaz – végtelen számú képzetes pontból áll, s ezek egybeesnek. Máskülönben végtelen számú elérintő létezik, míg az nem bizonyítható, hogy egyetlen pontnak végtelen számú érintése is létezhet.
Az érintés triviális. Az elérintés? Ha jelölhetetlenül végtelen? Érvényes-e rá, hogy „érvényes- vagy-sem?”?
Egy vers, végre: ÍGY KÖNNYŰ!
Minden megoldás érdelek.
A: – ?
B: – Semmire nincs megoldás. A: – Na, így könnyű!
De ez így is jelenetezhető:
ÍGY KÖNNYŰ
A: – Minden megoldás érdekel.
B: – ???
A: – Csak sosincs megoldás. B: – Na ja, így könnyű.
Felvezettünk ezzel egy fontosabb dolgot. A végén látni fogjuk.
Még egy vers; fordítás, de közelinek érzem.
„Mire gondolok, ha félek, nem bírok elaludni?
1. Valami gyakorlati dologra. Sikerre, szépre-jóra.Nem.
2. Vonzó szerelmesemre, minimum egyik oldalú – az egyik
szereplő részéről nyilvánuló – kéjenckedésre. Sőt,
41 Nem.
szép szerelmem egyebekbeni efféléjére.
3. Szeretteim más körére. Játékok, állatok.
Nem.
Tehát?
Arra gondolok, hogy el akarok aludni.
ILYEN EGYSZERŰ.
És így se érdemleges.”
Szép. Játékok, állatok? Ejha. Mondom…
Továbbiak.
Ld. Egy könyvem gerincénél: „Lassan már semmit.
Gyorsan meg végképp nem.” (Úgy nincs, ahogy van. Scolar.)
Tehát:
Lassan, hirtelen Már nem is
igazán írok. Ezt is csak el kellett
kezdeni. Most, hogy elkezdődött,
nem kell érnie véget, ami lesz,
már nem semmi, s mi volt, nem
lesz valami.
Főmedvémnek, erről ugrik be:
Dömikém! The Mike! 1970 óta vagyunk örök barátok, szép nagy idő, ez 2012-re már egy öröklét. Kérjük az egykor a végtelen számsorral foglalkozó Cantor urat – lazán
szóval –, tegyen róla, hogy már ezután is öröklét legyen.
A többi könnyen menne.
Na ja, a többi, így Főmedvém. De kicsit szomorú, aggódik.
Az elérintésről: eleve fogható volt hozzá? Ami elérinti? Érdekes szempont.
Vajon? Ez a kétely szava. A trivialitás válasza: Margarinon!
Weöres Sándor válasza – harmadik az igazi! –: körözöttön!
Vagy: jar az agyam a vagytol. Lehullt az ekezet, így vagy.
Hagyjuk e bulvárt. Jöjjön rangos. Ime:
Sztriptiz. Lehull az ekezet, gyonyorum! Agyamban porog/sz.
42Agyadban porog/sz.
Agyaban porog/sz.
Agyunkban porog/sz.
Agyatokban porog/sz. Agyukban
porog/sz.
Az egzisztencialitásról.
Vicc. De a legkomolyabban mondom. Nem vicc, a
legkomolyabban.
BECkett (Így. Levelet is szárul gepelek, ld. lejjebb) Beckett
arról írt, ami nem. Velem az van, ami nem.
Volt ez már így másokkal is, Beckettel is. De én azt nem írom már, ami velem van, hogy nem, hogy nincs. Ennek egyetlen hû feldolgozása, hogy nem írok.
Nem irom ezt sem.
Irogepeimet mar nem javittatom meg, örökre így maradhatnak. Talán.
Gyotrodve irok. Osszevissza. Ahogy ezt gondolom is. Kálnoky idézgette: Hruscsov: ha az hiénák gépelni tudnának, akkor írnának olyanokat, mint Hemingway. Na, akkor. Weöres: tandoridoszkóp, tandorigépek.
Ah, Világmester, dicsérj!
Erre céloztam; „lentebb”
……………………
Nem az taszít, hogy úgy volt, ahogy volt, de
az, hogy volt, úgy, ahogy volt.
Nem az taszít, hogy úgy van, ahogy van, de
az, hogy van, úgy, ahogy van.
Nem az taszít, hogy úgy lesz, ahogy lesz, de
az, hogy lesz , úgy, ahogy lesz.
……………………
Olyan sok mindenről lenne jó még olyan sok mindenkivel beszélgetni.
De én semmiről nem akarok már senkivel se beszélgetni.
43 Vagy néha mégis?
Megjelent: Alföld 64. évf. 2. sz. (2013)
Spektrum // Vihar
Kasza Laura
Vihar


Vihar
/linóleummetszet, 50 x 70cm/
Kasza Laura az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem ötödéves, grafikusművész szakos hallgatója. Jelenleg főleg képzőművészettel foglalkoztatja, kedvenc technikái a fa- és linóleummetszés, akvarell festés. A történelem, különböző népek mitológiái és a természet a fő inspiráció-forrása.
Hasonló művek:
Epicentrum // Akit megcsókolt a nap 17. fejezet
Bandicz Bálint Barnabás
Akit megcsókolt a nap – 17. fejezet:
Ami még hátravan
Már a busz felé menet meg kellett állnom, hogy egy fa tövébe okádjak. Olyan kurva erős görcs rázta közben a testem, hogy attól tartottam, vért, vagy legalább véreset hányok. De nem – csak a szokásos. És bár a görcs lassanként kezdett csak felengedni, kicsit jobban éreztem magam. A gyomrom már nem kavargott annyira. Őszintén szólva azt se tudom, mit hánytam ki pontosan, mert az előző nap egyáltalán semmit nem ettem és persze most reggel sem. Bár ez utóbbi nem újdonság. Nem szoktam reggelizni. És persze kávét se ittam – ezúttal. Még csak az kéne, hogy be is hugyozzak amellett, hogy rendszeresen összehányom magam.
