Kaleidoszkóp

Epicentrum // Akit megcsókolt a nap 17. fejezet

Már a busz felé menet meg kellett állnom, hogy egy fa tövébe okádjak. Olyan kurva erős görcs rázta közben a testem, hogy attól tartottam, vért, vagy legalább véreset hányok. De nem – csak a szokásos. És bár a görcs lassanként kezdett csak felengedni, kicsit jobban éreztem magam. A gyomrom már nem kavargott annyira. Őszintén szólva azt se tudom, mit hánytam ki pontosan, mert az előző nap egyáltalán semmit nem ettem és persze most reggel sem. Bár ez utóbbi nem újdonság. Nem szoktam reggelizni. És persze kávét se ittam – ezúttal. Még csak az kéne, hogy be is hugyozzak amellett, hogy rendszeresen összehányom magam.

Így, hogy valamit még ki tudtam adni magamból, a buszút nem kezdte ki annyira a gyomromat. Persze, háborgott még egy kicsit, de nem volt vészes egyáltalán. Minden más viszont elemi szinten volt elbaszva. Két pulcsit húztam fel, sőt még egy cicanadrágot is a farmerem alá – mindezt kevesebb, mint öt perc alatt, mégis fáztam. Látnotok kellett volna, hogy ugráltam a szoba közepén az egyensúlyomért küzdve, félig farmerrel a lábamon. És közben persze állandóan bizonyos gyanús elemeket kellett visszanyelnem, nehogy még takarítanom is kelljen mielőtt elindulok. Így utólag belegondolva, meglehetősen összeszedett voltam ahhoz képest, mennyire szar volt az állapotom. Minden erőmmel azon voltam, hogy elérjem a buszom és ne hiányozzak, sőt, még csak ne is késsek az iskolából. A legszórakoztatóbb az, ha belegondolok, hogy ezek a történetek sosem látnak napvilágot. Ezzel nem csupán magamra gondolok, hanem mindenki másra is, aki átélt hasonlót. A tanárokban, még a jobbakban is, olykor kialakul az a tévképzet, hogy a diáknak egyáltalán nincs élete az iskolán kívül. Sem pedig komoly nehézségei – ezért vannak úgy berágva, ha eltolunk valamit, mert azt hiszik, hogy csak és kizárólag a sulival kell törődnünk. Ebből a szempontból nézve persze biztos vérlázító, ha az ember sokat hiányzik, vagy késik az órákról. És mivel csak ezt a részét látja a történetnek, csak erre tesz megjegyzést. Epés és felsőbbrendűen bölcselkedő megjegyzést, természetesen. Egyébként gyanítom, hogy a haragvó szülőkkel is hasonló a helyzet – azazhogy pontosan tudom. Csak az apró hibákat látják, amiket nagyon is könnyű lenne elkerülni – már az ő szempontjukból. De az odáig vezető utat soha – az életednek azt a részét, ami az általuk kontrollált környezeten kívül zajlik. Végeredményben a tanár és a szülő is csak annyit érzékel, hogy sokat hiányzol. Amikor kis híján az életedért küzdve kapkodod magadra a ruhákat, két fekvehányás között, azt persze nem látják. Talán feltűnik nekik – ez egy erős talán – hogy most épp nem hiányoztál. De erre legfeljebb nagy méltósággal biccentenek egyet feléd, és lényük minden apró sejtjével azt kommunikálják közben: “Nos igen, hmm. Ez a dolgok rendje, igen. Hmm.” Hozzá kell tennem, hogy ez az egész metódus, amit itt felvázoltam, a tanárokkal és a szülőkkel kapcsolatban, illetve arra vonatkozólag, hogy mi az amit észrevesznek és mi az amit nem – a legtöbb elkövetett hibára igaz. Mindig csak a végét látják és soha nem az odáig vezető utat. “Ez egy apróság! Hogy nem vagy képes erre?” Hát úgy, hogy tök hülye vagyok gondolom, te meg kibaszottul értelmes. Mármint – indirekt, sunyi módon de mégis csak ezt akarod velem közölni, ugye? Te kis hamis. Na jól van, vettem a lapot. Értem én a célzást. Aztán meg vannak lepve, hogy a generációnk olyan amilyen. Egyébként pedig nem is az a, baj, hogy a másik, hozzád képest felettes pozícióban lévő szülő vagy tanár, vagy bárki nem látja az egész kurva életed, ez csak természetes. A gond az, ha nem is feltételezi, ha még csak fel sem merül benne, hogy amit lát, az a nagy egészből a kisebbik porció. Hogy jóval több van amiről nem tud és nem is fog soha. De azt hiszem ebben közös a szülő és a tanár mentalitása egyaránt – vagy mindentudónak kell lenned, vagy legalábbis el kell hinned magadról, hogy az vagy. Különben eluralkodik rajtad a szorongás és felmerül benned, hogy a dolgok esetleg nem mindig úgy mennek, ahogy szeretnéd – azaz úgy, pontosan úgy, ahogy a dolgoknak menniük kell. És, ha valaki rádolvassa ezt a nyilvánvaló képmutatást, oda se neki! Még mindig elküldheted a szobájába, vagy az igazgatói irodába. Hisz van egy dolog, ami még jó sokáig adott marad és az Isten sem veheti el tőled még hosszú évekig: a hatalom a másik felett. Élj vele! Így mindig neked lesz igazad. Volt szorongás, nincs szorongás. “Hmm. Igen. Nos, ez az élet rendje.”

