Előszó
Kedves Olvasóink,
szeretnénk megköszönni az elmúlt egy évben nyújtott támogatásotokat, az összes kattintást, visszajelzést. Nagyon sokat jelent nekünk, hogy ilyen rövid idő alatt ennyien lettetek, és az végképp, hogy egy állandó olvasómag alakult ki.
Körülbelül egy éve alapítottuk meg a Kaleidoszkópot egy pécsi romkocsma emeletén és kezdtük el szerkeszteni a weboldalt. Emlékszem, hogy ott helyben, képzőművészetes tag híján mesterséges intelligenciával kellett elkészítenünk a weblap elemeit és a számok borítóit. Ez mára teljesen megváltozott, és minden MI által készített elem lecserélődött. Ez az átállás, korszakváltás volt az oka az új évfolyamunk elindításának is.
Ti is nyomon követhettétek, ahogyan folyamatosan bővült a folyóirat nagyszerű írókkal és képzőművészekkel. Láthattátok, hogyan fejlődnek az írásaink, alkotásaink. Megígérhetjük, hogy úgy, ahogy eddig is, törekedni fogunk erre a fejlődésre mind az általatok látottakban, mind a háttérben, a Kaleidoszkóp gördülékeny működésében.
A mostani, Színözön című számunkban igyekeztünk kiválogatni az elmúlt egy év legjobban sikerült műveit. Reméljük örömmel fogadjátok ezeket, és megjön a kedvetek egy régebbi számunk el- vagy akár újraolvasásához.
Az elkövetkezendő időszakban új rovatokkal érkezünk. Ilyen lesz például az interjú, a fotó vagy a kritika nevezetű rovatunk is. Törekedni fogunk arra, hogy irodalmi és esztétikai szempontból is a tőlünk telhető legjobbat nyújtsuk Nektek. Végül pedig el szeretnénk indítani Patreon oldalunkat, ahol bárkinek lehetősége lesz a Kaleidoszkóp működését támogatni.
Röviden összegezve, tényleg nagyon köszönjük, hogy vagytok és olvastok minket. Hosszú és tanulságokkal teli évet tudhatunk magunk mögött. Kíváncsian és nagy elszántsággal megyünk tovább. Reméljük velünk tartotok!
Lágy Kornél
főszerkesztő
Tartalom:
Líra:
– Elnémult zajongás (Színözön)
– Intelmek (Vörös)
– Előszó, HI1RCF (Színözön)
– Nagy utazás (Bíbor)
– A várakozás allegóriája (Bronz)
– Polixénia csókja (Márvány)
– Hullás (Sötét Cián)
– 4.56 (Lila)
– Vers arról, hogy lehetnél a telefonom háttérképe (Sötét Cián)
– Bátorító (Színözön)
– Jézus szöge (Türkiz)
– kilencvenkilenc (Bronz)
– Retro (Smaragd)
Próza:
– Őszi levelek (I.) (Vörös)
– Szürreális (Lila)
– Egy különös találkozás (Éjkék)
– Egypercesek: Vágányzár (Arany)
– Örökre (Színözön)
Cikkek:
– A XXI. század alapélménye: az elégedetlenség (Vörös)
– A vers halála (Éjkék)
Figyelő:
– Axióma (Lila)
Fotó:
– Mélység, Hullámok (Színözön)
Képzőművészet:
– Prostituált ajándékba (Bronz)
– Csak még egy… (Bronz)
– Képzelődöm tehát vagyok (Színözön)
– Závada Péter verseihez linóleum nyomatok: Vörös (Bronz)
– Bestiarium Vetus-sorozat (Bordó)
– Element of Dust (Bronz)
Líra:
Babos Zonga Rebeka
Elnémúlt zajongás
Sangríában ázott hangos burukkolás,
esténként ennek volt kelyhe a terasz,
Pulóverek húzták a fogast
és mindig akadt pohár a mosogatóban.
A szomszédokat szerencsére
sem a zenénk, sem a fiúk
sörszagú nevetése nem zavarta,
a lányok pletykálását pedig nem hallhatták.
Most senki sem tolakszik
a nagytükör elé egy csoportképre,
üresen áll az ebédlőasztal –
és egy kicsit én is.
Egyikünk sem ül a lépcsőn,
cipőt kötve, vagy tele szatyorral a kézben:
sötét a párkány, ahol
a későket mindig bevártuk.
Szemem összeszorítom,
talán, ha erősen emlékezem,
ismét ott leszek a lakásban.
A repülőgép turbinája gúnyosan zúgja:
E képeket csak felidézni lehet, de
újra élni nem.
Interjú:
Milyen indíttatásból kezdtél el alkotni, mi volt vele először a célod?
/személyes kérdés/
Az első verspróbálkozásaim alsó osztályban vetődtek papírra – kedves kis rajzokkal kiegészítve. Általános iskolásként csak szórakoztatott és lenyűgözött, ahogy szavakból képeket, sőt, egész világokat lehet teremteni. Később az írás már inkább szükséggé vált. A legtöbb tizenéveshez hasonlóan én is sokszor eltévedtem az életben, de ahogy megtaláltam a megfelelő szavakat és sorokat, úgy kanyargott előttem egyre tisztábban a nekem való út is. Ma már nem kétségbeesett szükség, inkább biztos, „otthonos” pont. Úgy érzem magam az irodalom világában – legyen szó alkotásról, vagy olvasásról –, mint sellő a habok között: könnyedén, lebegve.