Így, hogy valamit még ki tudtam adni magamból, a buszút nem kezdte ki annyira a gyomromat. Persze, háborgott még egy kicsit, de nem volt vészes egyáltalán. Minden más viszont elemi szinten volt elbaszva. Két pulcsit húztam fel, sőt még egy cicanadrágot is a farmerem alá – mindezt kevesebb, mint öt perc alatt, mégis fáztam. Látnotok kellett volna, hogy ugráltam a szoba közepén az egyensúlyomért küzdve, félig farmerrel a lábamon. És közben persze állandóan bizonyos gyanús elemeket kellett visszanyelnem, nehogy még takarítanom is kelljen mielőtt elindulok. Így utólag belegondolva, meglehetősen összeszedett voltam ahhoz képest, mennyire szar volt az állapotom. Minden erőmmel azon voltam, hogy elérjem a buszom és ne hiányozzak, sőt, még csak ne is késsek az iskolából. A legszórakoztatóbb az, ha belegondolok, hogy ezek a történetek sosem látnak napvilágot. Ezzel nem csupán magamra gondolok, hanem mindenki másra is, aki átélt hasonlót. A tanárokban, még a jobbakban is, olykor kialakul az a tévképzet, hogy a diáknak egyáltalán nincs élete az iskolán kívül. Sem pedig komoly nehézségei – ezért vannak úgy berágva, ha eltolunk valamit, mert azt hiszik, hogy csak és kizárólag a sulival kell törődnünk. Ebből a szempontból nézve persze biztos vérlázító, ha az ember sokat hiányzik, vagy késik az órákról. És mivel csak ezt a részét látja a történetnek, csak erre tesz megjegyzést. Epés és felsőbbrendűen bölcselkedő megjegyzést, természetesen. Egyébként gyanítom, hogy a haragvó szülőkkel is hasonló a helyzet – azazhogy pontosan tudom. Csak az apró hibákat látják, amiket nagyon is könnyű lenne elkerülni – már az ő szempontjukból. De az odáig vezető utat soha – az életednek azt a részét, ami az általuk kontrollált környezeten kívül zajlik. Végeredményben a tanár és a szülő is csak annyit érzékel, hogy sokat hiányzol. Amikor kis híján az életedért küzdve kapkodod magadra a ruhákat, két fekvehányás között, azt persze nem látják. Talán feltűnik nekik – ez egy erős talán – hogy most épp nem hiányoztál. De erre legfeljebb nagy méltósággal biccentenek egyet feléd, és lényük minden apró sejtjével azt kommunikálják közben: “Nos igen, hmm. Ez a dolgok rendje, igen. Hmm.” Hozzá kell tennem, hogy ez az egész metódus, amit itt felvázoltam, a tanárokkal és a szülőkkel kapcsolatban, illetve arra vonatkozólag, hogy mi az amit észrevesznek és mi az amit nem – a legtöbb elkövetett hibára igaz. Mindig csak a végét látják és soha nem az odáig vezető utat. “Ez egy apróság! Hogy nem vagy képes erre?” Hát úgy, hogy tök hülye vagyok gondolom, te meg kibaszottul értelmes. Mármint – indirekt, sunyi módon de mégis csak ezt akarod velem közölni, ugye? Te kis hamis. Na jól van, vettem a lapot. Értem én a célzást. Aztán meg vannak lepve, hogy a generációnk olyan amilyen. Egyébként pedig nem is az a, baj, hogy a másik, hozzád képest felettes pozícióban lévő szülő vagy tanár, vagy bárki nem látja az egész kurva életed, ez csak természetes. A gond az, ha nem is feltételezi, ha még csak fel sem merül benne, hogy amit lát, az a nagy egészből a kisebbik porció. Hogy jóval több van amiről nem tud és nem is fog soha. De azt hiszem ebben közös a szülő és a tanár mentalitása egyaránt – vagy mindentudónak kell lenned, vagy legalábbis el kell hinned magadról, hogy az vagy. Különben eluralkodik rajtad a szorongás és felmerül benned, hogy a dolgok esetleg nem mindig úgy mennek, ahogy szeretnéd – azaz úgy, pontosan úgy, ahogy a dolgoknak menniük kell. És, ha valaki rádolvassa ezt a nyilvánvaló képmutatást, oda se neki! Még mindig elküldheted a szobájába, vagy az igazgatói irodába. Hisz van egy dolog, ami még jó sokáig adott marad és az Isten sem veheti el tőled még hosszú évekig: a hatalom a másik felett. Élj vele! Így mindig neked lesz igazad. Volt szorongás, nincs szorongás. “Hmm. Igen. Nos, ez az élet rendje.”