Szóval továbbra is fáztam, még így, a fűtött buszon és rétegesen felöltözve is, de legalább a didergés abbamaradt. Míg a gangon ültem, a testemre csavart takaróban, jó, hogy nem haraptam el a nyelvem, annyira rázott a meghűlés. Az jól feldobta volna még ezt a remek napot, ha vérző szájjal kell iskolába mennem. Néha, már a buszon, mikor mondjuk a telefonomért nyúltam vagy ilyesmi, egy kicsit megborzongtam és megremegett a kezem a hidegtől, de ez sem volt vészes egyáltalán. Próbáltam, a lehetőségekhez mérten pozitív maradni. Ez nem azért kellett, hogy a benső békém helyreálljon – mert úgy éreztem, hogy annak végleg lőttek, már, ha volt egyáltalán. Általában véve elég jól rendszerezni tudom az érzelmeim és képes vagyok uralkodni magamon, de ez a hét… ez az egész rohadt hét kicsinált. Kezdve a hétfő reggeli szarlavinával, amire még jött a pánikroham elízium aranymezői előtt… majd a jelenés a fénnyel és a titokzatos idegen… na ezt egyből, ahogy eszembe jutott, ki is vertem a fejemből. A tapasztalat azt mutatja, hogy semmi jó nem származik abból ha hosszan merengek ebben a kérdéskörben. Aztán ott volt a vita a Nappaliban, jó nagy hülyét csináltam magamból Lali és a balfaszok díszes társasága előtt. Végül az egész rohadt csütörtöki pokoljárás és az idióta álmom a felvonóval… Nem a benső békém kerestem. Praktikus okai voltak az erőltetett optimizmusomnak. Ahhoz kellett, hogy ne kapjak idegösszeroppanást.

Így hát a buszút nagy részét azzal töltöttem, hogy számba vettem a pozitívumokat. Mivel nem volt belőlük túl sok, ezért ez inkább volt egyfajta ismétlődő, pár szavas mantra mint folyamatos kifejtés. Ott van a lány… akinek persze nem tudom a nevét. A minap annyira oda voltam, hogy eszembe se jutott, hogy akár bele is futhatnék valamelyik folyosón. Azt hiszem, teljesen megfeledkeztem róla és arról, hogy egy suliba járunk. Hála az égnek, hogy a franciások eléggé el vannak szeparálva tőlünk, mert egyáltalán nem találkoztunk. Nyilván az lenne a legjobb, ha ez ma is így történne. Egyáltalán nem lehetetlen kivitelezni. Csak úgy kell viselkednem mint általában. Nem megyek sehova, a szünetekben a teremben maradok és olvasok vagy valami. Mindenkivel kerülöm az érintkezést és keveset mozgok. A lehető legkevesebbet. Úgyhogy ez is egy pozitívum, ha úgy vesszük… a csaj nem látott a legszarabb, csak a legjobb formámban eddig és ez egyelőre minden különösebb nehézség nélkül fenntartható állapot. Ez az egyik dolog, amivel nyugtattam magam. A másik az volt, hogy végtére is péntek van. Lehet bármilyen szar ez a nap – akkor is csak egy napig tart. Ha túl vagyok rajta, lesz két egész napom regenerálódni. Sima ügy.

