Kaleidoszkóp

I.

Ha elmesélném másfél évemet,
Amit odafent, a boldogtalanság
Hegyeiben töltöttem, fenn az apró
Falvakban, a boldogtalanság
Kis falvaiban boldogtalanul,
A boldogtalanság kis vizeiben
Úszva, odafent, a boldogtalanság
Levegőjét már tökéletesen
Ismerve, megszokva, tüdőbe húzva,
Odafent, a földi boldogtalanság
Felhői alatt, a boldogtalanság
Kis tüzeiben a boldogtalanság
Kis húsait forgatva és ölembe
Véve, fújkálva és szinte szeretve,
Másfél évemet a hegyekben állva,
Ülve és élve, várva, félve, ott fent,
A hegyekben: csak arra kéne jutnom,
Ha leírnám a küzdelmeimet,
Azt mondanám, mert arra kéne jutnom,
Azt mondanám, hogy nem voltak hegyek.

Azt mondanám, csak csúsztak a napok
Egymás után, s annyi, hogy nem volt szárnyam,
Nem néztem fel az égre, hisz fogalmam
Se volt az égről, a szárnyról, fogalmam
Se volt arról, hogy még repülhetek,
Nem volt tudásom, hogy mit forgatok
A tűz fölött, hogy létezik a tűz,
Hogy létezik a hús, amit ölembe
Vettem; nem tudtam, hogy létezik az
Öl, hogy az valakinek az öle,
Csak ettem, amit kivettem, csak éltem,
Nem tudtam, hogy lehetne máshogy élni,
Nem tudtam, hogy meghalni is lehet,
Csak csúsztak a napok végtelenül,
És a boldogtalanságnak nem is
Szolgája lettem, hanem magam voltam
A boldogtalanság, ami körülvesz,
És amit nap mint nap el kell követnem.

Kiszáradtak a fák, mit tudtam erről.
Megálltak a folyók, de fel se tűnt,
Voltak hegyek, de nem voltak hegyek,
Szenvedtem, de nem is volt szenvedés,
Én voltam, én, és nem tudtam magamról,
Csak vártam a következő napot,
Úgy vártam, hogy nem vártam tőle semmit,
Csak vártam a következő napot,
Boldogtalanságom következő
Napját vártam, az életemet vártam,
Magam vártam, mert én voltam a minden,
Én voltam a következő nap is,
Vártam, de az mindegy volt, eljön-e,
És mert én voltam a boldogtalanság,
Valójában semmi mást, valójában
Magát a boldogtalanságot vártam;
Senki sem lettem volna nélküle.

II.

A méltóság. Talán azt megőriztem.
De hogy miért? Hát mert voltak mögöttem,
Tudtam, hogy otthon holtbiztosan állnak
A falvaim, hogy állnak még a házak,
A házakat még biztos falak tartják,
És a falak belső felén izzadság
Gyanánt patakzott a boldogtalanság,
De álltak. És a vérem! A véremből
Olyan ősök jeleztek, akik egykor
Nem törtek meg, nem rimánkodtak,
És boldogtalanságuk ellenében
Éltek, s most a vérembe bújva várták,
Hogy az én őseim lehessenek.
A hátamat volt minek nekivetnem.

A küzdelmet nem is éltem meg annak,
Nem is volt küzdelem, csak a napok,
Csak csúsztak a napok egymás után.

Három szörnnyel találkoztam az úton.
Az első azt kérte a boldogságért,
Hogy csaljak meg valakit, akivel
Mindent megosztottam, áruljam el,
Járjak túl az eszén, nap mint nap bántsam,
Hogy játsszam ki életvitelszerűen,
Forduljak el tőle és megalázzam,
Nézzem, ahogy vergődik egyedül,
Nézzem másfél évig, nap mint nap éljek
Úgy, hogy ott vergődik mellettem az,
Akire én mindenem bíztam egykor,
Én, akire ő rábízta magát,
Csak nézzem, és tudjak így tovább élni.
De én nemet mondtam az első szörnynek,
Nem erőből, de szórakozottságból,
És szinte még élveztem is a döntést,
Mert azt tudtam mondani, hogy nem is
Döntés volt ez, csak ilyet nem csinálunk.
Ennek hatalmas éhség volt az ára,
Részletezhetném, de minek tegyem,
Hiszen a cél már nem a fájdalom,
Hanem hogy a boldogságot elérjem.
Éhen haltam, legalábbis lefogytam.

