Kaleidoszkóp

Akkor már hónapok óta
voltam úton, a körvonalára sem
emlékeztem a hazámnak.
Anyám arcát sem ismertem
volna fel, ha a tömegből elém
keveredett volna valahogy.

Morzsolta mögöttem a távolság
a tájat, mégis szúrta
cipőben a talpamat
ez az atomjaira hullott ország.

Gyaloglás közben
arra gondoltam,
hogy elmorzsol majd
engem is az Isten.
Beledörzsöl ujjával
ebbe az idegen tájba,
belekeni testem egy
országhatár vörös csíkjába.
Hogy lássa felülről is,
az ember meddig mehet.

Verte fejemet a fény,
egy idegen rám köszönt a parton,
könnyeim csúsztak.
Levegőzni szerettem volna,
kihűlni, száradni a napon.

Lám, mennyi súlyt bír el
az ember, viszi magával
idegen országba, ha ráijesztenek,
ha belecsavarják
testét az éjszakába.
Talán a távolság kitépi
belőlünk az otthont,
kiszedi a fájást, bárhogy is
szorulnak egymás éléhez
a fogak.
Örültem hát, a cipőmet nézve,
hogy mindegyik lépésemmel
távolabbra jutok.

Nyúlfarknyi ország, te,
csak ennyi lett belőled,
kavics a cipőben.
Meg a köréd vésett
határ, senkiföldje,
amibe már sosem temetik
arcomat.