Tartalom:
Líra:
– Nincsenek meséink
– Árnyalás
– Korreláció
– Ákom-vákum
– Nyár
– Haikuk
– hajnal
– nagyszobából nézném
– Gyász
– Mr. Dioda
– Lélegzetvétel
Próza:
– Akit megcsókolt a nap ( 11. fejezet – A sziluett gazdája )
– Taps, taps, taps
Figyelő:
– Mormotás fiú
Fotó:
– Élettelen az életben
– Sokaság
Képzőművészet:
– Katarzis
– Prométheus
– Szeretkezés szemkontaktussal
– Heartthrob – Szívtipró
– Scrambled selfconsciousness – Összeeszkabált öntudat
– Vigyázz rám
Líra:
Mucs Béla
Nincsenek meséink
Nagyapáink cérnára fűzték
a valóság gyöngyeit:
katonatörténetek, vicces
családi anekdoták
klárisait rakták fáradhatatlanul.
Nekünk nincsenek meséink, csak
a jelen pillanatot
görgetjük folyamatosan lefele:
a másodpercek továbbcsúsznak
tudatunk zsíros,
ujjnyomos képernyőjén.
Mint homokot a zsebeinkben
úgy hordozzuk önmagunkat,
mert nincsenek meséink,
és nincsenek meséink:
körülhatárolhatatlanok lettünk,
zsebeink kifordulnak.
Kosztolnyik Tamás
Árnyalás
Páncélzata monokróm ében acél,
S engem ágyékkötő védelmez.
Belsősége Monroe trónon gebedgél,
S én meg átvert költőként építem
legendáriumát.
Korreláció
Belenézek a tükörbe. Majdnem tudtam
konstatálni, hogy milyen szőrös férfi
vagyok, erre összetörik.
Ákom-vákum
Vágyok arra, hogy bújva
franciázva, franciázza
El nekem,
fülembe,
halkan,
Enyhén raccsolva: je t’aime.
Hajdú Lilla Réka
Nyár
Tudod, az az Aloe vera–s zsebkendő,
ami emlékeztet egy nyárra, arra a nyárra.
Amikor a hőség már elviselhetetlen,
a jéghideg víz sem hűti le a tested.
Talán a fagyasztó, az oldaná a benső felhevült zsigereidet,
Ott tölthetnénk az egész nyarat, sőt egy egész emberöltőt,
akkor talán segítene abban,
hogy megtartsuk egymásban az egész lényünket.
Babos Zonga Rebeka
Haikuk
Miért így a sors?
Világos, csakúgy, mint az
éjszakai nap.
Az érintésed
nem tesz értéktelenné:
nem vagyok lepke.
Túl sokszor bántasz,
nélküled minek vagyok:
fény és pupilla.
Géczi Lajos
hajnal
narancsban lobogó hajnalom.
égő virradat fényzuhanyában
megrajzolom meztelen aktodat.
elfeledve egyszer is a külvilágot.
mivel nem beszéltem fél éven át,
mert kenyerem lett a hallgatás.
fák, ligetek, madarak, tűzoltószirénák.
miért énekeltek ilyenkor velem?
nagyszobából nézném
inkább leszek nyomorult
egy szobából nézném a délután melegét
a rétek zöld sárga takaróját.
és a képeim mesélnének unalmamban.
maradt némi kutyaól csend a szívemben.
odakint: taposott macskanyomok.
ezek keltik bennem életre arcod varázsát.
mert nem alszom éjjel sem nappal.
inkább leszek nyomorult,
egy nagyszobából nézném
a délután melegét.
Tóth Júlia
Gyász
és itt tartunk.
két kávézacc az asztalon,
néma űr.
gyér fény és a parkettán
játszó árnyék.
seszínű gyújtó,
hiszen szenvedély,
s ami az, abba illik belehalni.
fél sápadt tekintet
az éjszakai korzózás gyönyör kupacai.
sodor,
rángatózol,
a hétköznapiság pokol.
zarándokút ez is, semmi több.
hangokat formálsz ajkaddal,
legyen mit letagadni, ha majd késő lesz.
idegesen matatsz kapaszkodó után,
szemet hunysz.
nem akarod nézni, hogy látlak.
itt laksz, de nem itt élsz.
a szék karfája letört,
elrohadt.
az első lépéseiddel
áldozol azóta is.
verejték hűl arcodon
nem kimondani félsz,
félsz beszélni.
ostoba az, aki nem fél tőle.
hirtelen belém hasít,
egyik zacctól a másikig ütődik
bekebelezi az űrt.
dögölj meg Ikarosz,
mit tettél…
aztán kitör,
ordítasz.
ereid pumpálják beléd
az alkohol üszkös erejét.
felsírsz,
mint a méhtől megfosztott
csecsemő,
megszületsz.
kínok hullnak alá szemedből,
egy feneketlen veremben ülünk.
meg-meg csillan tányérod szélén az éhség,
de oly üres vagy barátom.
oly, üres.
Papp A. Panka
Mr. Dioda
Utcalámpa alá botorkálva
Új megvilágításba kerülsz.
Nem törődöm izzócsere.
Pislákoló fényed hízelgéstől folytonossá válik.
Sárguló világod irigység.
Csak soros kapcsolással működsz –
kiváltság a saját foglalat.
Sárgán villogva játszod a zöldet,
Becsapva a rajtad átkelőket.
Villanykörte módon kiégsz.