Melyik a kedvenc részleted belőle?
/saját művet érintő kérdés/
„Most senki sem tolakszik
a nagytükör elé egy csoportképre,
üresen áll az ebédlőasztal –
és egy kicsit én is.”Azért ez a kedvencem, – annak ellenére, hogy elég szomorú hangvételű, – mert a vers megírása után azt éreztem, hogy végre sikerült szavakba önteni azt a hiányt, ami heteken át motoszkált bennem, és talán nem is mertem szembenézni vele addig.
Bandicz Bálint Barnabás
Intelmek
Megint áttörtünk egy falat, testünk szétszórt darabjai némán szalutálnak a semmiben.
Nézz körül a romok között! – hátha találsz még valamit az egykori önmagadból.
S ha nem, hát lásd a tóvíz csalfa tükrének lelked, melyben megmerítkezhet bárki, ha kedve tartja, de a holdfényben visszatetsző formákat meg nem törheti.
Aztán alakulj, változz, érezz, ahogy kedved tartja! Elsőként mindig a saját kérdéseidre felelj, adózz tisztelettel az érdemesnek, szeretettel az ostobának.
Mert elvesztél te is egykoron, s talán, hogy most itt vagy sem több a véletlen művénél. Légy hát mindig megértő!
Ha bántanak, érzelmeid lehetnek állatiasak, de a kimondott szó legyen egyenes és tiszta, mert így őrizheted meg önmagad.
Légy tiszta tengerárnyi szenvedések közepette éppúgy ahogy kedves és szelíd maradtál egy boldog pillanat erejéig.
Végül mindig tanulj és soha ne félj hallgatni, mert később megbánod, hogy nem tehetted eleget. Talán ez az utolsó alkalom, hogy áttörtünk egy falat, de az is lehet, hogy egész eddig ezt az egy akadályt próbáltuk megmászni. Ha így van, sok munka vár még ránk, engem pedig hatalmába kerít az izgalommal vegyes várakozás.
Dezső Kata
Előszó, HI1RCF
Fogcsikorgatós buli, így hívják a lemondáshoz szokott lánykák, nem vitatkozom,
magad elől, fiam, belföldön erény menekülni.
Három dimenzióban összpontosulnak jelenlegi köreim:
ezek itt a lányaim, a felejthető férjeik és a
terem végében a zeneszámok.
Egy a közös mindben,
nem fogják megkérdezni,
miért sebes az orrod, hiába próbálod
este tízkor napszemüveggel takarni,
ez sem közügy,
csak az, hogy mennyi még a betöltendő.
Az összesimuló országok politikai feltűnési
viszketegségben szenvednek, én csak az utóbbi,
társadalomban betöltött szerepem
szerint önként vállalt osztályrész vagyok abban,
amit ez, vagy az, vagy they/them elbaszott.
A figyelem hiánya vagy a
megnemértettség fog előbb fájni,
mikor már közömbös leszek?
Mi néz vissza rám a
templom udvarán a
gesztenyefáról, ha
előbb veszi észre,
mint én, hogy távolodom?
Feil Gréta
Nagy utazás
El kéne bújni. Ha nem is a világ, de az ismerősök elől.
Elutazni olyan helyekre, ahol nem tudják a nevem, az irányítószámom, meg a szemszínem.
Ahol rámcsodálkoznak, amikor a gondosan kitalált kamunevemmel mutatkozok be, mert úgysem számít. És az ismerősnek érzett idegenek a szemembe nézve azt mondhatják, hogy “jé, zöld szeme van a csajnak”.
Csak addig kéne maradni, amíg újra ismerőssé válnék. Aztán továbbállhatnék a világ másik felére, amíg elfelejtenek.
Ha megtetszik egy ország az lenne csak igazán nagy kísértés. Időről időre visszatérnék más-más névvel és más színű hajjal/kontaktlencsével.
Elvégre senki sem tudja, honnan jött és hová tart.
Én sem.
Filotás Karina
A várakozás allegóriája
A kezed festékszagú.
A belső vértől hangos.
Kopog, forr, sikít,
belül minden vagdos.
Gyakran léket kap az
emléked, kiúsztatlak.
Várlak, hogy leöld
az izzást, tested
a múláshoz odafér.
Elbírod még a melegét,
csak most, megint.
Meghajlik előtted
a teremtett egész.
Sárga parkok
múltja zöld. Előled
menekült megújulásba,
melléd fekszik pihenni.
Anyám sokat mesélt
rólad. Nagy szerelmek
ideje voltál. Itt
vagy megint
és én néha zajos
hallgatások alatt
benned szerettem
volna megszületni.
Interjú:
Miből merítesz ötletet az alkotáshoz?
/személyes kérdés/
Az emberekből, a ki nem mondott dolgokból és az utcán heverő, vagy a villamos sarkában felejtett történetekből.
Mi inspirált az elkészítéskor?
/saját művet érintő kérdés/
Egy munkából hazafele tartó úton gondolkoztam el azon, milyen lenne, ha az életünk tulajdonképpen egy kezdő és végpont között tartó, zsúfolt villamosjárat lenne. Találkozunk új emberekkel, mellénk ülnek a régiek, leszállnak azok, akik már nem tudnak végig kísérni minket.
Györei A. Zsombor
Polixénia csókja
Élénken él az emlékezetemben a képe,
Ahogy játszva meglibben a báli ruhád
És bár fájón mellette ezer emlékem lép be
Egy téli éjjelen, bezárt ablakon át,
Az emléked minden egyes zord éjjelem éke,
Csak ne hozná magával a szörnyű magányt.
