Kaleidoszkóp

Hajolj a vállamra, Sámson, eltakarom homlokodat 
a bámész kezek elől. 
Ugyanabban a csónakban evezünk, 
de talán pont ez a baj, 
mondod, Sámson, 
hogy nem a csónakban, a vízben kellene. 

Az rendben van, azt értem, 
mondod egyik reggel, Sámson, 
miközben megbabonázva nézed a lassacskán fortyogó kávécseppeket, 
hogy egyszer ki fogunk futni az időből, 
a maga módján ez valószínűleg így lesz, 
na de akkor feltételezhetjük, folytatod, Sámson, 
de lelassítasz, mert felgyorsulnak a cseppek, 
hogy egyszer befutottunk az időbe. 
Szünetet tartasz 
(nem nagyon ért a szünetekhez Sámson), 
nem nagyon értesz a szünetekhez, Sámson, 
döntök úgy, hogy megosztom veled ezt a fölösleges megfigyelést, 
legyintesz, fejben, a szempilláid rezzennek csak. 

Megkerüllek, megkerülöm a görnyedő tornyot, 
bögréket veszek elő, 
az egyikbe tejet töltök, a másikba tulajdonképpen cukrot teszek, 
hisz a lényegre koncentráljunk, nincs a szimulákrumoknak hozzáadott 
jelentősége, 
mondanád, Sámson, ha épp olyanban lennél, és 
legyintek, fejben, azon, hogy nem vagy. 

Persze hogy nincs minden rendben a fejünkben, mondod, 
Sámson, de te is úgy érzed közben, én voltam az, 
bennem született a kifakadás, 
azonosulni próbálsz éppen, ki tudja, mivel valójában. 
Megváltozik a víz hangja, lassan kiürül a kád, 
fésűvel a kezemben jövök ki a fürdőszobából. 

Rám se nézel, Sámson, de nekem 
túl későn jut eszembe, megfagy a mozdulat a levegőben, és a végén 
mégis én leszek dühös, és azt kiáltanám, hogy persze, 
dühös csak te lehetsz, 
kócos pedig csak én, 
de te elmosolyodsz, Sámson, 
és könnybe lábad a mosolyod, és tudom, hogy az lesz 
ennek a történetnek a vége, a tulajdonképpen 
boldog vége, hogy felállsz, 
mély levegőt veszel, széket tolsz az ablak elé, 
elveszed kezemből a fésűt, 
leültetsz, és szélnehéz mozdulatokat 
simítasz a hajszálaim köré. 

Ennek most nem lesz tanúsága, jó, 
kérdezed, Sámson, mielőtt még 
véletlenül boldog véget érne valami, mert nem az a 
baj, hogy boldog, hanem hogy véget, 
ez a bajod, és ez volt a bajod mindig 
a hajammal, a hajammal, a hajaddal, 
az életünkkel, hogy csak azért boldog, mert 
véget ér, és ha egyszer úgyis kifutunk az időből, 
mondod, Sámson, mert most, bármilyen félelmetes is, 
éppen olyanban vagy, akkor talán jobb bele sem futni, 
fejezed be a mondatot, Sámson, és meglátom könnybe lábadt 
tekintetedet az ablaküvegben, miközben kezeid között 
berregni kezd a nullásgép.