Guszti Ágnes
Lélegzetvétel
a levegőben megül a csend
elporlad az idő
szavak bójáiba kapaszkodva
navigálok a létezés mélysége felett
nem is olyan nehéz
kimondani
a kimondhatatlant
nem is olyan nehéz
lelassítani
a pillanatokat
beszívni és kifújni
önmagamat
Próza:
Bandicz Bálint Barnabás
Akit megcsókolt a nap
11. fejezet
A sziluett gazdája
A szívem a torkomban dobogott. Az udvarról egy nagy, sárga kapu nyílik a térre, ez az autóknak fenntartott bejárata az épületnek. Szerencsére nyitva volt. Teljesen önkívületben voltam, fel sem fogtam mit csinálok, úgy rontottam ki rajta. Ezek a rohamok nem lesznek jobbak az idő múlásával. Mindig ugyanolyan váratlan és rémisztő. A fülemben és a mellkasomban szabálytalan lüktetést érzek, BAM BAM BAM BAMBAM, megállás nélkül. Kapkodom a levegőt és dől rólam a víz. De a legrosszabb mindig az a leírhatatlan pszichés nyomás, amit ilyenkor érzek. A gondolataim teljességgel összefüggéstelenek, egymást kergetik a szorongató tévképzetek és a befejezetlen foszlányok az agyamban. Meghalok… mégsem…erre van…vagy nem is…a vége, ez a vége, az…elízium…meghalok…az elízium…merre van…? Rohadt egy érzés. De a legnyomasztóbb, hogy valahol, a tudatom egy rejtett zugában még ilyenkor, ebben az állapotban is felrémlik némi értelem. Nem halok meg, ez nem szívroham vagy ilyesmi. Csak egy pánikroham. Perceken belül jobban leszek. Igen, valahol nagyon is tisztában vagyok mindezzel, még ebben az állapotban is. De hiába az értelem szikrája, az intellektusom cserben hagy ilyenkor. Csak az ösztön létezik. A kérlelhetetlen, feltartóztathatatlan vég gondolata. De nem az erőszakmentes verzió, amiről korábban beszéltem. Nagyon is erőszakos… velem szemben. Fájdalom és félelem. De leginkább félelem, elemi rettegés.
Így utólag belegondolva, még szerencse, hogy nem ütött el egy autó vagy valami. A bejáraton kilépve természetesen az úton találtam magam, de nem volt forgalom egyáltalán, ami tényleg baromi nagy mázli. A baj az, hogy az ember nem képes kontrollálni, hogy mikor, milyen körülmények között törjön rá a roham. Ha például tudnám, hogy minden harmadik nap fixen van egy, beütemezhetném, hogy esténként, a szobám kényelmében érjen, és akkor nem lenne gáz. De ez a dög alattomosan, hátulról és meglepetésszerűen támad. Hogy rohadna meg.
A lényeg, hogy értsétek, hogy gőzöm se volt mit csinálok épp. Ez csak azért érdekes mert az események későbbi alakulása nagyban függött attól hova megyek öntudatlanul és mit csinálok ezekben a pillanatokban. Az egész véletlenül alakult úgy ahogy. Mert végül is a Neozinban kötöttem ki… de mehettem volna egész más irányba is. Nem volt tervem, vagy ilyesmi. És utólag tényleg érdekes belegondolni, hogy alakult volna a napom további része és az egész hetem később, ha más irányba fordulok. Talán, sőt, ez több mint valószínű, most nem ülnék itt, a számtechben és írnám ezt a szart. Ti pedig nem olvasnátok. Nem mintha ennek az egésznek nagy jelentősége lenne, ez csak tűnő epizódja az életünknek. Semmi nagyszabású, vagy felejthetetlen. Mégis… sosem tudhatjuk, hogy mi mire lesz hatással. Hogy melyik apró, jelentéktelen gesztusunk vagy döntésünk indítja el később adott események lavináját, ami más, különálló, szintén apró és lényegtelennek tűnő gesztusokból áll. De ha idővel rálátsz erre a sorozatra és képes vagy a megfelelő távolságtartással nézni az egészet, akkor összeáll, nos igen… egy történetté. Szép, nem igaz? Az élet nem semmi.
Az már más kérdés, hogy melyik történet érdemes arra, hogy elmeséljék. Az igazi tragédia, hogy sok ilyen láncolat, véletlen egybeesések sorozata jelentős és tanulságos, de a semmibe vész és soha nem kerül napvilágra. Nem akarok nagyon messzire menni ezzel a gondolattal és nem is vagyok elég okos hozzá, hogy kibontsam a megfelelő igényességgel, de talán ez az egyik legnagyobb problémája a jelenkornak és a világnak, amiben élünk. Az igazán jó történetek nem kerülnek elmesélésre. És nem azért, mert nem akadna mesélő hozzá… az igény az, ami elveszett. A figyelmi kapacitásunk vált végessé, sőt, hiánycikké. Igen, azt hiszem ez a legmegfelelőbb leírás – elfogyott a figyelem. Így ez vált a legértékesebb valutává. Az emberek szoronganak mert telis teli vannak élményekkel, jókkal és rosszakkal egyaránt, amiket ki kellene, hogy adjanak magukból. De senki nem hallgat, senki nem figyel. Csak beszélünk összevissza és nem vesszük észre, hogy egymás szavába vágunk. Egyébként meg a faszom tudja, nem vagyok filozófus. Nálam jóval okosabb és bátrabb ember kellene, hogy megváltsa a világot. Én nem ez vagyok. Én a srác vagyok, akiről folyik a víz, és teljesen magán kívül van míg elrohan a tér mellett, a Neozin felé.
Ha nem tudnátok, ez egy afféle szórakozóhely a SZIT mellett. Illetve, hogy nyaranta akként üzemel, de ilyenkor csak egy nyitott park-féleség. Egész kellemes, ha jó idő van. Talán azért indultam meg ösztönösen arrafelé, mert abban bíztam, hogy ott elrejtőzhetek míg a roham alábbhagy, nem tudom. Nehéz ezt megítélni, még így, utólag is. Valami halvány értelem mindig ott pislákol az emberben… de nem lehet bízni benne. Egyáltalán nem kizárt, hogy fingom se volt mi a faszt csinálok épp és véletlenül alakult úgy ahogy.