Figyelem a sötétben sok surranó árnyat,
Kísértetekkel táncolsz odakint,
Felébreszti bennem az egykori vágyat:
Felkérnélek arra a táncra megint;
A lányt, aki dallamok hangjain járhat
És bájjal az éjben járva behint.
Hajnali köddel jársz most te keringőt,
A pirkadat fénye csillan a szemedben,
Táncod álmomba adott betekintőt,
Az ellened folytatott harcban elestem.
Mellkasomból lágyan serken fel a vérem,
Kezedbe ajánlom az én szívemet;
S ha változást érzel az északi szélben,
Már rég a tiéd, hát el is viheted.
Interjú:
Mi volt az első élményed az irodalommal?
/személyes kérdés/
A szüleim rengeteget olvastak nekem kisgyermekkoromban, szóval amint megtanultam olvasni, nekiláttam az összes mesekönyvünknek, és onnantól nem volt megállás.
Mi inspirált az elkészítéskor?
/saját művet érintő kérdés/
Több nagy változás történt az életemben, amikor írtam, és ezeket igyekeztem egy versben összefonni.
Hajdú Lilla Réka
Hullás
Valójában mindig a halálra készült, kezdve kiskorától, már vele született, a meghalás vágyával, hogy amikor bejöttek hozzá megnézni minden rendben van-e, akkor úgy tett a ‘kiságyban’, mintha aludna, pedig ébren kellett volna lennie – “gondolták”. Addig szorította össze szemhéjait, olyan mélyre, mígnem elpattant az ér a szemében. Sürgősségire vitték azonnal, megállapították, hogy ez még, most természetes ilyen korban, majd később fokozatosan enyhülni fog. Azonban nem csillapodott le ez a megszokott állapot, egyfajta függőségé vált benne a folytonos életvesztés. Később már ott tartott, hogy nem adott jelet annak, hogy ő benne van valami szokatlan, hogy igazából eltévedt, nem kellett volna napvilágra jönnie, elkóborolt a lelke egy élő alakba. Fokozatosan arra összpontosított, hogy magától, semmiféle eszköz nélkül jusson el oda, ahol azelőtt volt, azaz a végtelenbe, a semmibe, hogy csak keringjen lelke, szabadon mozoghasson a Tejútrendszerben, a Csillagok, a Nap, a Bolygók között. Végül búcsúlevelet hagyott, melyben az állt, hogy mostantól az Univerzummal fog együtt élni, befogadták őt, itt végre otthonra lelt, benne. Felment egy obszervatórium legmagasabb pontjára, a legfényesebb éjszakán és örökre egyesült velük a végtelenbe szállva.
Katona Katalin
4.56
Nincs két ugyanolyan napfelkelte.
Ahogy nincs külön én, te;
de ha jobban belegondolsz,
tulajdonképpen tényleg mindennek
a végén
Mi vagyunk.
Minden mondat, ami a neveddel
kezdődik: a számban mondatképzéskor
még mindig tételmondat,
a rólad készült videók hangjából összevágtam (igen, már tudok!)
egy csengőhangot és egy ébresztőt
„már nincs többé”-néven.
A közös képeinkből kollázst készítettem,
de persze csak azokból a különleges és
ritka
darabokból, amiken mosolyogsz,
mert az mindig is nehezedre esett.
A hajamat sokszor fél-kontyban hordom,
hisz tudom, úgy mennyire
szeretted.
De képzeld, már a háromszorosára nőtt!
És képzeld, már magammal is ki vagyok békülve.
Nagyjából.
Persze, azóta nem vagy itt.
Az idő gyorsan múlik, néha
elfelejtem, hisz tudod, mennyire
feledékeny vagyok.
Vagy már elfelejtetted?
A fejemben még meglévő emlékképeket
versekké formálom át, hisz, mondd,
mi mást tudnék velük kezdeni?
Megvirradt.
Lágy Kornél
Vers arról, hogy lehetnél a telefonom háttérképe
Hajnali kettő.
Párat pöfékel
a vietnámi instant leves.
Mint hamutartóban
a friss cigarettacsikk.
Csirkés
-azt írja.
Nem látott ez soha
igazi csirkét.
Arra gondoltam, lehetnél
a telefonom háttérképe.
Elküldve 2:14
Gombafelhő közepén
ködlámpa.
Semmit nem ér.
Akár egyből visszavonhatnám.
Nem villával kellett
volna elkezdenem.
Már késő.
Nem mosok el
még egy kanalat is.
A végét kiiszom.
Túlfűszerett utóíz.
Amúgy írtam neked két új verset.
Az egyikben egy macska vagy,
a másikban homokvárat építünk.
Elküldve 2:31
Közben a szomszéd
szobában azeriek.
Ellipszist alkotó
ágy lécek.
Bəli, bəli, bəli.
Azt hazudtad alszol.
Én magamnak,
hogy éhes vagyok.
Aratás utáni táblán
egyedüli búzakalász.
Várom,
hogy visszagyere értem.
Nyitott ablak.
Csak a csönd
tört darabjai
másznak be
a szúnyogháló alatt.
Félresikerült utolsó korty.
Földre cseppent egy zsírfolt.
Új moppot kell vennem.
Múlt hetek
fekete gennyei csüngenek
a pamutszálakon.
Köztük vagy te is.
Én a felmosóvízzel
már lefolytam.