Persze amennyire lehetett, számba vettem, mintegy tájékoztató jelleggel a negatívumokat is. Az egész élet egy rakás szar – és nekem soha nincsen szerencsém, így ez a lista akár mérföldes hosszúságú is lehetne. Úgyhogy inkább csak a fizikai állapotomra koncentráltam. Itt van a meghűlés… annak ellenére, hogy nyilván rohadt magas lázam lehet, mégis fázok. Nem vagyok orvos, de az volt az érzésem, hogy ez eléggé rosszat jelent. Bár hozzá kell tennem, hogy ezen a ponton az sem volt kizárt, hogy egyáltalán nem fázok, csak bemagyarázom magamnak, de erre mindjárt visszatérek még. A mellkasomban tompa, sajgó fájdalmat éreztem és a torkom tiszta gány volt, ha meg köhögtem akkor rohadtul kellemetlen volt. Persze az orrom is fújtam állandóan és látszott is, hogy piros, de ha a többiek azt hiszik csak egy kis náthám van, az még nem a világvége. Nyilván a mai napra is áll, hogy tettetnem kell, bármennyire is harsányan tiltakozik ellene minden porcikám. Ez csak így megy vagy sehogy. De az egész nem nagy ügy… csak délutánig kell kibírnom, aztán húzok haza. Fogok valami jó kis könyvet, bekuckózok vele az ágyamba és az egész rohadt hetet, úgy ahogy van, kiverem a fejemből.

Az egyensúlyérzékem úgy tűnt nagyjából helyreáll, ha ülök. Erről tanúskodik a reggel és a buszút is. Ha keveset állok vagy rohangálok, akkor nem lesz gáz. Ma úgysincs tesiórám. Szóval mindezeket számbavéve a helyzet egyáltalán nem reménytelen… de volt még valami.

Ezen a ponton kicsit nehéz helyzetben vagyok, mert a beszámoló érdekében meg kell próbálnom a konkrét dolgokra támaszkodni. Viszont mivel semmiféle orvosi előképzettségem nincsen és mivel úgy általában nem értek semmihez, nehéz lesz jól átadni ezt a dolgot. A fejem kezdett teljesen elborulni… a gondolataim egyre zavarosabbá és összefüggéstelenebbé váltak. Úgy éreztem meghülyülök vagy ilyesmi. Gondolom a magas láznak tudható be… és minden másnak is. Ha őszinte akarok lenni, szerintem addigra még akkor is cserben hagytak volna a szellemi képességeim, ha épp történetesen nem vagyok olyan szar fizikai állapotban. Az egész hét taccsra tett. Fejben, lélekben és testileg is. Mit magyarázzam? Nem voltam jó formában. Egymást kergették bennem a zavaros tévképzetek – és először fel se tűnt igazán. Csak mikor már egészen mélyen benne voltam, akkor vettem észre, hogy azt se tudom mi a fasz folyik épp a fejemben. Képek váltogatták egymást… aztán összefüggéstelen mondatfoszlányok villantak fel bennem… és teljesen értelmetlen asszociációk. Többször kellett magam emlékeztetni, erőnek erejével arra, hogy hol vagyok és mit is csinálok egész pontosan. Hogy a buszon ülök és az iskolába tartok… hogy mik a pozitívumok, és hogyan fogom kihúzni az órák végéig. Lassan úgy róttam egyre másra ezeket a köröket, hogy olyannak hatott, mint egy mondóka, gyerekeknek. És egyre kevesebb értelemmel bírt a számomra. Azért csak mondogattam magamban tovább. Közben mindenféle hülyeségek ugrottak be… Egy ponton például a nagyit vizionáltam magam elé – de a fényben, a sárga álmokból. Máskor a rejtélyes idegen arca vált képlékennyé és köd lett belőle, amit a szél fújdogál egyik helyről a másikra valami zárt helyen. Aztán kinyílt egy ajtó és láttam, hogy a felvonóban volt végig, a reggeli álmomból de mire kijön, megint az idegen az a köd helyett, teljes életnagyságban és egy könyv lapját nyújtja felém… Nem hallucináltam vagy ilyesmi, ne értsetek félre. Csak elképzeltem ezeket a dolgokat, magamban. Önkéntelenül és ösztönösen jöttek ezek a furcsa képsorok. És közben úgy éreztem mintha vatta volna az agyam helyén, vagy valami. A nagy részére ezeknek a zavaros látomásoknak már nem is emlékszem… hiszen most úgy ahogy, jól vagyok. Még nem múlt el teljesen a múlt heti rosszullét, vagy legalábbis nem nyomtalanul. De szedek antibiotikumot meg vigyázok magamra, úgyhogy már sokkal jobb az egész. Kezelhető. De szerintem ennek a dolognak, hogy homály lett a fejemben, meg vattát tömtek az agyam helyére, tényleg nem a betegséghez van köze… de persze mit tudhatok én, nem igaz?