Szóval továbbra is fáztam, még így, a fűtött buszon és rétegesen felöltözve is, de legalább a didergés abbamaradt. Míg a gangon ültem, a testemre csavart takaróban, jó, hogy nem haraptam el a nyelvem, annyira rázott a meghűlés. Az jól feldobta volna még ezt a remek napot, ha vérző szájjal kell iskolába mennem. Néha, már a buszon, mikor mondjuk a telefonomért nyúltam vagy ilyesmi, egy kicsit megborzongtam és megremegett a kezem a hidegtől, de ez sem volt vészes egyáltalán. Próbáltam, a lehetőségekhez mérten pozitív maradni. Ez nem azért kellett, hogy a benső békém helyreálljon – mert úgy éreztem, hogy annak végleg lőttek, már, ha volt egyáltalán. Általában véve elég jól rendszerezni tudom az érzelmeim és képes vagyok uralkodni magamon, de ez a hét… ez az egész rohadt hét kicsinált. Kezdve a hétfő reggeli szarlavinával, amire még jött a pánikroham elízium aranymezői előtt… majd a jelenés a fénnyel és a titokzatos idegen… na ezt egyből, ahogy eszembe jutott, ki is vertem a fejemből. A tapasztalat azt mutatja, hogy semmi jó nem származik abból ha hosszan merengek ebben a kérdéskörben. Aztán ott volt a vita a Nappaliban, jó nagy hülyét csináltam magamból Lali és a balfaszok díszes társasága előtt. Végül az egész rohadt csütörtöki pokoljárás és az idióta álmom a felvonóval… Nem a benső békém kerestem. Praktikus okai voltak az erőltetett optimizmusomnak. Ahhoz kellett, hogy ne kapjak idegösszeroppanást.
Így hát a buszút nagy részét azzal töltöttem, hogy számba vettem a pozitívumokat. Mivel nem volt belőlük túl sok, ezért ez inkább volt egyfajta ismétlődő, pár szavas mantra mint folyamatos kifejtés. Ott van a lány… akinek persze nem tudom a nevét. A minap annyira oda voltam, hogy eszembe se jutott, hogy akár bele is futhatnék valamelyik folyosón. Azt hiszem, teljesen megfeledkeztem róla és arról, hogy egy suliba járunk. Hála az égnek, hogy a franciások eléggé el vannak szeparálva tőlünk, mert egyáltalán nem találkoztunk. Nyilván az lenne a legjobb, ha ez ma is így történne. Egyáltalán nem lehetetlen kivitelezni. Csak úgy kell viselkednem mint általában. Nem megyek sehova, a szünetekben a teremben maradok és olvasok vagy valami. Mindenkivel kerülöm az érintkezést és keveset mozgok. A lehető legkevesebbet. Úgyhogy ez is egy pozitívum, ha úgy vesszük… a csaj nem látott a legszarabb, csak a legjobb formámban eddig és ez egyelőre minden különösebb nehézség nélkül fenntartható állapot. Ez az egyik dolog, amivel nyugtattam magam. A másik az volt, hogy végtére is péntek van. Lehet bármilyen szar ez a nap – akkor is csak egy napig tart. Ha túl vagyok rajta, lesz két egész napom regenerálódni. Sima ügy.
Persze amennyire lehetett, számba vettem, mintegy tájékoztató jelleggel a negatívumokat is. Az egész élet egy rakás szar – és nekem soha nincsen szerencsém, így ez a lista akár mérföldes hosszúságú is lehetne. Úgyhogy inkább csak a fizikai állapotomra koncentráltam. Itt van a meghűlés… annak ellenére, hogy nyilván rohadt magas lázam lehet, mégis fázok. Nem vagyok orvos, de az volt az érzésem, hogy ez eléggé rosszat jelent. Bár hozzá kell tennem, hogy ezen a ponton az sem volt kizárt, hogy egyáltalán nem fázok, csak bemagyarázom magamnak, de erre mindjárt visszatérek még. A mellkasomban tompa, sajgó fájdalmat éreztem és a torkom tiszta gány volt, ha meg köhögtem akkor rohadtul kellemetlen volt. Persze az orrom is fújtam állandóan és látszott is, hogy piros, de ha a többiek azt hiszik csak egy kis náthám van, az még nem a világvége. Nyilván a mai napra is áll, hogy tettetnem kell, bármennyire is harsányan tiltakozik ellene minden porcikám. Ez csak így megy vagy sehogy. De az egész nem nagy ügy… csak délutánig kell kibírnom, aztán húzok haza. Fogok valami jó kis könyvet, bekuckózok vele az ágyamba és az egész rohadt hetet, úgy ahogy van, kiverem a fejemből.
Az egyensúlyérzékem úgy tűnt nagyjából helyreáll, ha ülök. Erről tanúskodik a reggel és a buszút is. Ha keveset állok vagy rohangálok, akkor nem lesz gáz. Ma úgysincs tesiórám. Szóval mindezeket számbavéve a helyzet egyáltalán nem reménytelen… de volt még valami.