Szerintem lefekszem.
Aludj jól!
Látta 3:43
Interjú:
Ki a kedvenc szerződ, és melyik a kedvenc műved tőle?
/személyes kérdés/
Kedvenc szerzőm Závada Péter és jelen pillanatban a kedvenc művem tőle az Oidipusz. Talán, ha Závada költészetével nem találkozom egyik osztálykirándulásunk alkalmával, –amikor is a Kertész utcai Shaxpeare-mosó c. darabot néztük meg, – akkor lehet nem is lenne Kaleidoszkóp folyóirat. Závada Péter miatt kezdtem el kortárs szerzőket olvasni és magába az írásba is több energiát fektetni.
Melyik a kedvenc részleted belőle?
/saját művet érintő kérdés/
Ha mindenképp választanom kell, akkor ez lenne:
„Félresikerült utolsó korty.
Földre cseppent egy zsírfolt.
Új moppot kell vennem.
Múlt hetek
fekete gennyei csüngenek
a pamutszálakon.
Köztük vagy te is.Én a felmosóvízzel
már lefolytam.”A vers első része, ahol az instant levesről írok, és az itt kiválasztott rész volt az alapja a műnek, ezek voltak meg a telefon jegyzeteiben. Úgy érzem, hogy az idézett rész adja meg az utolsó törést, ami a lírai énben zajlik. Kvázi vihar előtti csend, csak itt a vihar az, ahogy nem próbálkozik tovább, hanem elköszön.
Mucs Béla
Bátorító
esettanulmány egy vers születéséről
kialszanak a lámpák benned hold kél
felébred a varázserdő lágy folyók szakadnak fel
patakokban a hold teje valamik szopják denevérek
csattogtatják a puha levegőt
ne félj
szürke lebegésbe rándult a város
házak úsznak egy szeánszban amerre mész
tépett útburkolati jelek szavaid
értelmüket vesztik
ne félj
lelki szerveid az égre szegezed
fent és lent között kifeszítve
figyelmed egy árbóc vagy
egy szárítókötél teregetsz nagymosás van
ne félj
és vársz a buszra és jön a vonat
dagadnak a vitorlák emelkedik a repülő
helikopter rotorjai felbőgnek indítóállomáson a rakéta
kezdődik a visszaszámlálás
3-2-1
még hiányzik egy versszak
hirtelen elkapott levegővétel megcsukló
költői szerkezeted lépegető kutyafasza
de ne sajnáljad magadat
ne sajnáljad magadat
és ne félj
…
Interjú:
Milyen indíttatásból kezdtél el alkotni, mi volt vele először a célod?
/személyes kérdés/
Valószínűleg furcsán fog hangzani, de nálam ez abszolút valami lelki folyamat mellékterméke, úgyhogy nem igazán érzem úgy, hogy választásom volna. Vannak szövegek, amik meg akarnak születni, azokat le kell írni, és kész.
Melyik a kedvenc részleted belőle?
/saját művet érintő kérdés/
Az első pár sort is nagyon szeretem, de felolvasásnál a „lépegető kutyafasza” váltja ki a legváltozatosabb reakciókat, így muszáj ezt választanom. Ha rákeres az ember, akkor megtalálja a videót a mérges egyetemi tanár bácsiról, aki ezt kiabálja.
Rostás Mihály
Jézus szöge
Hajnali szürkület.
Roskadó fenyőfák
néznek félre,
mikor utcát szöktet
a telepi nyomor.
Heti betevő sem lehet
annyi, mint a
kleptománia valós értéke.
Ki tette ezt ránk?
A rab sem csodálkozik,
mikor kieresztett kutyákat
futtatnak, majd
hagyják, hogy éhen
dögöljenek.
Fölösleges. Nihil minden
testvér. Ösztönösen
érzik súlytalannak.
Igaz himnuszunk sincs.
Ha tényleg csak egy
szöget loptunk,
mi lesz,
mikor kiderül:
Jézus testét
negyednapi
vacsorának
szántuk.
Interjú:
Mi volt az első élményed az irodalommal vagy képzőművészettel?
/személyes kérdés/
Az általános iskolás versmondó versenyek, ahol valamiért alsóban magától értetődő volt, hogy Radnótitól az Erőltetett Menetet kell szavalnom a sok másik 10 éves között. Fura volt.
Miért ezt a formát vagy technikát választottad, milyen célod volt ezzel?
/saját művet érintő kérdés/
Ez a kis sajátos formám, próbálom az összes versembe beleépíteni ezt. Legfőképpen azért, mert el szeretném érni, hogy legyenek szerzői sajátosságaim. Ugyan még messze van a tökéletestől, de éppen így alakulgat, ahogy a versben is látható.
Tóth Júlia
kilencvenkilenc
Felpattintom a kupakot.
Harmadnapja iszom az üveget.
Végülis nem sietünk, a holnap megvár.
Lehuppanok két karosszék közé,
mocorgok kicsit.
Kilöttyen pár korty
-Ó, a jó Isten áldjon meg!-
mennyi eltévedt fohász ragad
az emberi fog közé
áldással átkozunk.
Telik a pohár.
Az elmúlt időben egyre többet beszélek a szívemről,
hány holt van benne.
Hosszú zsinóron lógok,
nem az ég és a föld között, vízszintesen
gumiszagú betonba temetve
marja tüdőm a honvágy.
Pedig van apám, anyám
Istenem, és szép hazám
-mégis mindegyik felemészti önmagát
bennem.