Miután leszálltam a paraszton, egy kínszenvedés volt eljutni a suliig, pedig igazán nem volt hosszú út. Viszont a Széchenyin emelkedőn fölfelé kellett mennem egy jó darabig és ez teljesen kikészített. Meg kellett állnom jó harminc, negyven méterenként, néha még gyakrabban és leülnöm valahova amíg visszanyerem az egyensúlyomat. Viszonylag hamar motyogni is kezdtem magamban. Már nem emlékszem, hogy pontosan mit… de értelmetlen, zagyva hülyeségeket, ez egészen biztos. Hamar szertefoszlott minden illúzióm arról, hogy simán kibírom ezt a napot. Ha képes lettem volna legalább többé kevésbé józan fejjel gondolkodni, talán felfogom, hogy, amit épp átélek az minden szempontból egy vészhelyzet és hagyom az egészet a fenébe. De a buszon, vég nélkül ismételgetett mantra annyira beivódott a tudatomba, vagy abba, ami még maradt belőle, hogy ez persze fel sem merült bennem. Az iskolába megyek, jelenleg a Széchenyin vagyok… az iskolába megyek.

Jóval tovább tartott a SZIThez érnem, mint általában, de még így is egész jó időt futottam. Erős volt az elhatározásom, még ebben a helyzetben is. Meg azt hiszem az is benne volt a dologban, hogy ez volt az egyetlen megfogható dolog, amihez képes voltam ragaszkodni és ami még a valósághoz kötött. Beérni a suliba – időben. Be is értem. Nagyjából tíz, tizenöt perccel az óra kezdése előtt értem a főbejárathoz. Néhány arc, nem emlékszem melyik tagozatról és évfolyamból már ott cigizett pár méterre a lépcsőtől. Igyekeztem úrrá lenni a szédelgő járásomon és valamennyire sikerült is. Reméltem, hogy mindenféle konfrontáció nélkül elsurranhatok mellettük – de persze soha nincsen szerencsém.

– Nézd már! – Mondta az egyik a másiknak csak úgy félhangosan, de örömteli meglepetéssel. – Ez a kisfiú!

– Hallottuk mi volt a Nappaliban. – Ezt már a második mondta és egyértelműen nekem. Aztán egymásra néztek és elnevették magukat. Nem túl harsányan, csak úgy összekuncogtak, mintha valami nagyon jó belsős poént idéznének épp fel. És gondolom így is volt. Naná, hogy adtam Lalinak egy jó sztorit, én hülye. Az emberek nem változnak. Legfeljebb egyre jobban tudnak hazudni. Néha még a legcinikusabbak, a hozzám hasonlók is átejthetők. Ennyit a megbánásról, meg az egész szarról. Végül tényleg csak azért szólított le még hétfőn a folyosón, hogy előkészítsen egy történetet, aminek én leszek a főszereplője. Vagy legalábbis egy fontos elem a háttérben. A főszereplő csakis Lali lehet ugyebár.