Ezen a ponton kicsit nehéz helyzetben vagyok, mert a beszámoló érdekében meg kell próbálnom a konkrét dolgokra támaszkodni. Viszont mivel semmiféle orvosi előképzettségem nincsen és mivel úgy általában nem értek semmihez, nehéz lesz jól átadni ezt a dolgot. A fejem kezdett teljesen elborulni… a gondolataim egyre zavarosabbá és összefüggéstelenebbé váltak. Úgy éreztem meghülyülök vagy ilyesmi. Gondolom a magas láznak tudható be… és minden másnak is. Ha őszinte akarok lenni, szerintem addigra még akkor is cserben hagytak volna a szellemi képességeim, ha épp történetesen nem vagyok olyan szar fizikai állapotban. Az egész hét taccsra tett. Fejben, lélekben és testileg is. Mit magyarázzam? Nem voltam jó formában. Egymást kergették bennem a zavaros tévképzetek – és először fel se tűnt igazán. Csak mikor már egészen mélyen benne voltam, akkor vettem észre, hogy azt se tudom mi a fasz folyik épp a fejemben. Képek váltogatták egymást… aztán összefüggéstelen mondatfoszlányok villantak fel bennem… és teljesen értelmetlen asszociációk. Többször kellett magam emlékeztetni, erőnek erejével arra, hogy hol vagyok és mit is csinálok egész pontosan. Hogy a buszon ülök és az iskolába tartok… hogy mik a pozitívumok, és hogyan fogom kihúzni az órák végéig. Lassan úgy róttam egyre másra ezeket a köröket, hogy olyannak hatott, mint egy mondóka, gyerekeknek. És egyre kevesebb értelemmel bírt a számomra. Azért csak mondogattam magamban tovább. Közben mindenféle hülyeségek ugrottak be… Egy ponton például a nagyit vizionáltam magam elé – de a fényben, a sárga álmokból. Máskor a rejtélyes idegen arca vált képlékennyé és köd lett belőle, amit a szél fújdogál egyik helyről a másikra valami zárt helyen. Aztán kinyílt egy ajtó és láttam, hogy a felvonóban volt végig, a reggeli álmomból de mire kijön, megint az idegen az a köd helyett, teljes életnagyságban és egy könyv lapját nyújtja felém… Nem hallucináltam vagy ilyesmi, ne értsetek félre. Csak elképzeltem ezeket a dolgokat, magamban. Önkéntelenül és ösztönösen jöttek ezek a furcsa képsorok. És közben úgy éreztem mintha vatta volna az agyam helyén, vagy valami. A nagy részére ezeknek a zavaros látomásoknak már nem is emlékszem… hiszen most úgy ahogy, jól vagyok. Még nem múlt el teljesen a múlt heti rosszullét, vagy legalábbis nem nyomtalanul. De szedek antibiotikumot meg vigyázok magamra, úgyhogy már sokkal jobb az egész. Kezelhető. De szerintem ennek a dolognak, hogy homály lett a fejemben, meg vattát tömtek az agyam helyére, tényleg nem a betegséghez van köze… de persze mit tudhatok én, nem igaz?
Miután leszálltam a paraszton, egy kínszenvedés volt eljutni a suliig, pedig igazán nem volt hosszú út. Viszont a Széchenyin emelkedőn fölfelé kellett mennem egy jó darabig és ez teljesen kikészített. Meg kellett állnom jó harminc, negyven méterenként, néha még gyakrabban és leülnöm valahova amíg visszanyerem az egyensúlyomat. Viszonylag hamar motyogni is kezdtem magamban. Már nem emlékszem, hogy pontosan mit… de értelmetlen, zagyva hülyeségeket, ez egészen biztos. Hamar szertefoszlott minden illúzióm arról, hogy simán kibírom ezt a napot. Ha képes lettem volna legalább többé kevésbé józan fejjel gondolkodni, talán felfogom, hogy, amit épp átélek az minden szempontból egy vészhelyzet és hagyom az egészet a fenébe. De a buszon, vég nélkül ismételgetett mantra annyira beivódott a tudatomba, vagy abba, ami még maradt belőle, hogy ez persze fel sem merült bennem. Az iskolába megyek, jelenleg a Széchenyin vagyok… az iskolába megyek.
Jóval tovább tartott a SZIThez érnem, mint általában, de még így is egész jó időt futottam. Erős volt az elhatározásom, még ebben a helyzetben is. Meg azt hiszem az is benne volt a dologban, hogy ez volt az egyetlen megfogható dolog, amihez képes voltam ragaszkodni és ami még a valósághoz kötött. Beérni a suliba – időben. Be is értem. Nagyjából tíz, tizenöt perccel az óra kezdése előtt értem a főbejárathoz. Néhány arc, nem emlékszem melyik tagozatról és évfolyamból már ott cigizett pár méterre a lépcsőtől. Igyekeztem úrrá lenni a szédelgő járásomon és valamennyire sikerült is. Reméltem, hogy mindenféle konfrontáció nélkül elsurranhatok mellettük – de persze soha nincsen szerencsém.
– Nézd már! – Mondta az egyik a másiknak csak úgy félhangosan, de örömteli meglepetéssel. – Ez a kisfiú!
– Hallottuk mi volt a Nappaliban. – Ezt már a második mondta és egyértelműen nekem. Aztán egymásra néztek és elnevették magukat. Nem túl harsányan, csak úgy összekuncogtak, mintha valami nagyon jó belsős poént idéznének épp fel. És gondolom így is volt. Naná, hogy adtam Lalinak egy jó sztorit, én hülye. Az emberek nem változnak. Legfeljebb egyre jobban tudnak hazudni. Néha még a legcinikusabbak, a hozzám hasonlók is átejthetők. Ennyit a megbánásról, meg az egész szarról. Végül tényleg csak azért szólított le még hétfőn a folyosón, hogy előkészítsen egy történetet, aminek én leszek a főszereplője. Vagy legalábbis egy fontos elem a háttérben. A főszereplő csakis Lali lehet ugyebár.
– Aha… – Nem voltam nagy formában. Ennyit tudtam kinyögni. Ezen jót röhögtek, de szerencsére nem jöttek oda hozzám. Mikor már épp nyitottam ki a bejárat ajtaját, mielőtt bementem, még utánam szólt valamelyik.
– Elég szarul nézel ki, minden oké?
Ha tudnátok, gondoltam. De nem válaszoltam, csak becsuktam magam mögött az ajtót. Először a mosdóba mentem, hogy megmossam az arcom hideg vízzel. Csodával határos módon ez segített kicsit. Valahogy kezdtem kicsit magamhoz térni… testileg legalábbis. Bár továbbra is eléggé szédültem, de kezdtem hozzászokni. Elindultam a terem felé, az első órámra.