A második szörny azt kívánta tőlem,
Hogy öljek meg egy derék öregembert,
A harmadik azt kérte, hozzam el
Egy gyönyörű lány mindkét szemgolyóját,
Leírhatnám részletesen, hiszen
Tele volt színekkel és fájdalmakkal
Az út, hiszen elmondhatnám, milyen
Volt az egyik vagy a másik szörny, mert nekem
Elhihetnétek, hogy nagyon-nagyon
Valamilyenek voltak, de a cél
Nem az, hogy leírjam ezt az utat,
Hogy elképzeljétek, se hogy velem
Legyetek az úton, mert ez az út
Csak az enyém, és nem volt velem senki.
A célom a boldogság madarát
Ujjam hegyére venni, úgyhogy maradjunk
Annyiban, hogy nekik is nemet mondtam.

Kitépték a szemem, aztán megöltek,
Megvakítottak, aztán eltöröltek,
S már csak azért se tudnám elmesélni,
Milyen volt, mert akkor már nem éreztem,
Nem láttam semmit. Csak mentem tovább.

Mentem tovább megölve, megvakítva,
Lefogyva és megázva, és csak ültem
Hajnalig kint a teraszon, és sírtam.
Sírni szabad, mondták az őseim
Az ujjam begyében, vérsejtjeimből,
Ezt mondták, és lassan örülni kezdtek,
Hogy éppen az én őseim lehetnek.

Aztán egyszer csak kitisztult az ég,
És valaki fentről azt mondta, megvagy.

Kicsit csalódott voltam, mert ahogy
A boldogtalanság, a fájdalom
Is megszokható, megszerethető.
Végeztem? Megvagyok? Mondjátok, tényleg
Megjártam az utat, amit előttem senki?
Nem jött válasz, elszégyelltem magam.
Hiszen mért lenne pont az én fájdalmam
A legkülönlegesebb? De az ősök
Erre a gondolatra kiabálni
Kezdtek az ujjam begyéből: igen,
Igen, te vagy az egyetlen, igen,
És te vagy a legkülönlegesebb!

Zsebre tettem a kezem, és indultam
Tovább, majd a boldogság madarát
Mindjárt meg is láttam az egyik ágon.

III.

A boldogság madara most az ujjam
Hegyére ült, és énekelni kezdett.
Hazavittem, és falvaim fölött
A boldogság madarát elengedtem.
Újra folyni kezdtek a patakok,
A kiszáradt fák újra kihajtottak,
Én pedig népem alapítója lettem,
Akire majd emlékezni is fognak,
És egyre inkább semmit se jelent,
De ez így lesz helyes. És hogy milyen
Ez a madár? Melyik ismert madárra
Hasonlít, és milyen az éneke?
Az maradjon az én titkom, azért is,
Mert már én se tudom. Rég elporlottam,
Ahogy már azok is meghaltak régen,
Akik láttak megérkezni vele
Megölve, félhülyén, kiszúrt szemekkel.
A falvak helyén ma városok élnek,
Amelyek fölött mindig kék az ég,
S mit tudják már, hogy lehet másmilyen.
Talán nem is tudják, hogy boldogok.

A boldogság talán egy szál virág,
Mely az ujjunk hegyén ver gyökeret,
S jó vigyázni rá, mert gyakran kihajt,
Talán tényleg madár, és ha röptetjük,
Bármerre repül, csak-csak visszajön –
S talán nem az. Nem virág, nem madár,
Mit tudom én, mi az, s mért kéne tudni.
Talán egy folt a konyhaasztalon.

Tán nem több a boldogság: élni úgy,
Hogy ne csaljunk, ne vakítsunk meg senkit,
Hogy ne öljünk meg senkit, nem nagy ügy,
Talán tényleg annyi, hogy ne csináljunk
Olyanokat, amiket nem csinálunk,
A többit meg rábízhatjuk a sorsra.