Varga László
Retro
Zsírfoltos, fehér műanyag szék
a beszakadt deszkás mólón Baranyában.
Múlt nyáron róla lógattuk magunkat
a hányászölden fodrozódó tükörbe.
Néztük, ahogy a hullámok
felveszik antidepresszánsaink lendületét
és a csend zajszűrői lesznek.
A szád mára bezárt, a szemed ki sem nyitottad;
talán én bénultam le.
Egy összeragadt nádcsomó vagy a fejemben.
Egy családi fotóra emlékeztetsz:
a kép széli torzításban álltunk nagyapa kertjében.
Mikor kiraktam, az én fejemet vágtam le,
hogy beférjünk a keretbe.
Próza:
Bandicz Bálint Barnabás
Őszi levelek
I.
Kedves barátom!
Őszintén szólva több órányi tipródáson vagyok túl, mikor ezeket a sorokat írom. Tipródtam azon vajon írjak-e neked ennyi év után de mire a döntés megszületett ugyancsak nehéz helyzetben találtam magam annak okán vajon hogyan is kéne elkezdenem ezt a levelet. Megírtam ugyanis sok száz de talán sok ezer levelet is életemben (azóta is irodai körökben mozgok, hogy utoljára láttuk egymást de tévedtél mikor azt mondtad idővel belekeseredek, bár még nem innék előre a medve bőrére hisz az idő ugyancsak neked dolgozik) de mintha minden egyes tollvonás, minden gondolat és a tartalomba fektetett szellemi energia valamiféletudattalan felkészülés lett volna erre az egyre. Ez “A levél”, ha érted mire gondolok.
Na de ne gyerekeskedjünk, hiszen ugyancsak felnőtt emberek volnánk, Te is, én is, ne akadjunk hát fenn olyan semmirevaló részleteken mint a megszólítás, vagy a nyitás, engedd meg inkább, hogy kifejtsem, mi vitt rá, hogy ennyi év után felkeresselek. Miután elváltak az útjaink, őszintén megvallom, hogy sokáig nem éreztem azt a hatalmas űrt, amit a kettőnk egykori barátsága hagyott az életemben. Nem tudnám számszerűsíteni hány év vagy hány hónap kellett ahhoz, hogy ráébredjek mi az ami hiányzik de azt bizton állíthatom, hogy a felismeréshez vezető út rögös volt és sok álmatlan éjszakával volt kikövezve, amikor csak ültem az ágyam szélén és merengtem vajon miért is vagyok ébren igazából. Ezeket a merengéseket persze a feleségem rendre átaludta…
De hisz ezt még nem is tudod, ugyancsak szétszórt vagyok és összeszedetlen ez a nyitás. Megházasodtam jó pár évvel ezelőtt. Ő fantasztikus, törődő és gyengéd és istenien főz, egyszer meg kell kóstolnod az almáspitéjét, az valami lehengerlő! Na de elnézést, hogy így elgaloppíroztam magam, jobb lesz ha újfent a tárgyra térek.
Szóval csak úgy ültem az ágyam szélén és gondolkodtam éjszakákon át. Eleinte azzal hitegettem magam, hogy az aznap esti álmomra próbálok visszaemlékezni de lévén, hogy sosem sikerült, hamar rájöttem, hogy valószínűleg nem ez lehet a mindenkori nyugtalanságom oka. Csak, hogy jobban értsd mire gondolok nyugtalanság alatt, engedd meg, hogy egy érdekes kis történettel színesítsem ezt a hozzád intézett levelemet.
Nemrégiben a gyerekek elkezdtek középiskolába járni de azt hiszem jobb ha azzal kezdem a gondolatmenetet, hogy elmondom: a feleségem 16 évvel ezelőtt életet adott két gyönyörű gyermeknek, akik az apjuknak szólítanak. Ikrek és meseszép kék szemük van, mint a regényekben amiket anno éjjel nappal bújtál, amiktől erővel se lehetett elszakítani. Ha belenézek ezekbe a mélykék szempárokba ahogy rám ragyognak érdektelenül és unottan, magunkat látom viszont, tizenhat évesen, ahogy magasról tettünk mindenre és mindenkire. Egymást leszámítva természetesen.
Nos tehát, a gyerekek középiskolások lettek de előtte nyolc éven keresztül én jártam értük iskolába. Tudod ők a városban tanulnak én meg még mindig falun élek, én már csak megmaradok a jó öreg béke mellett, ahol nem zúgnak el autók a fejem mellett de városban dolgozom és munka után mindig hazavittem őket autóval. Nyolc éven keresztül, sosem felejtettem el hisz tudod, hogy milyen a memóriám, mindent észben tartok.
Aztán mikor középiskolások lettek ugyanabban a városban, azt mondták többet nem kell őket hazavinnem, jönnek ők busszal. Nehezen de lenyeltem. Végül is nekik is fel kell nőni valamikor, nem igaz? De aztán nemrég azt kérték had aludjanak bent egy barátjuknál. Na ez azért már ugyancsak több volt a soknál. Az ember a kisujját nyújtja ők meg egyből az egész karodat követelik. Természetesen nemet mondtam. Ugyanabban a városban tanulnak ahol anno mi is és hát tudod milyen környék az. Biztosan emlékszel még a Kikötőre vagy az Eozinra. És Isten mentsen meg minket attól, hogy sötétedés után valahogy a Szent István térre keveredjenek. De leginkább mégis a Kikötőtől tartok. Tudod te nagyon jól milyen hely az, mindketten tudjuk.
