Kárpáti László
Sorsfordító találkozás
A Corvinnál szálltam le a villamosról. Igyekeznem kellett, mert csak tíz percem volt a kezdésig. A Nagy Ember már várt rám. Rám. No meg arra a sok másik szerkesztőkre, akik elvállalták, hogy bedolgoznak neki a műsordömpingjébe. Mert hát bőséges tartalomra volt szükség, kellett a táp az éhes tartalomfogyasztók népes hadának. Nem kicsit, nagyon.
Ahogyan iparkodtam felfelé a lépcsőn egy földönfekvő hajléktalan nőbe botlottam. Tekintetemet gondosan elfordítottam, mintha észre sem vettem volna. Mintha nem is lett volna ott. De miért? Talán a szégyentől, hogy ilyen nyomorult sorsot kell látnom? A látvány lett volna tényleg az oka?
Esetleg a szag, ami az olcsó szesztől, az utcán töltött évek alatt a történelmi korok poraként üledék gyanánt rakódott a szerencsétlen porhüvelyre? Esetleg az, hogy én is csupán egy voltam a sok közül, aki nem emelte rá tekintetét, nehogy tenni kelljen valamit? Nem tudom.
Azt viszont tudom, hogy ahogy elhaladtam mellette, meghallottam a hangját és a hangjában valami elemi erejűt. Két ősi magyar szó áradt belőle, mintha valami óriás kohó fújtatójából egyszerre kiáradt volna a kirohanó levegőáradat. Csak két szót ismételgetett rendületlenül, miközben kezében erőtlenül igyekezett megtartani a kis papír tálkáját, benne némi apróval.
“Éhes vagyok. Éhes vagyok. Éhes vagyok.” – hangzott elfúló hangján a kérés. Nem is kérés volt ez, több annál. Könyörgés.
Könyörgés, mint amilyent a kútba zuhant szerencsétlen gyermek kiabál kifelé, hogy mentsék meg. Könyörgés, mint a háború poklában lángtengerek nyelvétől megcsapkodott honvéd sóhajtása, amely istenéhez száll.
Én mégis ránéztem. Tekintetem egyetlen pillanatra megpihent a fáradt, erőtlen és elernyedt női testen és ahogy hallottam sírni, s e két szóval mindenkihez és mindenhez imádkozni, egyszer csak megpillantottam Őt. Az iszonyatot. A szörnyűséges rémet.
Egyszerre csak elkezdett közeledni felém minden oldalról, mígnem el nem lepett, akár egyetlen fekete áradat. Láttam magam előtt Auschwitz, Treblinka, Buchenwald és Dachau csontszárazra aszott szerencsétlen rabjait, hallottam zörgő csontjaik kongását, miközben könnyes szemmel mondogatták maguk elé: Éhes vagyok.
Láttam szemem előtt elúszni a holodomorban elpusztult családokat, amint az anyák és gyermekeik egyként zokognak fel a porból az égbe nyúló üres tálakkal: Éhes vagyok.
És láttam a névtelen és arc nélküli masszát is, amely tovahömpölygött a szerencsétlen magyar nő mellett, amint a Corvin metró megállójának lépcsőjén égre emelt tekintetével maga is élelemért könyörgött elcsukló hangján.
Szégyen kezdte el mardosni az oldalamat. Torkom elszorult, mintha egy ágyúgolyót hagytak volna benne. Úgy éreztem magam, mintha én is e nő hóhérjai közül egy lettem volna.
Éreztem, hogy tennem kell érte valamit. Kezem a bal zsebem felé indult, tárcámat akartam elővenni. Ahogy egy pillanatra felemeltem csuklómat, az órám képe feléledt. Már csak 5 perc volt kezdésig!
Felvágtattam a lépcsőn és rohantam, hogy még időben odaérjek a Nagyúrral való találkozóra. A nő sírását messzire fújta a szél a hátam mögött.
Lesújtva éreztem magamat. A Nagyúr nem jött el. Valójában nem is tartózkodott itthon, mert ázsiai tanulmányútra ment. Hiábavalónak éreztem a feljövetelemet. Leforrázva léptem ki a kávézóból. Nem néztem senkire és semmire, csak elindultam hazafelé. Ahogy ismét a lépcsőhöz értem, láttam hogy már üresen fogad. Eszembe jutott a délelőtt látott hajléktalan nő. Kérdezgetni kezdtem hogy mi történhetett vele.
– Kicsoda? Nem is láttam itt senkit. – mondta az egyik sietve.
– Bocs, nem érek rá. Dolgom van. – felelte futtában egy másik.
– Nem érdekel. – felelte amaz, telefonjába mélyedve.
Végül egy másik hajléktalantól tudtam meg, hogy mentőt hívtak hozzá, mert délutánra összeesett a lépcső kövén, miután órákon keresztül sírt és könyörgött ételért. Majd egyszer csak nem mozdult többet. A mentőorvos már csak a halál időpontját állapította meg. 45 éves volt, s az ő Ura megjelent neki, nem hagyva hátra az övéit.
Kárpáti László eredeti végzettsége szerint angoltanár. Öt éven keresztül tanított, majd 2018-ban egy huszárvágással átkerült a gyermekvédelembe. A doktori képzése alatt megfertőzte az írás szeretete, így ekkortól kezdve igyekezett folyamatosan alkotni. A korábbi írásaihoz képest éles váltás volt, amikor nagyjából három éve elkezdett újból verseket, majd életében először, novellákat írni. első sikeresen megjelenő novellája, a Háborús veszteség is, amely a Szó-Kincs 2024-es antológiában láthatott napvilágot.
Kaleidoszkóp 