Kaleidoszkóp

Ide Újbuda messze van,
az újpolgárság, az újháztartásbeliek,
innen Delhi csak egy álom,
elalvás előtt egy gintonic,
és az egész utat, átszállást,
két földrészt végigalszom,
végül egy napsütötte nyugágyon
biztonságot adó ölelésben ébredek.

Ide nem hallatszik el
félretolt exférjek pusztulása,
se hálószobából kizárt
sokgyermekes apák némasága,
se a vacsora utáni bármi
ellenes posztok elégő kalóriái,
se Európa toxikus relációkban
alulmaradt sóhajtozása.

Ide nem hallatszik el más,
csak koszos ruhám suttogása,
ahogy szemed gázlángfényében
tajtékos árnyak közt vetkezem,
no meg a zsebemben zörgő néhány emlék,
amiket már nem szeretnék
se folyókban mosni, mint a gyilkos asszonyok,

se ezeréves utat építeni belőlük, mint a rómaiak,
se nyelvem alá tenni, hogy kérdéseidre
dadogás nélkül válaszolni tudjak.

Aztán csend borul a teraszra,
töltesz egy pohár vizet,
fehér hintát kötsz a felhők
tűleveleibe akadt horgas csillagokra,
ha itt hagyod összes köved,
bír majd, gyere, fent mi leszünk,
lent oltott porcukorral behintett
tömegsír tetszhalottjai