Most, hogy belegondolok, mázlik sorozata volt a délután, haha. A Neozin nyitva volt és nem láttam senkit mikor beléptem. A SZIT felőli bejárat mellett van egy sötét, fedett beugró. Semmi világítás, de legalább zárt hely. Néha idejárok cigizni nagy szünetben. Se kéregető csövesek, se osztálytársak, se semmi. A Neozinban sok szép hely van, de ez a kis zug nem tartozik közéjük. Az az igazság, hogy nyomasztó. A sarokban cigicsikkek és hányásfoltok, meg néhány levél, amit befújt a szél a fák alól. Még napos időben sem kellemes. Pláne ilyen lucskos napon, mint ez. Benne jártunk már a télben. Még egészen világos volt… télhez képest persze. De a nap rég elbújt a felhők között. Reggelente már egy hete köd lepte ezt a környéket is, nem csak az utcákat odahaza. Napközben szürkébe öltözött a világ. A nap csak hébe hóba bújt elő, pár percre, vagy egy órára maximum.
Ott álltam a sötétben, a csikkek és a hányásfoltok mellett és a hideg falnak támaszkodtam. Kapkodtam a levegőt. Sietve jöttem idáig. Sípolt a tüdőm. Az a rohadt dohányzás. Finoman beszűrődtek a délutáni élet hangjai és az iskolát hullámokban elhagyó diáksereglet zajos jókedve. A téren zajló élet távolinak, valótlannak tetszett azokban a pillanatokban. Csak pár perc volt az egész, amíg úgy ahogy magamhoz tértem. De végtelennek tűnt. Csak a sípoló tüdőm és a fülemben lassanként elhaló dübörgés hangját hallottam. A másodpercek kínzó lassússággal vánszorogtak egymás után. De minden véget ér… még a pánikrohamok is. Ne mondjátok, hogy nem szolgálok pozitív tanulsággal is a beszámolómban.
Mikor végül is magamhoz tértem, remegni kezdtem. Naná, hiszen át sem öltöztem kosár után és kurva hideg volt, csak épp eddig nem tűnt fel. Még pont ez hiányzik, csak erre tudtam gondolni. Egy jó kis tüdőgyulladás, hogy megkoronázza a napot. Aztán járhatok iskolába betegen mert már senki nem hisz az orvosi igazolásaimnak, Zacsi meg letépi a fejemet. És még csak hétfő van, basszus…! A gondolataim szép lassan újból rendezetté váltak és fölvették a fonalat a valósággal és annak megoldásra váró problémáival. Fel kell öltözni, igen… méghozzá gyorsan… indulni kell. Már épp mentem volna, de rögtön megtorpantam. Akárhogy is nézem, ez volt a fordulópont. Ez az egész rohadt ügy leglényege. Persze úgyse fogjátok megérteni… de az az igazság, hogy leszarom. Megmondtam a legelején, nem igaz? Csak azért is elmesélem az egész szart, úgy ahogy volt, ti meg bekaphatjátok, ha nem tetszik. Épp csak pár lépést tettem a kijárat felé. De aztán megéreztem azt a bizonyos illatot. Nagyon erős és jellegzetes, mégsem lehet szagnak nevezni. Éreztem már korábban… álmomban. A sárga álmok végén, épp mielőtt felébredek, már épp a nyelvem hegyén van a megoldás… Lehet, hogy ez is csak álom…? Naná, hogy nem. Hisz végre megfejtettem.
Fű volt az, fű illatot éreztem. Nem a frissen vágott fűre gondolok, hanem arra, amit rizspapírba tekerünk, hogy egész világos legyek. Hát persze! Hogy nem jöttem rá eddig? Éreztem épp elégszer. Ki is próbáltam párszor, de a gimi, ahova járok egyébként is messze földön híres a drogosairól. A fű még hagyján, az nem nagy dolog. Ha ettől most összehúztátok a szemetek és rosszalló fejcsóválásba kezdtetek, akkor nem tudom miért olvastátok el az egészet idáig. Nem illünk egymáshoz. Akik felhorkantak az iménti kijelentésem nyomán, azoknak szertartásosan búcsút intek. Szervusz és viszlát. Nincs dolgunk egymással. Visszatérve – a fű nem nagy dolog. A probléma abból van, hogy sokkal durvább cuccokat is tolnak a legtöbben, de nem mennék bele a részletekbe. Azokat mindig is messze elkerültem. Épp elég bajom van így is. Az az igazság, hogy a fű se nagyon tetszett soha. Két-három alkalommal volt hozzá szerencsém, de végül is letettem arról, hogy megszeressem. Nem az én világom. De ettől függetlenül minden nap lehet érezni egyszer kétszer, olykor már már zavaró, néha meg egyenesen meg lehet fulladni a szagától, annyira közel van és annyira intenzív. Főleg Pécs egyes részein. A lényeg, hogy érzem az illatát épp elégszer… de sosem ismertem fel. Egészen a múlt hétfő délutánig. Ki tudja miért, de ott és akkor, A Neozin bejáratától pár lépésre, remegve és tesicuccban beugrott. Kétség sem férhet hozzá. Ez az illat a sárga álmok végén.
Ahogy ezt konstatáltam, feltűnt az is, hogy egyre jobban erősödik, és beszélgetés hangja ütötte meg a fülem, aztán pedig közeledő léptek zajára lettem figyelmes. Valami társaság épp erre tart. Méghozzá gyorsan, jó tempóban haladnak. Nevetgélés és könnyed csevej. Hányni tudnék. Még épp ez hiányzik. Sietősen elindultam kifelé. Alig tettem pár lépést, amikor örömteli, enyhe csodálkozással vegyes rikkantás hallatszott, amit elismerő füttyszó követett.