Mikor beléptem, még nem vettem észre semmi különöset. A helyem felé indultam, mint mindig, csendben és amennyire lehet, feltűnés nélkül. Egyébként, már amennyire az aktuális tudatállapotom engedte, eléggé aggódtam amiatt, hogy mit vesznek majd észre rajtam. De teljesen feleslegesen. Történetesen azt se vették észre, hogy ott vagyok. Ez korábban is eszembe juthatott volna – csak az én szempontomból nézve volt ez a hét különleges. Mindenki más számára ez egy teljesen átlagos nap, akárcsak az előző négy. Én meg csak a kisfiú vagyok – többnyire a létezésemről sem vesz tudomást senki. Most is így történt, és ennek életemben talán először egy kicsit megörültem. Leültem a helyemre, hátul és hagytam magam egy kicsit megnyugodni. Most már minden rendben lesz. De mindez csak pillanatokig tartott – addig míg meg nem láttam a sziluett gazdáját, a terem másik felében.
Sokan odagyűltek köré… még Lali is. Ezúttal nem őt állták körbe, hanem a közönség része volt ő maga is. Mégsem tűnt úgy, hogy ez zavarná. Épp ellenkezőleg, nagyon is vidámnak, egyszersmind szertelennek hatott. Ahogy mindenki más is. Amennyire hallottam, nagyjából mindennapi dolgok kerültek szóba – leginkább annyiból állt a beszélgetés az osztály és a jövevény között, hogy utóbbi rákérdezett valamire a sulival kapcsolatban, az előbbi pedig lelkesen magyarázni kezdett. Az idegen mindezt mosolyogva hallgatta. Amennyire meg tudtam ítélni, őszinte kedvesség volt az arcán és a mosoly sem volt tettetett. És ettől nagyon felhúztam magam.
Kérdezhetnétek mi ütött belém… és nem ti lennétek az elsők. Sokan kérdezték azóta, tanárok is, a szüleim is… És elküldtek pszichológushoz is bár oda nem mentem el. Szóval épp elegen érdeklődtek már ezekről a dolgokról de még egyszer sem tudtam kielégítő választ adni. De igazából csak most fogom először megkísérelni azt, hogy őszintén feleljek. Bár gyanítom, hogy így sem fogjátok érteni. De ahogy én nem, úgy ti sem tartoztok nekem semmivel. Már ha… de úgyis tudjátok mit akarok mondani. A lényeg, hogy valahogy a helyzet abszurd volt és most ahogy visszagondolok rá, az abszurditás újabb rétegei kerülnek az egész történetre. Örülnöm kellett volna, hogy senki nem figyel rám. Alapból is ez lett volna a helyzet, de most még a szokásosnál is kevésbé vettek észre, hála a titokzatos idegennek. Persze álmomban se gondoltam volna, hogy ő lesz az új osztálytárs, akiről MPT beszélt… de a megelepettségem hamar elillant. Inkább úgy voltam vele, hogy persze, hogy ő az. Ki más? Ilyen az én formám. Szóval örülnöm kellett volna… de inkább csak rohadtul dühös lettem. Ott ültem hátul, elképesztően szar fizikai állapotban, és az agyam helyén egy lepkefingnyi értelem, ha megmaradt és mindezt azért, hogy megfeleljek – nekik! Tudom, tudom, első sorban nem az osztályomnak kellett szerepelnem, hanem Zacsinak, mégis… A külvilágot mind egy kalap alá veszem, most és mindig. Mert nem én szeparáltam el magam tőlük – hanem ők vetettek ki maguk közül. Ők a felelősek a kialakult helyzetért. Vagyok én és vannak a többiek. A többiek tehát mind egy kutya. És én mégis úgy táncolok ahogy ők fütyülnek… mindig. Az egész életem a többiek árnyékában éltem és soha nem kaptam semmit érte. És akkor minden korábbi alkalomnál tisztábban és pontosabban láttam ezt. Rácsodálkoztam az adott helyzetre – őszinte meghökkenéssel. Hát mi történik itt? Mindenki ott elöl, a fény csak az övék, a jelenés is az övék, amit pedig én láttam először én meg itt ülök leghátul – egyedül? Nem akarom, hogy észrevegyék, hogy rosszul vagyok. Mégis… hogy a picsába nem vették észre? És nem csak most, hanem mindig, ezelőtt is. Már hosszú ideje vagyok beteg. Mégis…mégis… mindig én maradok egyedül. De ezúttal nem.
Felpattantam és a székem hangos csattanással felborult mögöttem. Furcsa módon az egyensúlyom szinte egészen helyreállt, abban a pillanatban… nem dülöngéltem. És nem is fáztam többé, se akkor, se aznap később. Soha olyan erőt nem éreztem még magamban, mint ott és akkor. Öles léptekkel indultam meg a többiek felé és közben minden szem rám szegeződött. Már a hangos csattanás felkeltette a figyelmüket – de a rémület csak akkor költözött beléjük mikor megláttak engem, az új énemet, teljes életnagyságban. A kisfiú nem volt sehol – legalábbis pár perc erejéig. Ti is és én is nagyon jól tudjuk, hogy néhány perc múlva úgyis visszatér… és a történet újraírja önmagát. De egyelőre nem tartunk ott. Még nem.