– Aha… – Nem voltam nagy formában. Ennyit tudtam kinyögni. Ezen jót röhögtek, de szerencsére nem jöttek oda hozzám. Mikor már épp nyitottam ki a bejárat ajtaját, mielőtt bementem, még utánam szólt valamelyik.

– Elég szarul nézel ki, minden oké?

Ha tudnátok, gondoltam. De nem válaszoltam, csak becsuktam magam mögött az ajtót. Először a mosdóba mentem, hogy megmossam az arcom hideg vízzel. Csodával határos módon ez segített kicsit. Valahogy kezdtem kicsit magamhoz térni… testileg legalábbis. Bár továbbra is eléggé szédültem, de kezdtem hozzászokni. Elindultam a terem felé, az első órámra.

Mikor beléptem, még nem vettem észre semmi különöset. A helyem felé indultam, mint mindig, csendben és amennyire lehet, feltűnés nélkül. Egyébként, már amennyire az aktuális tudatállapotom engedte, eléggé aggódtam amiatt, hogy mit vesznek majd észre rajtam. De teljesen feleslegesen. Történetesen azt se vették észre, hogy ott vagyok. Ez korábban is eszembe juthatott volna – csak az én szempontomból nézve volt ez a hét különleges. Mindenki más számára ez egy teljesen átlagos nap, akárcsak az előző négy. Én meg csak a kisfiú vagyok – többnyire a létezésemről sem vesz tudomást senki. Most is így történt, és ennek életemben talán először egy kicsit megörültem. Leültem a helyemre, hátul és hagytam magam egy kicsit megnyugodni. Most már minden rendben lesz. De mindez csak pillanatokig tartott – addig míg meg nem láttam a sziluett gazdáját, a terem másik felében.

Sokan odagyűltek köré… még Lali is. Ezúttal nem őt állták körbe, hanem a közönség része volt ő maga is. Mégsem tűnt úgy, hogy ez zavarná. Épp ellenkezőleg, nagyon is vidámnak, egyszersmind szertelennek hatott. Ahogy mindenki más is. Amennyire hallottam, nagyjából mindennapi dolgok kerültek szóba – leginkább annyiból állt a beszélgetés az osztály és a jövevény között, hogy utóbbi rákérdezett valamire a sulival kapcsolatban, az előbbi pedig lelkesen magyarázni kezdett. Az idegen mindezt mosolyogva hallgatta. Amennyire meg tudtam ítélni, őszinte kedvesség volt az arcán és a mosoly sem volt tettetett. És ettől nagyon felhúztam magam.

Kérdezhetnétek mi ütött belém… és nem ti lennétek az elsők. Sokan kérdezték azóta, tanárok is, a szüleim is… És elküldtek pszichológushoz is bár oda nem mentem el. Szóval épp elegen érdeklődtek már ezekről a dolgokról de még egyszer sem tudtam kielégítő választ adni. De igazából csak most fogom először megkísérelni azt, hogy őszintén feleljek. Bár gyanítom, hogy így sem fogjátok érteni. De ahogy én nem, úgy ti sem tartoztok nekem semmivel. Már ha… de úgyis tudjátok mit akarok mondani. A lényeg, hogy valahogy a helyzet abszurd volt és most ahogy visszagondolok rá, az abszurditás újabb rétegei kerülnek az egész történetre. Örülnöm kellett volna, hogy senki nem figyel rám. Alapból is ez lett volna a helyzet, de most még a szokásosnál is kevésbé vettek észre, hála a titokzatos idegennek. Persze álmomban se gondoltam volna, hogy ő lesz az új osztálytárs, akiről MPT beszélt… de a megelepettségem hamar elillant. Inkább úgy voltam vele, hogy persze, hogy ő az. Ki más? Ilyen az én formám. Szóval örülnöm kellett volna… de inkább csak rohadtul dühös lettem. Ott ültem hátul, elképesztően szar fizikai állapotban, és az agyam helyén egy lepkefingnyi értelem, ha megmaradt és mindezt azért, hogy megfeleljek – nekik! Tudom, tudom, első sorban nem az osztályomnak kellett szerepelnem, hanem Zacsinak, mégis… A külvilágot mind egy kalap alá veszem, most és mindig. Mert nem én szeparáltam el magam tőlük – hanem ők vetettek ki maguk közül. Ők a felelősek a kialakult helyzetért. Vagyok én és vannak a többiek. A többiek tehát mind egy kutya. És én mégis úgy táncolok ahogy ők fütyülnek… mindig. Az egész életem a többiek árnyékában éltem és soha nem kaptam semmit érte. És akkor minden korábbi alkalomnál tisztábban és pontosabban láttam ezt. Rácsodálkoztam az adott helyzetre – őszinte meghökkenéssel. Hát mi történik itt? Mindenki ott elöl, a fény csak az övék, a jelenés is az övék, amit pedig én láttam először én meg itt ülök leghátul – egyedül? Nem akarom, hogy észrevegyék, hogy rosszul vagyok. Mégis… hogy a picsába nem vették észre? És nem csak most, hanem mindig, ezelőtt is. Már hosszú ideje vagyok beteg. Mégis…mégis… mindig én maradok egyedül. De ezúttal nem.

