Fekete Lili
Lecseng
Két év után tértem vissza a városba,
az éjszaka fényei kedvesen bántak velem
a februári széllel ellentétben.
Ennyi idő után ideje számot vetni.
Mély levegő.
Üzenetet írtam: „ itt vagyok, ezt elszívom és megyek”.
Bár nem akartam menni.
Nem is kellett, végül kijöttek.
Tökmindegy, kik.
A korlátnak dőlve dohányoztam.
A többiek valami véget nem érő egyetemi sztorit mesélnek.
Mesélnek. Mesélnek.
Én pedig csak újra és újra rágyújtok.
Rutinszerű, pótcselekvés.
Bámulak, az éjszakai árnyékok táncát nézem az arcodon.
A fény nem táncol, te mozogsz alatta.
Az alkohol, az izzadság, a smink és a dohányfüst, semmit sem ér.
A smink a páncél, a dohányfüst pedig a pajzs.
Átlátsz rajta.
Robotosan, rutinszerű, meg nem nyugatót, megnyugvást kereső pótcselekvés.
Majd holnap leszokok.
Holnaputánig.
Pillanat
Amikor az esőcseppet bámultam
vagy amikor az első randinkra készültem?
Amikor szőke lettem?
Mikor diétáztam? Nem, akkor már tartott!
Mint amikor a csónak felborul.
Érzem, kezdődik, nem akarom elhinni, végül vízzel
a szememben a fullasztó sikítás alatt kapálózom.
A víz hideg.
Nem is tudom, hogy mi rosszabb,
a hideg izzadság bűze,
a szemrángás, a szájszárazság,
a gyomorkörnyéken szúró érzés?
A kényszerek
Sosem tudok úgy pisilni, hogy ne igazgassam magam:
A hajamat, szőke száraz és kócos.
A sminkem, foltos.
A ruhám? Esetleg a személyiségem.
Elmagyarázom:
olyan ez, mint egy bábjáték:
egy ketrecbe zárt vadállat kikötött testrészeit
acéldróton rángatja a tömeg.
Fekete Lili a legfontosabb amit el tud mondani magáról, hogy neki minden óra a gimiben irodalom volt. Mert ha éppen nem irodalom órát tartott a tanár, akkor a pad alatt olvasott vagy egy-egy versrészletet írt a füzetébe.
Kaleidoszkóp 