Kaleidoszkóp

Mikor a harmadik barátunk szerelmével feküdtem le,
„közbelépést” szerveztetek.
Gondolom, ezt is az Így jártam anyátokból szedtétek,
mint a többi közepesen képzett fiatal értelmiségi.
„Ha így folytatod, előbb-utóbb magadra maradsz” –
mondta M., az empatikus bölcsészlány,
aki mindig szerette tudni,
ki mit csinál este nyolc után.
Ezután a képlet:
unicumok és monológok
„a tradicionális szexuális közmorál fenntarthatatlanságáról”.

Aztán a harmadikból negyedik lett,
és ti tényleg magamra hagytatok.

Közben befejeztük az egyetemet,
és nekem új barátaim lettek.
Ambiciózus, komoly fiatalok.
Velük nem üvöltözök dühös verseket az éjszakain.
Friss tanulmányokról folytatunk diskurzust,
és délutánonként hirdetéseket nézegetünk
háromszobás újlipótvárosi ingatlanokról.

Ha a múltra gondolok,
nincs bűntudatom.
Volt valamikor –
de higgyétek el,
bőven levezekeltem
péntek estéken
kettesben a plafonnal.

De néha elkap egy-két dolog.
Sörök, sátrak, erkélyek emlékei.
És akkor mégis haragudni kezdek magamra,
és rátok is.

Mert mi voltam akkor?
Megvadult falusi fiú,
aki Pestre jött bepótolni egy kamaszkort.
Aki azt hitte,
egy Költő ezért bármit megtehet.
És aki ettől volt a legboldogabb.

Ti tanítottátok meg,
hogy nekem sem jár
alanyi jogon a szeretet –
hiába a messziről jött vágyak,
hiába az irodalom.

És, látjátok, innen a harag bennem azóta is.
Mert a magányt ideig-óráig elviseli az ember.
A traumából is
legfeljebb identitást épít.
De azt, hogy felnőtté pofozták –
azt nem bocsájtja meg soha.

---