Kaleidoszkóp

Az utolsó dolog, amit hallgatni akarsz, a nyikorgó székláb egy üres étkező közepén. 
Szerelmesnek lenni annyit tesz: hátrébb helyezed a gyomrod tetején úszó sérelmeid, és megiszod az asztalról a sokadik pohár bort. 
A télikabát kiszakadt zsebein keresztül dohánypor szivárog a bélésbe, és sárgás foltot hagy a farmerodon, ha víz éri 

A kezed nyoma a tarkómon maradt. 

Jobban sajnálom magam, mint bármikor máskor, és megpróbálom szaporítani
a frissen hajtó bánatot. 
Ha kellőképp táplálod, lassan mindenen áthatoló gyökeret ereszt, cserépbe ültetheted ajándékként, hogy mindenki lássa, mennyire szenvedünk. 
Az elviteles dobozok fedelei alatt különböző színekben virágzik a penész. 

Megtanultuk, hogy a városok felett halványabb a sarkcsillag, és csak távolról látszik a Göncölszekér. 
Olyan környék ez, ahol a százszorszépek kiértesítik a szomszédokat a tavasz közeledtéről. 
Egyszerűbb lenne boldognak lenni, de túl régóta virrasztasz önmagad felett, a  
gyásztól nem jut időd megszámolni a falon futó repedéseket. 
 
Leltárba vehetünk mindent, ami a miénk: 
Egyenként az összes ősz hajszálainkat, 
hogy hányszor érintetted meg a tarkóm, 
és én hány pohár bort vettem el az asztal közepéről. 
Egyre hangosabban, ütemesen zokog a székláb. 
Esténként a végtelenbe rohanó idegeneket nézem, hogy tudjam, elérik-e az utolsó 
menetrend szerinti járatot. 
Csendben elmormolok egy imát az édesanyjukért, 
(mondjuk a Mi Atyánkat, mert már csak azt ismerem)  
aki ma is hiába várja őket haza. 

A tulipánfám tegnap megfontolt lassúsággal bimbót bontott. 
A kertek alján húzódó földút végére téged képzellek, hogy legyen miért valaha  
Odaérnem. 

---

Megjelent: Műhely folyóirat 2022 évf. 4.szám