– Na nézd, hát ez a kisfiú, nem? – Kénytelen voltam megállni. Még nem fordultam meg, mert a lelkierőt gyűjtögettem magamban. Nem a bátorságot, félre ne értsetek. Sok mindennel lehet engem vádolni, jó részt jogosan, de, hogy beszari lennék, azzal még véletlenül sem. Nem félek én senkitől. A lelkierő ahhoz kellett, hogy ne egy jóízű kurva anyáddal üdvözöljem a kedves idegeneket. Majd meglepetésemre egy fojtott, de jól felismerhető hang felelt az előzőre.
– Ne csináld már… Nem szereti. Asszem.
Tudom, hogy olyan vagyok, mint egy ócska papagáj, de muszáj elmondanom sokadjára – nem hittem, hogy lehet ennél szarabb az a hétfői nap. Pedig, hogy a faszba ne lehetne! Ha csak egy tanulsággal lesztek gazdagabbak a beszámolóm elolvasása után, ez legyen az – mindig lehet rosszabb. És lesz is, valószínűleg. Azonnal felismertem a hangot. Annyi ember közül… bárkinek jobban örültem volna. A kibaszott hasfelmetszőnek is. Az legalább nem pofázik annyit, mint ez a faszpörgettyű. Kitaláltátok, ugye, hogy kiről van szó?
– Szervusz Lali. – mondtam kimért hangon és megfordultam. Négyen vagy öten lehettek, már nem emlékszem. Az egyiküket felismertem. Egy sótlan lány az osztályból. A többieket csak látásból ismerem. Középen egy magas srác állt, valószínűleg ő szólított meg először. Az nem újság, hogy én nem ismerek valakit, de az már tudja mi a becenevem. Néha azt gondolom, az egész kibaszott világ tudja. Pár pillanat kínos csendben telt el, aztán Lali félszeg mozdulattal intett a társaság többi tagja felé, majd erőltetett nevetés után elkezdte bemutatni őket.
– Ő Lili az osztályból, de ezt nyilván tudod, hehe, ők pedig itt…
– Hagyd csak, pont leszarom. – Tudom, hogy bunkó voltam. Nem mindig vagyok ám ilyen. Még akkor sem, ha ez az igazság többnyire. Tényleg leszarom. De aznapra már végleg elfogyott a türelmem. Mi a legrosszabb, ami történhet? Megsértődnek? Túlélem. Megvernek? Haha! El vagytok késve néhány évtizeddel, ha azt hiszitek ez egy reális lehetőség manapság a korombelieknél. Ez a lökdösődés és beszólások kora. Senki nem üt meg senkit. Ami amúgy jó dolog. Asszem. De elég gyáva is, nem? De attól még lehet jó. Mit tudom én. Ha megvernének, legalább a testmozgástól felmelegdnék kicsit.
Lali arcáról persze egyből lehervadt az erőltetett mosoly, de csak egy pillanat erejéig. Utána egyből visszatért és azt hiszem ezúttal őszintén nevetett. Legnagyobb meglepetésemre a többiek is vihogni kezdtek, fojtott jókedvvel, de őszintén, akárcsak a Lali. Naná, hiszen be vannak állva, mint a gerely. Ezt elfelejtettem. Tökön is rúghatnám őket (már a lányt leszámítva) az se zavarná egyikőjüket sem.
– Az igen… – mondta az égimeszelő középen, aki először szólított meg, majd a sótlan felelt az osztályomból.
– Ja, Zalán nem játszik. Elegáns, mint mindig. – Erre még jobban röhögni kezdtek, majd Lali odafordult a többiekhez és fojtott hangon mondott nekik valamit, amit nem hallottam, de nem is nagyon érdekelt. Aztán az óriás szólalt meg középen.
– Akkor mi megyünk. – Lalit leszámítva mindenki elsétált mellettem és elmenőben Gulliver úgy tett mintha megemelné a kalapját előttem és még meg is hajolt felém színpadiasan, aztán kuncogva ment tovább. Tudom, hogy Gulliver igazából nem óriás, csak a Lilliputiakhoz képest… de már nem jut eszembe több szinonima arra, hogy magas volt. Biztos voltak más ismertetőjegyei is, de csak ez maradt meg. Talán meg kellett volna kérdeznem a nevét… bár mostanra úgysem emlékeznék. Gulliver, akárki is volt, megemelte képzeletbeli kalapját, majd kisétált a Neozinból – és ebből a történetből, egyszer és mindenkorra.
Kettesben maradtunk Lalival. Újabb erőltetett nevetést hallatott. Nem bírtam nem kommentálni.
– Arra gondoltál már, hogy megnézesd orvossal? – Értetlen arccal meredt rám. – A torkodat. Különös, gurgulázó hang jön fel belőle, szabályos időközönként. – Erre megint nevetett, de ezúttal ismét őszintén. Ez hülye, gondoltam. Itt állok egy hülyével a fű szagban, és közben lefagynak a golyóim. Ez meg nevetgél. Soha nincsen szerencsém.
Végül is közelebb lépett és csak belekezdett az egész nap benn rekedt mondókájába. Megfordult a fejemben, hogy ezúttal is elhajtom valami kifogással, hát hogyne. Csak erre tudtam gondolni. De végül is úgy döntöttem jobb, ha túlesünk rajta. Nem tudtam mit akar és nem is érdekelt. Az viszont meglepett, hogy egész bizalmas, már már baráti hangon szólt hozzám, mikor végre nekiállt.
– Nézd én… hát szóval nem is tudom hogyan kezdjem. Gondolkodtam az utóbbi időben és… nem akarlak untatni a részletekkel, de szóval rájöttem pár dologra magammal kapcsolatban. – Itt megfontolt szünetet tartott és drámaian kinézett az egyik irányba pár másodpercig, hogy éreztesse mennyire vívódik magával a lelkem. Akkor tudatosult bennem. Édes faszom, ez sztorizni akar! Itt fogok megfagyni három percen belül ez meg a tükör előtt begyakorolt műsorát fogja előadni. Alsóhangon tizenöt perc.
