Kaleidoszkóp

Jelen esszém alapkoncepcióját a Holmi folyóirat számaiban leközölt “művek” képezik, amelyeket az akkori kortárs költők – mint Szabó Magda, Kukorelli Endre – írtak Rainer Maria Rilke Levelek egy ifjú költőhöz című esszégyűjteménye alapján. A fent említett alkotások közül párat kiemelve jellemeztem illetve egészítettem ki saját meglátásaimmal azokat. 

A pályakezdő szerzők van, hogy tanácsot kérnek egy kortárs, nagyhírű költőtől elküldve nekik verseiket. Ám felmerül a kérdés: ezekre miként lehet úgy reagálni, miszerint ne rettentsük el a poétát az alkotástól, ahogy Rilke tette leveleiben?

Bertók László szerint a verset meg kell élni abból a szempontból, ami által nem írhatunk tőlünk nagyon távol álló dologról felületesen. Ha így teszünk, a művön látszani fog, valamint a befogadónak is feltűnik, ezáltal ellenszenves lesz számára a vers és a költő egyaránt. Ám vitatandó, miként kell egyedit alkotnunk: rengeteg példát találunk arra magyar- és világirodalomban egyaránt, hogy sok esetben a legjobb versek alapjául hétköznapi témák szolgálnak. Ennek oka lehet, miképpen az olvasóközönség ezekkel jobban tud azonosulni, mint egy nehezebben emészthető eszmefuttatással, tehát nem minden esetben a legjobb döntés, ha mindenképpen egyedit akarunk alkotni. Ugyanakkor rendhagyót kell létrehoznunk a költészetben az érdeklődés felkeltése végett: ha beleesünk a klisék csapdájába, akkor a befogadó azt fogja gondolni, ilyet bárki tud, ezért népszerűtlenné válik. Itt fontos azt a kérdést letisztáznia a poétának, hogy mi az alkotás célja: csak önnön szórakozása, fejlesztése miatt alkot, vagy hivatásként szeretné művelni ezt a tevékenységét.

Kántor Péter elgondolása szerint nem attól leszünk jó szerzők, ha megjelenünk nyomtatásban. Ezzel teljes mértékben egyetértek. Ezért van olyan jó tollú író például, akiről igazából csak azért nem szereztünk tudomást, mivel nem akar publikálni. Emellett találkozhatunk olyannal, akinek megjelenik írása, mert “a rosszak közül ő minősült a legjobbnak”. Valamint hozzátenném, hogy egy egyszeri megjelenéstől még nem lesz mindennapi téma az ő munkássága. Ennek ellenére nem szabad lebecsülni azokat, akik ilyen szerencsések, mivel alkottak valami maradandót a világ számára, ezáltal többet tettek, mint azok, akik pusztán a fióknak írnak. Tehát ezt kezelhetjük pozitív visszajelzésként, de ettől még nem szabad a világ közepének gondolnunk magunkat.

A magyar irodalom egyik legnagyobb női alakja és tanítója, Szabó Magda mottója a következő: a tehetség egyszerre áldás és átok. Áldás, mert az adottság nem mindenkinek adatik meg, és ha jól bánunk vele, akkor még sokra vihetjük az életben. Viszont átok, ha tehetségünket, a kor amiben élünk, értéktelennek véli, és csak halálunk után fedezik fel értékünket. Egyébiránt benne van a pakliban, hogy a szerzőknek teljesen más elképzelésük van a körülöttük lévő dolgokról, ezáltal a társadalom egyfajta kirekesztett rétegébe szorulnak ki. Kiemeli a költő szövegvilágban való élésének fontosságát: ha a szerző nem tud elhelyezkedni saját versében, akkor az olvasótól ugyanezt nem várhatja el. A riválisok tisztelete fontos kapcsolatépítés végett, mivel kortársaink tanulmányozása hozzájárulhat fejlődésünkhöz, netalántán ha barátságot kötünk velük, akkor nyerhetünk magunknak egy jó szándékú kritikust. Emellett az előlük való elzárkózás nem segít semmin, továbbá csak másod magunk marad társaságnak, aki úgyis mindenben egyet fog velünk érteni. Az, miszerint a költészet tanulható, a mai napig sokak által vitatott téma. Én úgy vélem, bizonyos elemei elsajátíthatók, viszont az írói adottság nem, mivel ezt érezni kell. Ebből kifolyólag ezen képesség hiányában írásaikon mindig érezhető lesz a “tanultság”, mint Arany János és Petőfi Sándor esetében – ennek ellenére a poeta doctus-okból szintén sikeres szerzők válhatnak.