Felpattantam és a székem hangos csattanással felborult mögöttem. Furcsa módon az egyensúlyom szinte egészen helyreállt, abban a pillanatban… nem dülöngéltem. És nem is fáztam többé, se akkor, se aznap később. Soha olyan erőt nem éreztem még magamban, mint ott és akkor. Öles léptekkel indultam meg a többiek felé és közben minden szem rám szegeződött. Már a hangos csattanás felkeltette a figyelmüket – de a rémület csak akkor költözött beléjük mikor megláttak engem, az új énemet, teljes életnagyságban. A kisfiú nem volt sehol – legalábbis pár perc erejéig. Ti is és én is nagyon jól tudjuk, hogy néhány perc múlva úgyis visszatér… és a történet újraírja önmagát. De egyelőre nem tartunk ott. Még nem.

– NA MI ÚJSÁG? – A szó szoros értelmében rájuk ordítottam. És féltek, láttam rajtuk. Ők. Tőlem. Megálltam a terem közepén, így csak pár lépés volt közöttünk. Mindenki az egyik oldalon – és én, egyedül a másikon. Csak a szokásos. De most nem a gödör legaljáról fogok kiabálni. Nem hagyom a szélre azt a munkát, amit nekem kell elvégeznem. A fejem kóválygott még kicsit – de sokkal tisztább volt, mint akár csak néhány pillanattal korábban. Újjászülettem – bár nem tartósan. De ki tudja… talán ez nem is csak egy kilengés volt, hanem az eljövendő idők szava. Egy ígéret a jövőnek. Már nem sokáig leszek kisfiú.

– Beszélgessetek csak nyugodtan, vagy szóljatok ha zavarok. – Tudatosan lehalkítottam a hangom. Még egy kicsit közelebb mentem a többiekhez, de rögtön meg is álltam mert láttam, hogy még mindig félnek. Hátrébb léptem egyet. Ott voltam megint ahonnan elindultam. Idegesen megvakartam a fejem és heherésztem egy sort, amivel lazának akartam tűnni, de inkább hatott hisztérikusnak. Az idegen csak állt középen – ő volt az egyetlen, aki nem félt. Kedves mosollyal nézett engem is. És figyelt. De többé nem érdekelt… már nem volt különleges. Csak egy a sok közül. Onnantól, hogy kilépett az álmaim jótékony világából és valódivá romlott többé semmit nem jelentett a számomra. Hirtelen erős késztetés fogott el, hogy megértessem mindenkivel a helyzet súlyát. Ők nem tudják… nem tudják az idegen mit jelent. Hogy mit hordoz magával, hogy mivel jár a jelenléte… persze én sem teljesen. De azt tudom, hogy jelentős. Hogy nem mindennapi. Egy szimbólum.