– NA MI ÚJSÁG? – A szó szoros értelmében rájuk ordítottam. És féltek, láttam rajtuk. Ők. Tőlem. Megálltam a terem közepén, így csak pár lépés volt közöttünk. Mindenki az egyik oldalon – és én, egyedül a másikon. Csak a szokásos. De most nem a gödör legaljáról fogok kiabálni. Nem hagyom a szélre azt a munkát, amit nekem kell elvégeznem. A fejem kóválygott még kicsit – de sokkal tisztább volt, mint akár csak néhány pillanattal korábban. Újjászülettem – bár nem tartósan. De ki tudja… talán ez nem is csak egy kilengés volt, hanem az eljövendő idők szava. Egy ígéret a jövőnek. Már nem sokáig leszek kisfiú.
– Beszélgessetek csak nyugodtan, vagy szóljatok ha zavarok. – Tudatosan lehalkítottam a hangom. Még egy kicsit közelebb mentem a többiekhez, de rögtön meg is álltam mert láttam, hogy még mindig félnek. Hátrébb léptem egyet. Ott voltam megint ahonnan elindultam. Idegesen megvakartam a fejem és heherésztem egy sort, amivel lazának akartam tűnni, de inkább hatott hisztérikusnak. Az idegen csak állt középen – ő volt az egyetlen, aki nem félt. Kedves mosollyal nézett engem is. És figyelt. De többé nem érdekelt… már nem volt különleges. Csak egy a sok közül. Onnantól, hogy kilépett az álmaim jótékony világából és valódivá romlott többé semmit nem jelentett a számomra. Hirtelen erős késztetés fogott el, hogy megértessem mindenkivel a helyzet súlyát. Ők nem tudják… nem tudják az idegen mit jelent. Hogy mit hordoz magával, hogy mivel jár a jelenléte… persze én sem teljesen. De azt tudom, hogy jelentős. Hogy nem mindennapi. Egy szimbólum.
– Hát nem látjátok? – Kedvesnek szánt hangon szóltam hozzájuk, megértő egykedvűséget imitálva. Na persze ez is inkább volt hisztérikus, őrültekre jellemző hanghordozás. Kitártam a karom feléjük. Nagyívű, teátrális gesztus volt, mint ahogy kiskoromban szórtam az ég felé az átkaim. Kitártam a karjaim – életemben először.
– Hát nem értitek? – Senki nem felelt. Dühös lettem. – NEM? NEM FOGJÁTOK FEL, HOGY MI TÖRTÉNIK? – Megint ordítottam, de egyből meg is bántam. Visszafogtam magam és hevesen gesztikulálva magyarázni kezdtem.
– Ez az egész, ez mind… ez semmi. A mindennapok körforgása, az, hogy nem adtok magatokra… szellemileg. Hogy behódoltok, az csak a késleltetett vég, a lassú, mégis elemi erővel bíró rothadás állapota. Nem értitek? Az életünk… olyan semmirevaló, olyan értelmetlen. Össze kéne borulnunk, zokognunk kellene! Nektek is sírnotok kellene! Ne hagyjatok magamra! – Egy hirtelen jött ötlettől vezérelten az egyik sótlanhoz fordultam. – Milyen volt az új Marvel film? Sok harc volt benne? – Majd az egyik nyomorékhoz. – Milyet szartál ma reggel, milyen volt az állaga? És a mérete? Nem láttam képet róla, pedig jó lenne tudni, nem igaz? Nem akarod elmondani? – Úgy néztek rám mint egy őrültre. Lassabb tempóra váltottam, bár többé egyáltalán nem tudtam, hogy adjam át nekik. Azt sem tudom ti megértettétek-e, pedig olyan sokat magyaráztam nektek… az egész erről szól. Hogy milyen kicsinyes, hogy milyen sekélyes az életünk… És milyen sötét – borzasztóan sötét. Mind egyedül vagyunk. Azt hiszem… Az nem lehet, hogy csak én… csak én szenvedek… ugye…?
– Látjátok milyen értelmetlen az egész? Minden sornak van eleje és vége, nem lehet benne elveszni. DE AZ ÉLET! AZ ÉLET MINDEN PILLANATBAN VÉGTELEN! Épp ezért kegyetlen. És mi mégis, mégis csak a fényt hajszoljuk… de mi van, ha egy a köddel? Ha nincs lényegi különbség? Ha csapda az egész? Mit csináltok ma? Mit csináltok holnap? Nincs idő, nincs idő… mindent rendbe tenni! Hát nem látjátok? Amíg ti itt álltok, ezer darabra hullik a fény odakinn. Csak az övé… – Az idegenre mutattam. Továbbra sem reagált, bár a mosoly már lehervadt az arcáról addigra. Mégis… a tekintete mindent elárult. Mintha pontosan értene mindent, amit mondok… Mintha ő lenne az egyetlen! Neked és nekem közös titkunk van öreg haver – ezt jelezte az a tekintet. És akkor történt meg… másodjára.
Az ablakon óriási fény áradt be és az apró fénnyalábok vakító erejű sugárrá álltak össze, és mind a sziluett gazdájára irányultak. Megint csak pár pillanatig tartott… már, ha megtörtént egyáltalán. De ezúttal nem lepett meg. Elhallgattam és nyeltem egy nagyot. Hirtelen minden erő kiment belőlem, de nem a korábbi fizikai állapotom tért vissza, sem a homályos, követhetetlen zagyvaság a fejemben. A lelkem volt üres.
