Kaleidoszkóp

Nem merem bevallani

a növényes applikációnak,
hogy
meghalt
a fokföldi ibolya.

Hogy megöltük, túlzás.

Akármit csináltunk vele,
lehetetlen volt
megmenteni.
Néztük kétségbeesetten,

kivittük a konyhába,
bevittük a konyhából,

tehetetlen fontoskodással.
Sokáig nem szenvedett,

mi egy kicsit azóta is, pedig

nem valami nagy tapasztalat
a pusztulás banalitása.

Hiába hordod neki,
hiába viszed neki,
hiába engeded ki a csapot,
ahogy kérte.

A te tekinteted tiszta víz.
Az én szemeim a világ legkoszosabb poharai.

Emiatt van, hogy még mindig jönnek,
csak jönnek az értesítések,
kapom őket,
és mindig rosszkor,

egy megoldhatatlan probléma
azonnali megoldására felszólító
szenvtelen imperatívusz
nyers darabkáit,

amikre kénytelen vagyok azt hazudni,
hogy minden rendben

a fokföldi ibolyával,

él és virul,
májlila, hibátlan boldogságát
ölelésre tárva,

hogy viszonyunk rendezett,
hangulata kiváló.

Ilyen, ha nem tudom pontosan,
mit csinálok, és végképp nem,
hogy meddig lehet még csinálni.

Veszek időnként
egy dobozos vaníliapudingot,
azt képzelem,
valamelyik halott rokonomtól kaptam,
hazaviszem, és
kapkodva, egyben megeszem az egészet.

Pedig nem is szeretem.

De egy ponton talán mégis be kell majd
ismerni,
hogy elszúrtuk,

hogy végig olyasmitől rettegtünk,
ami régen megtörtént,
és semmilyen röhejes öngyötréstől
nem lesz könnyebb
a letagadhatatlan,
furcsa felelősség

a tragédiában, hogy minden úgy van,
ahogyan van.

És nincs olyan
égitest,
betűhalmaz
vagy távoli kontinens,
ami visszahozhatná

azt a kurva virágot.

Nézni lehet
a régi fotókon, milyen egészséges.

Mennyivel elviselhetőbb
magunkat sajnálni ahelyett, akit tényleg kéne.
Otthonossá tenni vele a daráló belsejét.

A virágcserép
a sírgödör ellentéte.

Bár ez nagyjából pont ugyanannyit jelent,
mint amikor bemondja a tévé, hogy

a banánvirág szíve sárga.

---