Egy szó mint száz, azt mondtam nem mehetnek. Nem és kész. A feleségem egyet értett de addig addig győzködték míg végül mégiscsak igent mondott volna de én álltam a sarat. Mindennek megvan a maga helye és ideje és az én gyerekeim nem fognak idejekorán rossztársaságba kerülni, ebbe biztos lehetsz.
Úgyhogy minden úgy volt ahogy lennie kellett, hazajöttek, megvacsoráztunk szépen, ők persze egy szót sem szóltak pedig kérdeztem őket többször is arról milyen napjuk van, még mindig piszkálja e őket az inkompetens testnevelés tanár (olyanok ezek mintha futószalagon gyártanák őket, ez a mostani éppolyan goromba és ormótlan mint a mienk anno) meg ilyenekről de nem voltak hajlandók szóba állni velem. Nem is tudják milyen fájdalmat okoznak ezzel. Arra tettem fel az életem, hogy védelmezni fogom őket minden áron erre tessék. A hála egy dolog, arról szó se volt soha de látod, még azt sem hajlandók elmondani bunkó-e a tesi tanár.
Na minden esetre aztán szépen elvonultak a szobájukba és én hagytam őket. Őszintén szólva még egy kis bűntudatom is volt a dolog miatt, kérdeztem is a feleségem, szerinte durva voltam-e velük, mire ő azt mondta igen. Na mondom pont nem ezt akartam hallani és legyen kedves ezt megmagyarázni. Mire ő azt mondta, hogy a kedvesség is lehet erőszakos és, hogy most már aludjunk mert holnap korán kel. Mintha az egész ház megbolondult volna egy éjszakára. Na de a lényeg, hogy másnap reggel nem voltak a házban.
Elmentek a városba, a barátjukhoz. Titokban kisurrantak az éj leple alatt mint valami tolvajok. Ha csak rágondolok borsódzik a hátam. Mivel érdemeltem ezt ki? Na persze aztán mennem kellett munkába így csak telefonon tudtam őket letolni ezért. Nagyon fáradt volt a hangjuk és azt mondták ma inkább nem mennének suliba és menjek értük. Én persze rögtön mondtam, hogy ez nem így működik, iskolába kell járni és nem fognak szabadnapot kapni sem tőlem se mástól azért mert ők átbulizták az éjszakát az ilyesmiért nem jár jó pont a felnőtt életben sem. De ők egyre kérleltek, hogy menjek értük, úgyhogy végülis vettem a cókmókomat és elindultam. Indulás előtt persze gyorsan felvázoltam a helyzetet a feleségemnek és kikértem a véleményét, mire azt mondta: Mire számítottál? És már ment is tovább a dolgára. Akkor értettem meg, hogy azért kellett korán kelnie, hogy a gyerekek megreggelizhessenek amíg én alszom. Ő is benne volt.
De erre nem volt időm, kocsiba szálltam és indultam a gyerekekért. Útközben odatelefonáltam a munkahelyemre, hogy késni fogok aminek persze senki nem örült. Ennyi baj egy kis ottalvásért tizenhat évesen! Hallatlan.
De a lényeg, hogy rossz helyre mentem. A régi iskolához mentem mint rendesen, nyolc éven keresztül és kerestem a gyerekeket. Kérdezgettem a fiúkat és lányokat akik épp bementek látták-e a fiaimat. Az egyik anyuka oda is jött, hogy ne zaklassam a kicsiket. Aztán bementem a tanáriba és fennhangon azt kérdeztem: Látta valaki a fiaimat?
Képzelheted milyen csend lett hirtelen. Úgy néztek rám mint egy elmeháborodottra. Az egyikük odajött és nagyon lassan, ahogy az őrültekkel szokás beszélni elmondta, hogy a fiaim fél éve középiskolások. Képzelheted milyen hülyén éreztem magam és ugyancsak hülye helyzet volt. Annyit tudtam mondani hirtelen, hogy persze, hogy azok és kimentem. Miközben kimentem az épületből, aztán ki a kapun, át az udvaron és aztán a parkolón át az autómhoz, végig ezt ismételgettem: Persze, hogy azok, persze. Észre se vettem mit csinálok csak mentem és közben motyogtam magamban, szép látvány lehettem, gondolom.
Aztán beültem az autóba és olyan történt velem ami legalább húsz éve biztosan nem. Sírni kezdtem. Halkan, hüppögve mint a megvert kisgyerekek. Aztán persze elmentem értük a jó helyre. Mikor azt kérdezték mi tartott ennyi ideig, csak annyit mondtam örüljenek, hogy nem aludtam ott egy barátomnál ahelyett, hogy értük jöttem. Ezen persze jót nevettek.
Lényeg a lényeg: Nyugtalan vagyok és hamarosan rá is jöttem, hogy ennek Te vagy az oka. A társaságod hiánya nyomaszt évek óta, a pszichológusom is ezt mondja akihez egy hónapja járok. Ha valaki, hát ő biztosan ért a lélek dolgaihoz. Rendes asszony, ért ahhoz amit csinál.
De végülis nem ez döbbentett rá, hogy mennyire is hiányzol, hanem egy másik történet ami ugyanezen a héten történt és bátorkodom idefűzni, ha bírod még szusszal az olvasást.
