Kaleidoszkóp

Női terek teremtése volt a Gólyában megrendezett Ladyfest egyik célja. Több izgalmas irodalmi kerekasztal beszélgetést is szerveztek, olyan témák köré, melyek több figyelmet érdemelnének az irodalom közegén belül és kívül is.

Vasárnap délután elsőként az irodalom és a kapitalizmus viszonyáról esett szó. Az ösztöndíj-rendszer elégtelenségénél sokkal aggasztóbb az a tendencia, melyre Mán-Várhegyi Réka világított rá: ő úgy éli meg, hogy az irodalmi közeg egyre inkább elveszíti szocializációs tereit – pl a JAK megszűnése –, és ezért egyre kevésbé tud megtartó közösségi hálóként működni. Ráadásul a folyóiratokat is sorra véreztetik ki. Bár valóban egy szűk rétegműfaj a szépirodalom, és nincs sok esély arra, hogy tízezreket érdekeljenek az írásaink, mégis, úgy érzem, a közeg igenis él és küzd, és amíg ez így marad, lesz értelme írnunk – legalább egymásnak.

A következő beszélgetésben a visszaélések kerültek a középpontba. A hierarchikus berendezkedés implikálja a határsértéseket, de ez minden esetben a magasabb pozícióban lévő személy felelőssége. A prevencióról kialakult egy kisebb vita is, mert nem a (potenciális) elkövetők lelkivilágát kell megértenünk, hanem az áldozatokat kell láthatóvá tennünk, a történeteikből tanulnunk. A beszélgetéshez jómagam is hozzászóltam. Nagyon fontosnak tartom, hogy empátiával forduljunk mindenki felé. Nincsenek univerzális válaszok arra, hogy a visszaélés áldozatának pontosan mit kellene tennie miután felismerte a helyzetét. Hiszen ahányan vagyunk, annyiféleképpen éljük meg ezeket a szituációkat, és annyiféle különböző megoldás kínálkozik. A kulcs az, hogy legyen valaki, akinek az áldozat megnyílhat, valaki, akiben teljesen megbízik. Ezért elengedhetetlen a támogató női terek létrehozása, sokaknak adhat egy ilyen közösség erőt, bátorságot ahhoz, hogy kibeszéljék traumáikat.

A harmadik kerekasztal az öndefiniálásról szólt. Abban mindenki egyetértett, hogy az irodalom egy szakma, hivatás, de egy fiatal szerzőnek nem könnyű eljutnia arra a pontra, hogy íróként, költőként hivatkozzon saját magára. A terápiás írás és a szépirodalom közötti határvonal is szóba került, a naplóírástól a személyes történetek regénnyé formálásáig. A kritika sokszor elmarasztalóan nyilatkozik meg a traumairodalomról – túlbeszéltnek, elcsépeltnek bélyegezve az ilyen jellegű műveket. Pedig épp a traumákról nem lehet eleget beszélni…

A Ladyfest remek lehetőség volt arra, hogy diskurzusok induljanak érzékeny és fontos témákról – és csak remélni tudom, hogy ez a sok nyitott és értő hang továbbra is aktívan felszínen fogja tartani ezeket a gondolatokat.

---