Kaleidoszkóp

---

kitisztul minden

Legyen a v. egy csontszakállú zo’é,
aki nem tudhatja meg sosem az okát
a brazil orleánfák megsemmisülésének.
Mégis épít és áldoz, ahogy mi hallgatunk,
mert mi adjuk a költészet szorongását,
és a terapeutái is mi vagyunk.
Bízzunk egy magasabb rendű akaratban.
Engedjük szabadon tajtékzó vadállatainkat,
hadd tiporják el mindazt,
amit az elmúlt évek alatt felépítettünk.
Kérjük a franciáktól, legyenek a szeretőink,
mert a k. az, ami éltet minket,
és a v. a fák kozmikus gyümölcsének magja.
Kérjük szeretőinktől, tegyék szét a lábaikat
értünk
a kétszáz éves jelszavaikat kiáltva,
hogy valódi legyen az elfogadás
és a v. a hipochonderek menedéke lehessen.
Bízzunk a magasabb rendű akaratban,
hogy egy kidöntött oszlop lehessen a vers
a kerékpárút szélén,
és legyen végre világosság.

---

a világ elcsendesedik, és

Felegyenesednek a gyapjúállatok,
megrágják újra a hirtelen meghozott
döntéseket.
Koraszülött mind és visszavonhatatlan,
mint az eltékozolt vagy meglopott gyerekkor.
Egy online álomfejtőben rákeresek,
mit jelentenek a kérődző állatok.
Az ablakon beszűrődő csend
a négy falnak verődik és elfogadom,
hiába, nem látlak többé,
úgyis mindenről te jutsz majd eszembe,
ami árnyékot vet.

---

mélytengeri hangon felcsendül

„hos allt som har skapats
av natur och människohand
finns en dikt
som lyser som en lampa”
– Maria Wine

Most, mikor szétfoszlik a köd,
állunk a folyóparton, mint egy kivégzés előtt.
Hunyorgó szemmel a piros-fehér-zöld
fényreklámok sápadtságában,
a csillagképek vágtázó csordáit kutatjuk az
égen,
mialatt a költészet idegsejtjeiben,
akár egy mélytengeri kontinensen,
megszűnnek a hosszúhullámú színek.
Tüdőnkkel kiszolgáltatva a levegőnek,
szemünkkel a neon- és lámpafény labirintusának,
megtartjuk hátunkon a korhadó égboltot.
Állunk, a tenyészet és a kultúra
misszionáriusaként
az omladozó vakolatok és kipusztuló állatok
között,
rendíthetetlen igazságérzettel,
sokat hangoztatott tenni akarással,
nappal a képernyőre, este pedig az égboltra
hunyorogva, mígnem elfelejtjük végleg,
hogy a költészet látóidegének medúzalámpásai
egykor emlékeztettek minket
az égitestek végtelenbe terpeszkedő formáira.

---

a kirekesztettek szonettje

Marevna, Hannah Höch, Pásztory Ditta
Dénes Valéria, Marianne North
Sándor Emma, Alice Neel, Czóbel Minka
Ujvári Erzsi, Loïs Mailou Jones
Georgia O’Keefe, Linder, Máté Olga
Audre Lorde, Földi Rózsi, Alice Bailly
Marianne Holm Hansen, Fialka Olga
Szántó Piroska, Ferenczy Noémi
Zinner Erzsébet, Emily Dickinson
Rab Zsuzsa, Országh Lili, Polcz Alaine
Teresa Carreño, Fanny Mendelssohn
Galgóczi Erzsébet, Maria Wine
Katherine Mansfield, Dora Maar, Gego
Ingeborg Bachmann, Paula Rego

---

A széthulló szólamokból

Amikor hajók közelednek,
az igazi eretnekség ott kezdődik,
ha utat engedünk a félelemnek,
ami felforralja a tengert,
és elűzi az emlékezet diakónusait,
akik a széthulló szólamokból
felépíthetnék a kikötőt.

---

pedig

Mibe áztassuk a plafonról leváló
cseppkődarabok kontúrjait,
hogy szorongásaink végleg megfakuljanak?
Túl sokat járunk a színfalak mögött,
miközben próbáljuk megfejteni,
mi történik a színpadon.
Mind díszlet. A kanapé, a radiátor,
az apró szobrok és képek
a roskadozó polcokon, és a látomások,
amik egyszer elaltatnak, máskor
felébresztenek,
és szétterülnek az ágyon.
Jó lenne mindet, mint egy sálat elveszíteni.
Pedig micsoda messzeségbe vezethetne
a borongás
vagy egy lódarázs rád nehezedő hajnali
zümmögése.

---

megszületik

Azt ismered, hogy megszületik az ember
és felnéz a rozsdás égboltra?
Szaggatott lámpafény, a nővérkezek egy táblát
tartanak,
rajta egy piros pont,
Ön itt áll.
A torok nem tartja többé magában
a hangot.
Képtelen a megnyugvásra.
Talán nem érti, hogy nélküle kevesebb
lenne,
mármint magyar, lengyel vagy bármi más,
és nélküle több lehetne
az esőerdő, benne pedig a vadon élő
állat.
(Vajon később melyik fogja jobban
érdekelni?)
Vagy talán éppen most értette meg,
hogy nem adhat feloldozást
a kiszáradt, darabokra tört
ágakért és gerincekért,
és muszáj megtagadnia
az egyperces néma csendet,
amit ki kellene tartania
újra
és újra és
újra.

---

az új nő

Az új nő elhanyagolt sziklakertben született.
Az új nőről mindenki beszél, de személyesen
senki sem ismeri.
Smink nélkül száll a villamosra és rőtvadként járja
a fluoreszkáló várost. Télre bundát növeszt,
így védi magát a hidegtől és a felhevült
tekintetektől.
Az új nő nem sír. Betonnal vannak kiöntve
a könnycsatornái.
Nem hord melltartót, nem menstruál és nem
eszik húst.
Önmagán végzi el a nőiesség abortuszát.
Az új nő egy platánfa ágán ül,
az égbolt pointilista változásait nézi,
és nem rágódik rajta,
ha túl keskeny vagy túl teli a Hold.
Képes társ nélkül leélni egész életét.
Ha mégis magányos, szívesebben választ
azonos nemű társat,
de nászútját már gyerekkorától kezdve égitestekkel
tervezgeti.
Az új nő éjszakánként megfürdik a ragyogó
havazásban
és a könnyelműség katedrálisában alszik el.

---

aki vihart kavar

A gyermekkort a legnehezebb elcserélni,
pláne most, amikor minden légneművé válik
ezen a zsúfolt kontinensen. És azok,
akikhez gyerekként engedély nélkül nyúltak,
vagy akiknek egy dühös,
bortól remegő kéz adott pofont?
Áll a nő a téren és vihart kavar.
A fröccsöntött műanyag játékokat
leveri az út menti bódékról.
Harminckétszer megrágja a dörgést,
kasztanyetta-nyelvével csettint,
míg a gyermek, akiről oly gyakran álmodik,
szalvétát terít arcára, mert nem akar
többé villámokat látni.

---

Ferencz Mónika: Búvárkodás haladóknak, Scolar Kiadó, 2021, 56 old.
Megjelent: a Litera oldalán