Kaleidoszkóp

Major Fanni
A szerző halott; a műve kötelező

Az egyetemen, ahol a tanárszakot igyekszem elvégezni, olykor elhangzik – természetesen kissé fonnyadt és keserű, mégis vicces megnyilvánulásként –, hogy Magyarországon egy mű csak akkor kerülhet be az iskolai tananyag vagy a kötelező olvasmányok listájára, ha a szerző minimum hetven-nyolcvan éve halott. Elgondolkodtató lehetne a kérdés, vajon miért van ez így, erre azonban igen nehéz választ találni; az viszont, hogy ez igaz és semmiképpen sem előnyös, úgy gondolom, vitathatatlan.

Tény, a 2020-as NAT öt teljes tanórát szán a magyar kortárs alkotók tanulmányozására irodalomból, ahol a szaktanár szabadkezet kapva válogathat a rendelkezésre álló műrengeteg közül. Ha készülne egy felmérés, miképpen ez az előírásnak nevezett gesztus hány osztályban valósult meg, úgy gondolom, senki nem lepődne meg a csekély számon. Jelenlegi körülmények között persze ez nem is lehetne másképp, s az okok jól érthetőek: Nincs igény és nincs idő.

Az általam ismert és tapasztalt magyartanárok nagy része egyáltalán nem ad kötelező olvasmányt a diákjainak, sokszor azzal az egyszerű indokkal palástolva: „Úgysem olvassák el”. Nevezhető ez a pedagógus lustaságának, amiért nem tudja megszerettetni a tanulókkal az olvasást, de talán egész sokan egyetértenének enyhén kisarkított véleményemmel, hogy egy kamasz nem leli örömét Az ember tragédiája, de még Az aranyember olvasása közben sem. A helyzeten nem igazán segít az sem, hogy kilencedik osztálytól az ógörögökkel kezdve kronologikus sorrendben halad a tananyag. Ezáltal átvezetve az idő problematikájába – egyik oktatóm szavaival élve – a diákok végleg megutálják az olvasást, mire tizenkettedik évfolyamba érnek, ahol megismerkedhetnének hozzájuk időben, felfogásban és kultúrában egyre közelebbi, majd kortárs szerzők műveivel.

A fenti feltételes igeidő természetesen nem mondatszerkesztési hiba, hiszen, ha el is tekintünk a kötelező olvasmányoktól, a tananyag egyszerű feldolgozásában is csak loholva, sípoló tüdővel lehet eljutni az Újhold folyóirat alkotóinak megismeréséhez. (Mellékesen megjegyezve még akkor is, ha a szaktanár elterjedt módon az évi átlagosan harmincnégy nyelvtanaóra helyett plusz harminc irodalmat tart.)

Nem véletlenül költői tehát a kezdeti kérdésem. Az irodalomórák tananyaga és a kötelezőolvasmány-lista összeállításának miértjét maximum a bennfentesek tudnák valamiféle körmondatban megválaszolni. Viszont, hogy ez miért rossz és kivitelezhetetlen ebben a formájában, mindenki érzi, aki tapasztalja.

Meglehet, akad jelenlegi vagy végzett magyar diák, aki nyomásra vagy akár önszorgalomból elolvasott minden i.e. 800 és 1970 között megjelent, tananyagként feladott művet. Személyes konklúzióm azonban, hogy kortárs vagy ahhoz erősen közelítő szépirodalmat csak akkor ismer, ha a forrásokat eltökélten és tudatosan keresi.