Térdre rogytam és a kezeim ismét kitártam az idegen felé. Segítségért könyörögtem, de a legapróbb hang nélkül. A szám hangtalan tátogta a soha ki nem mondott szavakat. Nem írom le őket. Ez nem tartozik rátok… még akkor sem, ha nem is léteztek. Csak az enyém és senkié. Csak pár centire volt a fénybeli jelenés tőlem. Csak egy gondolat választott el kettőnket egymástól – mégis áthidalhatatlan, mérföldes távolságnak tetszett. Én a sötétben vagyok, újjászületés ide vagy oda. Végül a hangom is megjött és ezúttal esdeklő, elhaló hangon szóltam a többiekhez.
– Ez egy csapda, hát nem értitek?! Mind az övé, az övéké, az ő fajtája rendelkezik vele… senki nem lehet szabad. Csak az akit megérintett… akit magához vett… akit megcsókolt a nap!
Talán még jóval többet is mondtam volna, sőt, ez több mint valószínű. Igen nagy az esélye, hogy addig prédikáltam volna, amíg nem hazaküldenek, hanem a diliházba visznek el. De a jelenés, amilyen hirtelen történt, olyan hamar múlt is el. A fény nem volt sehol – és az emléke is épphogy csak megmaradt, mint mikor az iménti álom cselekményét próbálod visszaidézni. Homályos már nagyon… megtörtént egyáltalán? Az is lehet, hogy nem ma, hanem tegnap álmodtam. Vagy ami még valószínűbb – csak azt képzeltem, álmodom.
Mikor a fény eltűnt, szótlan maradtam. Egy pár pillanatig még kinyújtva hagytam a karjaim, aztán elszégyelltem magam és visszahúztam őket. Hirtelen rádöbbentem a helyzetemre. A szent őrület, jobb szó híján, olyan hirtelen és váratlanul múlt el, ahogy jött. Borzasztóan kínosan éreztem magam. Egy pár pillanat erejéig lázasan gyötörtem az agyam valamilyen magyarázat, vagy kifogás után kutatva ami semmissé teszi az iménti… viselkedésem. Felálltam. Legnagyobb meglepetésemre, bár az iménti “hangulatom” elmúlt, a vele járó előnyök nem. Továbbra sem szédültem és nem is fáztam többé. A fejem pedig már kicsit sem kóválygott… annyira se mint az előbb. Mintha, nem is tudom… megtisztultam volna. De ez csak jóval később jutott eszembe, így ebben a formában és még majd visszatérek rá. Hirtelen megint dühös lettem, bár közel sem annyira, mint korábban… úgy bámultak rám… mintha… nem is tudom. De már nem ijedten. Egyáltalán nem féltek többé. Hirtelen furcsának tűnt, hogy ekkora ügyet csinálnak a dologból… ami hülyeség volt, persze. Viszont eddig soha észre se vettek, az is ritkaság számba ment, hogy rámköszönjenek. Mikor már épp megmondtam volna nekik a magamét, mint McMurphy a nyári munkán, Lali szólalt meg hirtelen.
– Ez a Kisfiú…
Mielőtt kirohantam volna, még jól megnéztem magamnak az idegen arcát. Ugyanazt a sokat sejtető tekintetet láttam mint az imént. Az nem tűnt el a fénnyel együtt… akkor mégiscsak valódi volt. Vagy nem. Minden esetre – ez akár jó jel is lehet. Bár soha nincsen szerencsém. A folyosón a képem rákvörös volt mert tudtam, hogy most majd jön, aminek jönnie kell… és megint kisfiú voltam. De volt valami új… reménynek hívhatnátok, azt hiszem. Én már öreg vagyok bohócnak… de talán megpróbálok megbarátkozni a gondolattal. A többit tudjátok – erre mondják, hogy a kör bezárul.
Bandicz Bálint Barnabás, a folyóirat egyik alapító tagja. Az irodalom iránti szenvedély és elköteleződés határozta meg már a legkisebb gyermekkorát is. Egészen kiskorától kezdve ír kisebb nagyobb esszéket, olykor egy-egy novellát, vagy csak elmélyült kommentárt az élete éppen aktuális bonyodalmairól.
Hasonló művek:
Prizma/G. István László
G. István László
Kérés

Tegnap arra kértem Istent, olyan
dolgok vegyenek körbe, amikért
nem kell mind az öt ujjamat
kinyújtanom. Nem akarok
kaparni gesztenyét, nem akarok
úgy a földön élni, hogy tíz ujjammal
túrjam a földet, amivé leszek,
amelyből vétetek. Késhez, villához elég
három-három ujj. Ha magasról
zuhanok le, hogy tapogatózva
összeszedjem maradék erőmet,
nem kell minden ujj. Alvásból
ébredésbe érve kell mindkét
kezem, de ujjamra semmi szükség,
úgy vetem magam egy új nap
ígéretébe, hogy az ígéret azonnal
korlátok közé szorul, visszavonások
és feltételek mutatják az utat.
Ébredésből alvásig még kéz se
kell, elég a homlokommal új
térbe kerülni, visznek, és ez így
jó. Ha végképp elmegyek, még
a homlokom se kell. Tegnap erre
kértem Istent, de aztán néztem
a képet, kettőnkről, a legelsőt,
egy hónapos se vagy, fény felé
tartalak, koponyádra rásimul
a bal kezem, hogy fejed hátra
ne bukjon, hüvelyk, mutató,
középső, gyűrűs és kisujjam
hálóként feszül a növekvő Nap
köré, a fejre, amit fel kell
nevelnem – és szégyenkezni
kezdtem, hogy mire kértem
Istent.