– Isten ments, hogy félbeszakítsalak, de pörögjél fel kicsit, ha kérhetem. Egy kissé lenge az öltözékem. – Zavart pillantást vetett rám, mint aki nincs hozzászokva, hogy megszakítják előadás közben. Valószínűleg így is van.
– Hogy…?
– Csak mondjad, mondjad, mert itt visz el a fagyhalál! – Ettől végre észbekapott és megértően bólogatni kezdett.
– Ja bocs, tényleg, most nézem, hogy még nem öltöztél át..- Bocs, tényleg. Ezt már mondtam, hehe… nem vagyok a topon most épp. Bocs, tényleg. Már megint! Nem direkt csinálom…
– Lali…
– Igen, igen! Szóval dióhéjban az van, hogy bocsánatot akarok kérni.
Na erre nem számítottam. Nem mondom, az is igaz, hogy nem voltam valami nagy formában egész nap és az agyam is lefagyott addigra, a szó szoros értelmében, de azért volt egy két homályos elképzelésem arra vonatkozólag, hogy mit akarhat tőlem. Akkor a Neozinban, de az egész nap során, olykor beugrott, másodpercek erejéig, hogy mit akarhat, de ez teljességgel váratlanul ért. Bocsánatot kér? Ő? Tőlem? Az osztály kiskedvence. Hm. Ez új. Azért nem olvadtam el, nehogy azt higgyétek.
– Figyelek. – Ez volt a lehető legkedvesebb reakció. ami tőlem tellett. Végre gyorsan és lendületesen kezdett beszélni. Talán kicsit túl gyorsan is. Hadarni kezdett.
– Fasz voltam veled az utóbbi időben… tulajdonképpen az utóbbi másfél évben. Igaz, hogy nem könnyítetted meg a dolgom soha… De nem keresek kifogásokat. Te egy elég… érdekes figura vagy. Nem igazán értem mit miért csinálsz és valószínűleg te meg én sosem leszünk olyan nagyon közeli barátok. De ez nem ok arra, hogy baszogassalak… Ha ez vígasztal valamennyire, nem csak veled voltam ilyen az utóbbi időben. Sokakkal… De mindenki van így, nem? Egyszer fent, egyszer lent, haha. Nem akarom, hogy ilyen legyen a kapcsolatunk. Mondom, nem kell puszipajtásoknak lennünk, valószínűleg, ha erőltetnénk se menne, de azért lehetne kicsit jobb a helyzet. Legalább emberi, érted. Tisztelet. Legalább minimális szinten. Szerinted…? – Itt megtorpant. Rám nézett és a válaszomat várta.
– Hm. – Ennyit tudtam kinyögni. Jött volna több is, ha nem zsibbaszt le a hideg. Elmondtam volna, hogy tőlem oké meg minden, de ne legyenek nagy elvárásai. De a türelmem és az energiám is a végét járta, amit erre a beszélgetésre szánni képes voltam. Látva a reakcióm, Lali gyorsan így folytatta:
– Figyelj csak nem tudom, tudod-e, de szoktam slamelni. Slam poetry. Tudod mi az? – Bólintottam. Líra, korlátok nélkül. Kemény Zsófi nagy kedvenc. Tudom mi a slam. De mindezt nem mondtam ki, mert… tudjátok. – Szerdán fellépek a Nappaliban, az egy szórakozóhely a Király utcában. Este nyolc körül lesz… Ingyen van, nincs jegyár. Egy rakás amatőr között természetesen. Még csak bontogatom a szárnyaim… Ha lenne kedved, esetleg…
– Ott leszek. – Mondtam habozás nélkül, abban a biztos tudatban, hogy nem leszek ott. De le akartam zárni ezt az egészet, amilyen gyorsan csak lehet. Elégedetten összecsapta a tenyerét és jókedvűen heherészett egy sort. Ismét rácsodálkoztam a helyzet abszurditására. Itt állok kibaszott tesicuccban a hidegben ez meg tapsikál itt nekem. Mint egy kibaszott kisgyerek. Miért én vagyok a Kisfiú kettőnk közül? Hol itt az igazság?
– Remek! Akkor…
– Akkor ott találkozunk. Most mennem kell. Szervusz.
– Ja persze, persze. Szervusz… – De mindezt már csak a hátamnak mondta mert öles léptekkel indultam kifelé a térre.
Úgy döntöttem nem kerülő úton megyek, ahogy jöttem, hanem átvágok a SZITen és úgy megyek be a suli épületébe mert ez a lehető leggyorsabb megoldás. Gyorsan felöltözni, csak erre tudtam gondolni… Közben nem tudtam nem észrevenni, hogy egy kicsit kisütött a nap. Előbújt a felhők közül. Persze nem lett melegebb. Tudjátok milyenek ezek a téli napsütések… Inkább szép, mint hasznos. Azért egy kicsit jót tett a kedvemnek, hogy valamivel világosabb van. Miközben ezen merengtem, véletlenül vállal nekimentem valakinek és kicsit meglöktük egymást.
– Bocs – mondtam gyorsan. Azért idegenekkel nem bunkózok, elhiheted. Nem vagyok tapló.
– Ugyan! – mondta az idegen jókedvűen. Föl se vette. Közben el is ment mellettem és bármilyen hideg is volt, azért csak visszafordultam, hogy magyarázkodjak egy sort. De végül is belémfagyott a szó, hogy stílszerű legyek. Egyszerűen nem bírtam kinyögni semmit. Meghökkentem. Az a vicces, hogy vagy tíz másodpercig nem is tudtam miért. És képzeljétek, eltátottam a számat. Nem ám úgy ímmel ámmal, hanem olyan jó kis rajzfilmes módon. Először észre se vettem. Erre mondják, hogy leesett az álla, azt hiszem. De mondom, egy kis ideig nem is tudtam miért. Előbb ért a meglepetés, mint, hogy tudatosult volna bennem mi az, amit látok. És, hogy miért olyan érdekes.