Határ Győző gondolatai alapján a formaiságnak manapság nincs mérvadó szerepe (régen, még a Nyugat idejében ez volt a döntő zsilip), ugyanis ebben a korban az ilyen próbálkozásokból rengeteg rossz mű születik pontosan azért, mert a forma megtartásának érdekében a tartalmat kénytelenek megnyomorítani. A tartalmi mondanivaló szerintem is előbbre való, viszont a szerzőnek nem árt tisztában lennie – akkor szintén, ha ez nem nyilvánul meg költészetében – az antik formákkal, az ütemhangsúlyokkal: ezek ismerete nélkül pusztán csak Mekk mesterek lehetünk. Valamint a keserű igazság része, hogy a szerzők manapság kénytelenek közszereplővé válni annak fejében, miként az emberek ismerjék és olvassák őket, tehát nem elegendő “csupán” jól írni – ha felkérnek egy felolvasáson való részvételre, vagy interjút szeretnének velünk készíteni, arra nem igazán mondhatunk nemet.

Hegedűs Géza sajátos véleménnyel rendelkezik az ars poeticákról: szerinte az ilyen művek tanácsadásból parancsolgatásba fordulnak át, ezzel korlátok közé szorítva az alkotót. Ennek következtében érdemes különböző személyek ilyesfajta műveit összevetőlegesen forgatni és amit többen tanácsolnak, azoknak helyes betartását megfontolni. Ennek fő oka a művészet nagy mértékű befolyásolása az adott korszakok által, ami egyes esetekben ellentmondásokhoz vezethet.

Marshall László elveti az álnévvel kapcsolatos hagyományokat, mert gyávaságnak tartja, ha a szerző nem vállalja fel igazi kilétét. Úgy gondolom, nem egészen erről van szó: ez a kényszer manapság az olvasók miatt alakult ki, ugyanis sokan kézbe sem veszik a regényt vagy verseskötetet, ha magyar író tollából való. Ezért kénytelenek külföldi hangzású nevekhez folyamodni, különben sokkal kevesebben érdeklődnének írásaik iránt.

George Szirtes fogalmazta meg, hogy nem gondolatokkal, hanem szavakkal kell dolgozni egy vers megírásakor. Abban igazat adok neki, mi módon a jelentéssűrítéstől lesz egy költemény igazán találó és kellőképpen rejtelmes, mégis az ihletet egy gondolat, vagy kezdősor adja, ami kiteljesedik. A számtalan vers olvasása más tanácsaiban is felmerült, és ezzel nehezen lehet vitatkozni, mivel hiteltelenné válik az alkotásunk, ha olyat írunk, amit nem olvastunk korábban. Ám fontos a sokféleség, vagyis ne egy, hanem minél több költőtől tegyük ezt meg. Ha nem így járunk el, akkor beleeshetünk abba a (gyakori) hibába, miszerint elkezdünk tudattalanul úgy írni, ahogyan azt példaképünk tette, amivel inkább parafrázisokat írnánk, mintsem saját poémákat.

Tornai József egy másik nézőpontra világít rá: a poéta nem képes saját írásait egyszerre írni és figyelni. Talán több idő elteltével lehetséges ez, de akkor se teljes értékű olvasóként. Tudniillik, versünkre “saját gyermekünkként” tekintünk, aki bármilyen rosszat tesz, továbbra is ugyanúgy szeretjük. Ezért fontos – visszautalva a korábban említettre –, hogy legyenek hasonló körökben mozgó barátaink, akik szívesen bírálják műveinket, és kíméletlenül rávilágítanak a gyengepontra. Természetesen egyaránt fontos más barátok vagy a család meglátása és szívélyes támogatása, miképp a kudarcok elől legyen hova menekülni.

Végezetül, de nem utolsó sorban Beney Zsuzsa álláspontja szintén rendkívül fontos: “boncoljunk fel” minél több művet az antiktól kezdve egészen a nagyon kortárs szerzőkig. Ebből rengeteget lehet tanulni valamint inspirálódni egyaránt, tudniillik ilyenkor elleshetünk különböző technikákat, esetleg okulhatunk a vétett hibákból. Emellett lényegesnek tartom a parafrázisok írását: ezzel a versformákat könnyebb elsajátítani. Ezen felül lényegre törőbb, ha vesszük költőink alkotásait, és megpróbálunk egy-egy dolgot átírni, kicserélni bennük – ezzel a módszerrel érzékelhetjük igazán, mitől lesz erősebb vagy gyengébb a vers.

Összegezve úgy gondolom, nem létezik tökéletes ars poetica, mivel minden poétát változó mértékben, de befolyásol a korszak amiben él, önnön élete és még számos más tényező. Ezért a legjobb amit tehetünk, hogy több költő tanácsát fogadjuk meg egyszerre bizonyos mértékig vigyázva: sajnos vagy nem sajnos, de találkozni fogunk ellentmondásokkal, amik között magunknak kell igazságot szolgáltatni.

---

Papp A. Panka 21 éves. Jelenleg Budapesten magyar szakos és kreatív írás hallgató. Maga az irodalom már általános iskolás kora óta érdekelte, de akkoriban még inkább az olvasás, mintsem maga az írás kötötte le. A későbbiekben szeretne szerkesztőként elhelyezkedni, hogy részt vehessen az irodalmi élet mindennapjaiban