Megjelent: Kalligram folyóirat
Metrum // hirdetőtábla, mi a
Géczi Lajos
hirdetőtábla

a metrózajban összegyűlt szavak ékszerek
ismeretlen arcok
anyu jelenleg valakivel
a pislákoló sötétben
beszélget
mintha várna
valamire ami nem megállószerű
a légzés materiális ritmus
a te szavad árnyék és ott lapul
hirdetés helye
mi a
ajánlom Marcus Aureliusnak
a tükrön lecsapódott párán átfut valami
asztalon hagyott zsíros haj cigarettacsikk
és a szándék kék árnyalata
a felkelő nap is
éppen ereszkedik
mondatok közt szögek
a deszkapalánkra
még akkor is ha éppen szétesni látszik
a hajdani császár
arcéle túlélte az időt
Géczi Lajos Kaposváron tanult a Zichy Mihály Iparművészeti Szakgimnáziumban, ahol OKJ Dekoratőr szakon végzett, majd a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán szerezte a Festőművész mesterdiplomát. A diploma megszerzésével jelentkezett Képzőművész-tanári szakra szintúgy a Művészeti Karon.
Metrum // Prométheusz
Herczeg Jonatán
Prométheusz

Álmaimban sorozatgyilkosokat látok –
egyre többször vagyok én az agresszor,
aki végül szembenéz saját fegyverével.
Velőmig romlott vagyok.
Évekig a tűz közelébe akartam költözni,
inkább gyújtok egy városomtól nagyobb tábortüzet.
Ezeket a lángokat sosem látnád nélkülem.
Prométheusz elbújhat, ÉN vagyok a jövő szeme,
az összes istenedet átbaszom,
eliszom a májam, de az minden nap megújul.
Uralom az álmaidat. Csak akkor távozom
fejedből, ha úgy van kedvem.
Labortáppal csatlakozom agyköreidre,
12 milliVolttal előhozom szuicid éned;
14,8 kiloHertzes sípolását hetekig viszed magaddal;
két perc kell, hogy két évig járj orvosaidhoz.
Gépeink a csöpögő zöld iszap-lepte oszlopcsarnok
köré épített acélváros – átmos békéje.
Grafitköd, kadmiumból feketére száradt gépzsír,
ragacsos olajsár, ezerháromszáz fokra hevített vasak,
arcpirító hőkezelő-rosták, comb vastagságú vezetékek,
ezerhatszáz kilotonnás ütések, petaWattban számolunk,
földet rázó olasz, német és csehszlovák őrület.
Az összes létező halálnem közül választhatsz egy kovácsüzemben.
A hallucináció hegyeinek sötét árnyékából jövök,
mégis tisztábban látom a világot és
fényesebbnek a jövőt, mint bárki közületek.
Onnan jövök, ahol a gépek nagyobbak, mint a házak,
tőled kéne féljek?
Őket is térdre kényszerítem, vagy gatyába rázom bármikor,
te lennél ellenfél?
Szólj csak az isteneidnek, hátha segítenek.
Hozom a fényt, megeszem a sötétet.
Tüzem kiránt a félhomály nyugalmából –
a vak tudatlanság mellettem néma értelemmé szelídül;
kitöltöm az űrt a borzongni vágyókban.
Ha van benned spiritusz, tovább olvasol, de vigyázz –
ha egyszer rákapsz az ízére, függővé tesz.
Herczeg Jonatán 1999-ben született Gyöngyösön. Verseket ír, kovácsgépeket szerel. A vErST egyik alapköve. Megjelenik mindenhol, ahol nem számítasz rá.
Metrum // Lista
Filotás Karina
Lista

Tehát vagyok
buszülés mellett teret hódító almacsutka.
erősebb szorítás az ölelés vége előtt.
polaroid kép.
dünnyögés a mozgólépcsőn.
egy elkapott mosolyránc.
nosztalgia.
gyerek aztán Felnőtt.
le nem játszott kotta.
páros rím.
dunai hullám.
árnyék – a Lánchídra mered.
egy veled.
mi.
nem szabad túlzásba esni.
Filotás Karina Székesfehérváron születt 1997-ben. Közgazdászként diplomázott a Budapesti Gazdasági Egyetemen. A lírai vonal áll hozzá legközelebb, gyerekkora óta ír verseket.
Impresszum:
Főszerkesztők: Forray Péter, Lágy Kornél
Szerkesztő, Korrektor: Dezső Kata
Elérhetőség: kaleidoszkop.folyoirat@gmail.com
Rovatvezetők:
Figyelő – Horváth Máté
Prizma – Dezső Kata
Metrum (Líra) – Bánfi Veronika, Rostás Mihály
Epicentrum (Próza) – Bandicz Bálint Barnabás, Dubán Kitti, Forray Péter
Novum / Optika – Király Csenge Katica, Tóth Alíz
Film – Bányász Dorka Zsófia
Színház – Cseh Sára
Zene – Szalai Mariann
Spektrum (Képzőművészet) – Géczi Lajos, Kovács Attila
Munkatársak: Györei Attila Zsombor, Molnár Boglárka
Illusztráció: Bulla Liza, Hajdú Lilla Réka, Kovács Attila (Axorthum)
A Kaleidoszkóp irodalmi és művészeti folyóirat
Kiadó: Lágy Kornél
Székhely: 1055. Budapest, Szemere utca 8.
Kiadásért felelős személy: Lágy Kornél
Felelős szerkesztő: Forray Péter
Elérhetőségek: +36704050460, kaleidoszkop.folyoirat@gmail.com
ISSN: 3094-466X
Ha támogatnál minket, Patreon oldalunkon keresztül ezt megteheted!