– Hát nem látjátok? – Kedvesnek szánt hangon szóltam hozzájuk, megértő egykedvűséget imitálva. Na persze ez is inkább volt hisztérikus, őrültekre jellemző hanghordozás. Kitártam a karom feléjük. Nagyívű, teátrális gesztus volt, mint ahogy kiskoromban szórtam az ég felé az átkaim. Kitártam a karjaim – életemben először.

– Hát nem értitek? – Senki nem felelt. Dühös lettem. – NEM? NEM FOGJÁTOK FEL, HOGY MI TÖRTÉNIK? – Megint ordítottam, de egyből meg is bántam. Visszafogtam magam és hevesen gesztikulálva magyarázni kezdtem.

– Ez az egész, ez mind… ez semmi. A mindennapok körforgása, az, hogy nem adtok magatokra… szellemileg. Hogy behódoltok, az csak a késleltetett vég, a lassú, mégis elemi erővel bíró rothadás állapota. Nem értitek? Az életünk… olyan semmirevaló, olyan értelmetlen. Össze kéne borulnunk, zokognunk kellene! Nektek is sírnotok kellene! Ne hagyjatok magamra! – Egy hirtelen jött ötlettől vezérelten az egyik sótlanhoz fordultam. – Milyen volt az új Marvel film? Sok harc volt benne? – Majd az egyik nyomorékhoz. – Milyet szartál ma reggel, milyen volt az állaga? És a mérete? Nem láttam képet róla, pedig jó lenne tudni, nem igaz? Nem akarod elmondani? – Úgy néztek rám mint egy őrültre. Lassabb tempóra váltottam, bár többé egyáltalán nem tudtam, hogy adjam át nekik. Azt sem tudom ti megértettétek-e, pedig olyan sokat magyaráztam nektek… az egész erről szól. Hogy milyen kicsinyes, hogy milyen sekélyes az életünk… És milyen sötét – borzasztóan sötét. Mind egyedül vagyunk. Azt hiszem… Az nem lehet, hogy csak én… csak én szenvedek… ugye…?

– Látjátok milyen értelmetlen az egész? Minden sornak van eleje és vége, nem lehet benne elveszni. DE AZ ÉLET! AZ ÉLET MINDEN PILLANATBAN VÉGTELEN! Épp ezért kegyetlen. És mi mégis, mégis csak a fényt hajszoljuk… de mi van, ha egy a köddel? Ha nincs lényegi különbség? Ha csapda az egész? Mit csináltok ma? Mit csináltok holnap? Nincs idő, nincs idő… mindent rendbe tenni! Hát nem látjátok? Amíg ti itt álltok, ezer darabra hullik a fény odakinn. Csak az övé… – Az idegenre mutattam. Továbbra sem reagált, bár a mosoly már lehervadt az arcáról addigra. Mégis… a tekintete mindent elárult. Mintha pontosan értene mindent, amit mondok… Mintha ő lenne az egyetlen! Neked és nekem közös titkunk van öreg haver – ezt jelezte az a tekintet. És akkor történt meg… másodjára.

Az ablakon óriási fény áradt be és az apró fénnyalábok vakító erejű sugárrá álltak össze, és mind a sziluett gazdájára irányultak. Megint csak pár pillanatig tartott… már, ha megtörtént egyáltalán. De ezúttal nem lepett meg. Elhallgattam és nyeltem egy nagyot. Hirtelen minden erő kiment belőlem, de nem a korábbi fizikai állapotom tért vissza, sem a homályos, követhetetlen zagyvaság a fejemben. A lelkem volt üres.

Térdre rogytam és a kezeim ismét kitártam az idegen felé. Segítségért könyörögtem, de a legapróbb hang nélkül. A szám hangtalan tátogta a soha ki nem mondott szavakat. Nem írom le őket. Ez nem tartozik rátok… még akkor sem, ha nem is léteztek. Csak az enyém és senkié. Csak pár centire volt a fénybeli jelenés tőlem. Csak egy gondolat választott el kettőnket egymástól – mégis áthidalhatatlan, mérföldes távolságnak tetszett. Én a sötétben vagyok, újjászületés ide vagy oda. Végül a hangom is megjött és ezúttal esdeklő, elhaló hangon szóltam a többiekhez.