Van egy ismerősöm, akár barátnak is nevezhetném de inkább csak úgy hívom: szomszéd. A feleségem persze nem így hívja, ő csak a család nagy barátjaként emlegeti. Negyvenes fickó, két éve elvált, anno ő és a felesége gyakran átjöttek hozzánk, közös ebédek, kerti partik, minden ami elől vidékre menekültem a városból sok évvel ezelőtt. Amióta elhagyta a felesége, minden megváltozott. Szinte soha nem jön át és nem is mozdul ki otthonról. Nem is tudom, dolgozik-e egyáltalán, legalább egy éve nem beszéltünk de két héttel ezelőtt felhívott.
Ennek a fickónak volt egy nagy kutyája, nem tudom milyen fajta, nem értek az állatokhoz, nem is szeretem őket. A feleségem mindig akart kutyát de eddig mindig sikerült elrettenteni azzal ha megfenyegettem, hogy ő eteti, sétáltatja és foglalkozik vele. Nekem az ilyesmire nincs időm, épp elég dolgozni és fél állásban még családapának is lenni. A lényeg, hogy öreg kutya volt ez már, megvolt neki vagy kilenc éve. Így aztán mikor felhívott és azt mondta meghalt, nem is csodálkoztam különösebben. Mondtam is neki, hogy hát hiszen volt vagy kilenc éves, biztos nem bírta tovább a gyűrődést. Mire ő azt mondta, hogy ez nem igaz és szerinte megmérgezték. Aztán elsírta magát a telefonba és minden félre érthetetlen dolgokat nyögdécselt, hogy neki így már senkije nem maradt és, hogy mi lesz vele ezután. Próbáltam én megvigasztalni, ne hidd, hogy szívtelen vagyok, mondtam neki, hogy jöjjön át valamelyik este és egyen a feleségem világhírű almáspitéjéből de ő csak sírt tovább és azt hittem sosem hagyja abba.
És úgy tűnt tényleg nem fogja abbahagyni én meg kezdtem unni, úgyhogy odahívtam a feleségemet, hogy próbálja meg ő kibékíteni. Több mint három órán keresztül beszéltek aztán, el tudod képzelni? Kérdeztem tőle utána ebből mennyi volt a sírás, mire azt mondta ne legyek kegyetlen, mert az az ember szenved. Mire én: szenved attól, hogy meghalt a kutyája? Erre aztán nem volt hajlandó válaszolni és elaludtunk. Másnap reggel közölte, hogy aznap este menjek át és ássam el a kutyát mert ez a Gábor (így hívják) nem tudja. Egyszerűen nem képes rá, rá se tud nézni.
Mondtam, hogy jó, átmegyek elásni azt a flancos kutyát de aztán hallani sem akarok többet erről az emberről, elég nekünk a mi bajunk. Aztán mentem és bedobtam egy mosást. A fiúk mindig takaros halomba rendezik a mosatlanjukat a szobájuk sarkában és várják, hogy elpárolog. Ha egyszer lesz rá szabad öt percem talán elmagyarázom nekik, miért rossz ez a hozzáállás.
Este átmentem természetesen de Gábor nem volt otthon, a házat nyitva hagyta és elöl hagyott egy ásót a konyhában de Őt magát nem találtam sehol. Hátra mentem a kertbe és akkor megláttam.
Így Ősszel elég korán sötétedik de azért még elég jól lehet látni ebben a szürkületben is ahhoz, hogy jól kivehető legyen a tetem. Nagyon békésen feküdt a kert végében, mintha csak aludna, leszámítva, hogy természetellenesen merev volt. Ahogy közeledtem felé, egyre rosszabbul éreztem magam.
Nehéz ezt szavakba önteni, úgy, hogy hihető legyen de azt képzeltem, attól féltem, hogy valamelyik fiam az, aki ott fekszik. Hogy nem is jöttek haza a buliból, hogy nem is mentem el értük, hanem meghaltak ott és az egyiküket készülök eltemetni. Jó, tudom, hogy ez képtelenség de mégis ezt éreztem. És akkor megtorpantam és újra megtörtént. Egy héten belül másodjára kezdtem sírni. Ott álltam Gábor kertjében és bőgtem mint egy kisgyerek. Aztán eszembe jutott valami és az átsegített ezen a helyzeten.
Azt kezdtem képzelni, hogy a tetem csak egy ruhahalom, olyan mint amit reggel hoztam ki a fiúk szobájából. Ez bevált. Nem éreztem iránta semmit. Nem sírtam tovább. Elástam és kész, máig a földben rohad. Pont annyira voltam a folyamat közben meghatva mint mikor reggel bedobtam a mosást. Csak annyit éreztem mint akkor, semmivel se többet.
Aztán hazamentem és leültem az ágyam szélére a hálószobámban. A gyerekek, a feleségem már aludtak, a vacsora kihűlt. Nem vártak meg. Egyikük sem. Úgyhogy ültem ott az ágyam szélén, hallgattam ennek a nőnek a halk szuszogását és arra gondoltam: Ki ez? Miért alszom én együtt vele? Miért kötöttem hozzá az életem?
A holdfény beragyogta a kis szobát a nyitott ablakon keresztül és én csak bámultam magam elé órákon keresztül. Bámultam magam elé és közben Rád gondoltam. Ránk. Hogy milyenek voltunk régen és mennyi mindent éltünk át együtt. Hogy mennyit nevettünk és hányszor meg hányszor kiálltunk egymásért, mindennel és mindenkivel szemben. Hol vannak már azok a karamellillatú éjszakák, vagy épp a sörtől savanyú reggelek? Merre kalandozik most a két jóbarát beszívva és világtalanul, átvágva a Szent István téren, úton a Kikötő felé?