Hol is kezdjem? Akár hiszitek, akár nem, elég nehéz helyzetben vagyok. Nem tartozom nektek semmivel, ez csak világos, mégis szeretném érthetően elmondani ezt az egészet. Már ha egyáltalán lehetséges. Olyan furcsa az egész… Még nem is igazán dolgoztam fel. Talán nem is ez a jó kifejezés, hiszen nem ért semmiféle trauma, amit fel kell dolgoznom, vagy ilyesmi. Inkább csak nem értem. Igen, így helyes. Egyszerűen csak nem értem ezt az egészet. Még így, utólag sem. De gondolom kezdek mindenkit összezavarni… haladjunk szépen, sorjában. Elmondom mi történt. Nem nagy dolog, igazán. És mégis rendkívüli.
Először is: akinek nekimentem, egy srác volt, akit nem ismertem. Látásból sem. Rám se hederített. Egyáltalán nem bosszantotta magát. Ruganyos léptekkel haladt tovább. Ha voltatok már a SZITen akkor tudjátok, hogy egészen szép és szerethető hely. Középen egy kurva hangos szökőkút, körülötte padok, ahova, ha leülsz valakivel, fix, hogy alig fogjátok érteni mit mond a másik, amíg beszélgettek. Mégis sokan szoktak odaülni, hogy közelről nézhessék a vizet. Már ha épp üzemel. Télen nyilván nem. Aztán a tér külső részein is mindenfelé padok vannak, meg kacskaringós utak és füves területek. Az egyik ilyen füves részre ment ki a srác az útról és ott megállt. Mielőtt rátérek a lényegre, pár szót a kinézetéről.
Magas. Nem túl vékony, de nem is kövér, izmosnak mondható…de nem túlságosan. Nyakigláb. Nagy, kócos haja van. Látni a szertelenül kikandikáló hajtincseket. Fogalmam sem volt ki lehet. De azért ismerős volt… Értitek, mire akarok kilyukadni?
Beugrott. Nem gyorsan, de azért beugrott. Ő a sziluett gazdája! Csak ő lehet! Tudom, hogy őrültség az egész, vagy legalábbis annak hangozhat… és az is, lássuk be. A sárga álmokban felrémlő alak kinézete, már amit a vakító fénytől meg tudok állapítani, egyáltalán nem különleges. Nem nagy szám, értitek. Épp ezért volt olyan frusztráló. Semmi különleges ismertetőjegy. Valószínűleg több ezren flangálnak csak Pécs belvárosában, akikre ráillene az a rohadt sziluett álmomból. És minden bizonnyal láttam is ilyen alakokat nem egyszer. Mégis, soha, egyetlen egyszer sem ugrott be egyikükről sem az álombéli figura. Csak erről a srácról. Csak és kizárólag őróla! Ez csak jelent valamit. Vagy nem…? Nyilván van ésszerű magyarázata. De ezen a ponton kit érdekel. Azt gondoltok, amit akartok. Én tudom, hogy ő volt az és semmi nem győzhet meg az ellenkezőjéről. Megéreztem.
És mikor ez tudatosult bennem, végre becsuktam a számat. Még a hidegről is megfeledkeztem. Csendben figyelni kezdtem… méghozzá azért, mert a szituációt is felismertem.
Az egész tér napfénybe borult. Jó, nem akarom felnagyítani a dolgokat, nyilván nem erős, nyári napsütésről beszélünk, hanem gyenge téli fényről. De az egész napos szürkeséghez képest… ragyogó volt. Sőt, vakító. De lehet ezt csak bemagyarázom magamnak… ezt is, minden mással egyetemben. Mégis… a sárga fény! A nap volt az! Miért is nem gondoltam erre, mikor ez a legkézenfekvőbb megoldás? Talán azért, mert mindig elterelte a figyelmem, hogy az illaton és a titokzatos alakon gondolkodjak… De többé nem. Már tudom ki az. Azazhogy nem tudom… De végre élőben is szemügyre vehetem. Kész őrület. Lélegzet visszafojtva figyeltem és végre nem az ujjaim közül kikukucskálva. Ott volt előttem, teljes életnagyságban.
Csak állt a füvön és nem csinált semmit. Félig felém fordult, ezért láttam, hogy vigyorog. Ez persze sosem látszódhatott a sziluetten… és ez amúgy is csak véletlen egybeesés. Mégis, lefogadom, hogyha az a kurva sárga fény el nem vakít, egy vigyorgó alakot látnék álmaimban is. Kétség sem férhet hozzá. Felnézett. Egyenesen a napba nézett.
Megtehette, hiszen nem volt vakító egyáltalán. Épphogy pislákolt. És most vagyok megint nehéz helyzetben, mert amiről be akarok számolni az minden bizonnyal csak érzéki csalódás lehetett. Nem is áltatom magam mással. Nyilván az egész teret napfény járta át… már amennyire. De pár pillanat erejéig úgy tűnt, igenis úgy tűnt mintha csak őrá világítana. És nem is akárhogy… a fény… felerősödött!
Tudom, tudom, ilyesmi nem történhet. Mármint azért az előfordulhat, hogy a fény felerősödik, de, hogy csak egy talpalatnyi területen, az azért igen valószínűtlen. De ez történt, a fenébe is! Bár nyilván csak beképzeltem. De ha így is van, az sem jelenti, hogy igazából nem történt meg. Csak azt, hogy én láttam egyedül. És talán az idegen is… ki tudja.