– Ez egy csapda, hát nem értitek?! Mind az övé, az övéké, az ő fajtája rendelkezik vele… senki nem lehet szabad. Csak az akit megérintett… akit magához vett… akit megcsókolt a nap!

Talán még jóval többet is mondtam volna, sőt, ez több mint valószínű. Igen nagy az esélye, hogy addig prédikáltam volna, amíg nem hazaküldenek, hanem a diliházba visznek el. De a jelenés, amilyen hirtelen történt, olyan hamar múlt is el. A fény nem volt sehol – és az emléke is épphogy csak megmaradt, mint mikor az iménti álom cselekményét próbálod visszaidézni. Homályos már nagyon… megtörtént egyáltalán? Az is lehet, hogy nem ma, hanem tegnap álmodtam. Vagy ami még valószínűbb – csak azt képzeltem, álmodom.

Mikor a fény eltűnt, szótlan maradtam. Egy pár pillanatig még kinyújtva hagytam a karjaim, aztán elszégyelltem magam és visszahúztam őket. Hirtelen rádöbbentem a helyzetemre. A szent őrület, jobb szó híján, olyan hirtelen és váratlanul múlt el, ahogy jött. Borzasztóan kínosan éreztem magam. Egy pár pillanat erejéig lázasan gyötörtem az agyam valamilyen magyarázat, vagy kifogás után kutatva ami semmissé teszi az iménti… viselkedésem. Felálltam. Legnagyobb meglepetésemre, bár az iménti “hangulatom” elmúlt, a vele járó előnyök nem. Továbbra sem szédültem és nem is fáztam többé. A fejem pedig már kicsit sem kóválygott… annyira se mint az előbb. Mintha, nem is tudom… megtisztultam volna. De ez csak jóval később jutott eszembe, így ebben a formában és még majd visszatérek rá. Hirtelen megint dühös lettem, bár közel sem annyira, mint korábban… úgy bámultak rám… mintha… nem is tudom. De már nem ijedten. Egyáltalán nem féltek többé. Hirtelen furcsának tűnt, hogy ekkora ügyet csinálnak a dologból… ami hülyeség volt, persze. Viszont eddig soha észre se vettek, az is ritkaság számba ment, hogy rámköszönjenek. Mikor már épp megmondtam volna nekik a magamét, mint McMurphy a nyári munkán, Lali szólalt meg hirtelen.

– Ez a Kisfiú…

Mielőtt kirohantam volna, még jól megnéztem magamnak az idegen arcát. Ugyanazt a sokat sejtető tekintetet láttam mint az imént. Az nem tűnt el a fénnyel együtt… akkor mégiscsak valódi volt. Vagy nem. Minden esetre – ez akár jó jel is lehet. Bár soha nincsen szerencsém. A folyosón a képem rákvörös volt mert tudtam, hogy most majd jön, aminek jönnie kell… és megint kisfiú voltam. De volt valami új… reménynek hívhatnátok, azt hiszem. Én már öreg vagyok bohócnak… de talán megpróbálok megbarátkozni a gondolattal. A többit tudjátok – erre mondják, hogy a kör bezárul.

Bandicz Bálint Barnabás, a folyóirat egyik alapító tagja. Az irodalom iránti szenvedély és elköteleződés határozta meg már a legkisebb gyermekkorát is. Egészen kiskorától kezdve ír kisebb nagyobb esszéket, olykor egy-egy novellát, vagy csak elmélyült kommentárt az élete éppen aktuális bonyodalmairól.

Hasonló művek:

Epicentrum // Micelium de Fungi

2026.03.05.2026.02.16.

Epicentrum // Látogatók

2026.03.05.2026.02.25.

Epicentrum // Tearózsa

2026.03.05.2026.02.16.

Epicentrum // A gerle

2026.03.05.2026.02.16.

Epicentrum // Kötelék

2026.03.05.2026.02.16.

Prizma/Szöllősi Mátyás

2026.03.05.2026.02.19.

További bejegyzések betöltése

Something went wrong. Please refresh the page and/or try again.