A fény erőteljessé vált és ragyogó lett, de egyáltalán nem vakító. Nem is tudom az ilyesmi lehetséges-e egyáltalán. És csak őrá sütött, ő meg belebámult, egyenesen, még csak nem is hunyorgott közben. És mikor a fény a legerősebb volt, mikor a csúcspontra ért, akkor… a mozdulat! Az a különös mozdulat!
Nem volt nagy dolog, igazán. A nap felé fordított fejét jóleső könnyedséggel, boldogan rázta meg. Nem tudom miért… a mai napig nem tudom. Talán nincs is jelentősége. Talán, hogy a haját megigazítsa. De őszintén szólva nem hiszem. Vannak apró, jelentéktelen kis gesztusok, amik önkéntelenül törnek ki belőlünk, észrevettétek már? Egy-egy boldog pillanatban, mintha a testünk elveszítené maga felett az uralmat. Ezek apró dolgok, igazán… Megrázzuk kicsit a kezünket vagy dobbantunk egyet a lábunkkal, elégedetten csettintünk a nyelvünkkel. Nem gondoljuk át és nem szándékosan cselekszünk. Épp csak kifejezzük egy örömteli pillanat szépségét, gyorsan és önkéntelenül. Ezek tehát nem szándékos cselekedetek. Csak úgy jön magától. De persze az is lehet, hogy csak a haját rázta ki a szeméből, nem tudom. De mosolygott hozzá. Gyönyörűen mosolygott.
És én felismertem, kétség nélkül felismertem az álombéli alak mozdulatát ebben a fejrázásban, ebben a semmirevaló, apró kis részletben. Talán épp azért nem jöttem rá soha, hogy mi volt a mozdulat igazából, mert tévesen azt feltételeztem, hogy van valami értelme. Rendeltetése. Mondjuk bólint egyet, vagy nemleges választ jelez, azzal, hogy ingatja a fejét, jobbra balra. Vagy mit tudom én, hogy mi a faszt csinál, de mindig azt hittem, hogy egy logikus reakciót látok. Valamit, ami értelmezhető. De nem így volt. Csak az örömét fejezte ki. Vagy útban volt a haja. Értitek a lényeget. Minden bizonnyal ugyanazt a mozdulatot csinálta, és végső soron az okok nem is fontosak. Egy jelenést láttam, ott és akkor. Egy istenverte jelenést.
És abban a pár pillanatban igazán gyönyörűnek láttam őt. Ne értsetek félre… nem őt magát. Vagy nem, mint egy embert, egy teljesen hétköznapi halandót. Egy szimbólum szépségét láttam benne. Az örökkévaló hívását. Ez az idegen nem tett semmit, csak megállt a fényben, értitek? De az felerősödött körülötte és… és… Nem tudom. Ott kell lenned, hogy megértsd. Soha ilyen gyönyörű dolgot nem láttam még az életemben. És akkor beugrott valami. Az, hogy én a sötétben vagyok. Hogy a fény az övé, csak az övé, értitek?! Nekem és a magamfajtáknak nem jut belőle. Az árnyékban élünk. Nincsen egünk amire felnézhetünk. Minden remény elfogyott, minden fényforrás kialudt. Csak neki… csak neki ég még valami! Az Isten tudja mi. De ez az ő világa. Vagy legalábbis… ha van még valami, amit a világból birtokolni érdemes, az mind az övé és a vele hasonszőrűeké. Mi pedig, a magamfajták… mi nyomorultak vagyunk. Ha valaha a fénybe lépnénk… elporladnánk. Nem nekünk való.
Tudom jól, hogy mit gondoltok. Hogy megbolondultam vagy valami. Vagy szentimentálisnak, giccsesnek tartotok. Jól van ez így, higgyetek, amit akartok. Magasról leszarom. Talán tényleg csöpögős vagyok, egy idióta kisfiú… és nem tudok semmit semmiről. De láttam, amit láttam. Bár én magam sem hiszek benne. Talán csak kezdek becsavarodni… Egyszer minden elszakad. Még én is, pedig van gyakorlatom.
Aztán persze az egész véget ért. Amúgy sem tartott tovább néhány pillanatnál és lássuk be – valószínűleg még addig se. Mert bebeszélem magamnak az egészet, tudom jól… Nincsenek ilyen dolgok. Az álmok nem válnak valóra. Csak össze voltam zavarodva. Az egész nap túl kaotikus volt és jól megkavarta a fejem. Erre jött még a hideg, a pánikroham és Lali hülye bocsánatkérése, én meg bezsongtam kicsit. Tudom. Nem kell az orrom alá dörgölni.
Valahonnan a hátam mögött vidám kiáltás hallatszott.
– Jössz, vagy mi van?
– Jövök, na, jövök. – felelte a srác. Pár méterrel arrébb a téren egy baráti társaság nevetgélt jókedvűen. Összetoltak három padot. Oda sétált vissza az idegen. Elment mellettem. Rám se pillantott. Aztán leült közéjük és beszélgetés vette kezdetét. Persze semmit nem hallottam, legfeljebb néhány elhaló mondatfoszlányt. De nem is érdekelt annyira. Az egésznek vége volt. Különben meg meg sem történt. Megint remegni kezdtem. Halihó, valóság cimborám, rég beszéltünk utoljára. Még mindig rohadt egy alak vagy, ugye tudsz róla?
Visszabattyogtam a suliba és átöltöztem. Aztán egyenesen a koliba mentem. Elegem volt aznapra a váratlan helyzetekből és a meglepetésekből. De szerencsére véget is értek. Este mikor ledőltem az ágyamba, pillanatok alatt mély álomba szenderültem. Semmit nem álmodtam. Az utolsó gondolatom a fáradt, esetlen hála volt. Végre lezárhattam azt a rohadt hétfői napot.
(folytatása következik a szerk.)
Major Fanni
Taps, taps, taps
Félhomály van az aulában. Az ablakok függönyét elhúzta a tanító néni, és most ott ül az első sorban valami sürgető, ideges mosollyal az arcán, mintha csak ő készülne verset mondani. Körülötte csupa nőkből áll a közönség – persze, hiszen apák napját nem tartunk. A valami oknál fogva mégiscsak jelenlévő, lézengő férfiak kamerát tartanak az arcuk elé, elvonulnak a terem hátuljába, vagy a fal mellett, guggolva irányítják felénk a lencsét. Felismerem a Betti apját, az osztály önjelölt fotósát, aki majd körbeküldi a képeit, és minden bizonnyal DVD-t állít össze belőlük a tanév végi ünnepségre. Kihúzom magam, és próbálom az előnyösebb orcámat mutatni. Remélem, hogy a hajamban a masni egyenesen áll.
Miután elénekeltük az Orgona ágát, előre lépek. Kopog a fekete lakkos cipőm, aminek hangjától úgy érzem, ma igazán csinos vagyok. Tudom, hogy nem szabadna, de forgok kettőt; azt akarom, hogy mindenki lássa, a „pörgős szoknyám” valóban pörgős. Anya a középső sorból várakozóan néz rám. Látom, hogy mellette a mama már sír, mert előre meghatódott. Visszatartom a nevetést.
Nemes Nagy Ágnestől szavalom a Tavaszi felhőket. Arra gondolok, hogy sok évvel ezelőtt, amikor még felnőtt voltam, tudtam, hogy a költőnő miért írt gyermekverseket. Persze, ezt már elfelejtettük.
Az összes sort elmondom, dallamos hangon, ahogyan azt gyakoroltam, hiba nélkül. Büszke vagyok magamra, és remélem, hétfőn, amikor majd jövőhéten szavaz az osztály a legjobban, legszorgalmasabban teljesítő diákról, engem választanak, és kaphatok egy matricát az ellenőrző füzetembe – a pillangósból fogok választani. Megtapsolnak. Nem csak az én anyám, minden anya megtapsol. Igaz, az én anyám is megtapsol minden utánam szavaló gyereket, de tudom, csak arról van szó, hogy egy bizonyos síkon az anyám minden gyermek anyja és minden anya az én anyám.
A műsor zárásaképp körben lépdelünk az osztállyal. Apró, néptáncra emlékeztető ugrásokat teszek, és ahogy szól a pattogó zene a magnóból, azt ismételgetem magamban, hogy ti-ti-tá. Észreveszem, ahogy a masni kezd kicsúszni a hajamból; gyorsan kikapom, és elhajítom, mielőtt magától, szánalmasan leesne. Örülök, mert legalább így látják a szülők, hogy az én hajam is van olyan hosszú, mint az Annáé, akinek a derekáig ér, és valamiért sosem kötik fel neki otthon.
Amikor vége a táncnak, megállunk, a közönség felé fordulunk, és az újabb tapsvihar közepette meghajolunk. Felnézek, a tanító néni pedig már felénk lépdel, hogy ünnepélyesen felszólítson minket a göcsörtös papírszívek átadására, amit előző rajzórán készítettünk, hogy most ajándékként szolgálhasson. Nem igazán figyelek, mert egy ismerős nő zavaróan feltűnő módon mosolyog rám a sorok közül. Hasonlít az anyámra, de nem ő az. Meleg, büszke szemeivel néz egyenesen rám – felismerem, hogy én vagyok. Elégedetten mosolygok felé vissza, mert igazán szép lettem, és a hajam is hosszú maradt. Nem illik, de én is tapsolni kezdek.
Figyelő:
Lovas Sz. Judit
Mormotás fiú
Mint aki úton elütött állatra gondol,
úgy tanulni a kedvességet.
A vad terméskő falnál sistergő azáleák,
lógó növendékek.
Mesterednek hívsz, mégis
bizalmunk, mint te, kölyök.
Ígéretek papucsodban szögek.
Mondtam, hogy négykézláb fog mászni
augusztusban a híd alatt a köd
és még a talpad is fekete.
Fotó:
Szőnyi Judit
Élettelen az életben
Sokaság
Képzőművészet:
Att Cowatch
Katarzis II.
/ olaj – farostlemez ( 82 x 51 cm ) /
Az egész világ benned van,
„engedd szabadon…”
És ha a fantáziád egy kis őrülettel keveredik
csodálatos dolgok születhetnek.
Mert az idő elfut, a test elporlad,
„Csak a végtelen üresség marad.”
Prométheus
/ olaj – farostlemez (94 x 36 cm) /
Ha már nem nézed a sötétben a csillagokat,
az égben a madarakat, akkor megérted,
minden nappal kilopják a tüzet belőled.
Szeretkezés szemkontaktussal
/ olaj – vászon (50 x 70 cm) /
Megállt az idő, lefagyott a tér, nincs test,
a tükrök összeolvadtak.
A szemek, az idegek, a pillanat játéka
Ez látványrablás, látványszeretkezés.
Aztán nem látod soha többé….
Axorthum
Heartthrob – Szívtipró
/ olaj – farostlemez ( 90 x 60 cm ) /
Az röpke pillanat, amikor a szívedbe hatol és a fejedet veszi…
Szeress..
Heartthrob – Szívtipró
/ A4 – filc /
Scrambled selfconsciousness – Összeeszkabált öntudat
/ A4 – tollrajz /
Számolod az irományaidat, megírod a számaid, időtlen időt tervezel.
Viszont néha azért csak kikandikálsz és meglátod a rémségeket.
Néha pedig a világ mozgása bódit instabillá.
Zep-, zep-, zeppelinre ínyre foglak mára,
Káoszt szánok, s hálát váltok a repetitív haláltusában.
Üdvözöld a gondolataidat, dicsérd meg, hogy milyen szépek,
Kérj értük hírnevet, s ne bukd el a fél léted.
Kasza Laura
Vigyázz rám
/linóleummetszet, 25x30cm /
Kaleidoszkóp 