Hát, ezért írok most neked. Remélem, a levél jó egészségben talál.
Interjú:
Mi volt az első élményed az irodalommal?
/személyes kérdés/
A szüleim kiskoromban gyakran felolvastak nekem. Egy idő után untatott, hogy mindig rájuk kell várnom, úgyhogy nekiálltam magamtól olvasni és egyik dolog követte a másikat.
Miért ezt a formát vagy technikát választottad, milyen célod volt ezzel?
/saját művet érintő kérdés/
Azt szerettem volna, hogy sok kérdés nyitva maradjon, ugyanakkor jól lehessen azonosulni vele. Egy levélváltás, különösebb expozíció és magyarázat nélkül olyan, mint az élet: bugyuta és szertelen.
Feil Gréta
Szürreális
Álmos hajnalokon kacag a bánat,
Kitölti az űrt az ágyamban a fáradt békeidő.
Könnyedén csepeg a véres veríték a fehér lepedőre,
És álomba zuhan minden angyal, ki aranyló porral hinti be az alvó betegek szempilláit.
Alszik a város, az ország, és a világ is.
Sírja imáit az éjszaka, amely egy rongyos sikátorban kerget hajnalig. Ott várom, hogy felkeljen a nap, és megláthassam a bújkáló szellemek láthatatlan árnyékát.
Meglibbenő függöny mögött cikázik megannyi (titkon huzatba rejtett) bűntudat. Hallgatom a halványkék színű néma zajt és (s)írok csak szűntelen.
Mit is tehetne az, ki az utolsó fejezetet vési papírra… Fájdalmasan karcolja a tinta az öreg papírt, mely néha felszakad a madártoll éle alatt.
A papíron ejtett seb az idők végezetéig megmarad.
Akárcsak a felhasított lélek cafatkái szerte a nagyvilág függönyei mögé rejtve.
Forray Péter
Egy különös találkozás
“Ó Arjuna!
Én vagyok a Felsőlélek, aki ott lakozik minden élőlény szívében.
Én vagyok minden lény kezdete, közepe és vége.”
– Bhagavad Gíta (10. 20.)
A közelmúltban egy igen nagy változás történt velem. Az otthoni élet megszokott kényelmét elhagyva elutaztam külföldre, hogy mondhatni szerencsét próbáljak. Így hát egy német raktárban kezdtem dolgozni. Rövidesen arconcsapott a felismerés, hogy a valóság, a valódi élet sokkal kellemetlenebb, mint azt gimnáziumban gondolhattam volna. A munka kimerítő, mind fizikai, de ugyanakkor szellemi téren is. Egy ilyen környezetben pedig, ahol a gép-szerű viselkedés juttatja az embert sikerhez, rendkívül nehéz megtartani a korábbi élethez igazodott szokásokat. Magamra maradtam. A legnehezebb pedig az volt, hogy a viszontagságok ellenére is megtartsam a hitem és ne feledjem el, hogy a cél csakis transzcendentális lehet. Azonban a kezdeti időszakban túl sokszor vett erőt rajtam a negativitás. Voltak napok, amikor nem tudtam másra gondolni, csak, hogy legyen már vége ennek az egésznek. Vagy általában nem is gondoltam semmire, az volt a legegyszerűbb.
Ilyen alkalom volt a mostani is. A hét közepén járhattunk. Esős, borús volt az idő, amikor elindultunk a busszal a raktárhoz. Minden a szokásos kerékvágásban zajlott – fogaskerekek a gépben, semmi több. A raktár, mint egy börtön, a hideg beton falak, vakító lámpák fénye, és a targoncák vontatott zaja, ami belengte azokat a hosszú, üres folyósókat. Én pedig ezeken a folyósokon süvítettem végig, meg-meg állva egy-egy terméknél, hogy azt a kocsira rakjam és menjek a következőért. Így telt el egy óra, majd egy újabb, és még egy, amikor is történt valami, ami, megváltoztatott akkor mindent a hangulatommal kapcsolatban.
Az utolsó sorok egyikéből kiérve megpillantottam valamit. Egy kisegér szaladt végig a fal mellé lerakott raklapok között. Nem lehetett több csupán pár másodpercnél, amíg látható volt és mégis varázsütésre elöntött a boldogság. Az egerek vagy patkányok látványa nem volt akkorra már újdonság számomra. Igen gyakoriak egy ilyen helyen. Viszont ez az alkalom más volt. Valahogy többnek látszott egy egyszerű rágcsálónál, még, ha tudom is, hogy ez valójában nem igaz, akkor mégis úgy éreztem. Aztán elkezdtem elmélkedni a dolgon, hogyan lehet az, hogy egy ilyen hétköznapi találkozás, ily módon befolyásolja a hangulatomat. Itt járom ezt a hatalmas épületet tele olyan eszközökkel, gépekkel, amiket az emberi elme találékony természete szült. Megannyi finom étel, frissítő ital, járművek, amik megkönnyítik a haladást, számtalan olyan dolog, ami azért jött létre, hogy nekünk kényelmes legyen az élet, kielégítsék minden szükségletünk. Legalábbis ami az anyagi szükséget illeti. Ugyanis tudniillik abban az egy apró kis lényben, akit csupán egy másodpercre, ha láthattam, több értéket véltem felfedezni, mint bármiben, ami körülvett engem. És akkor eszembe jutott, amit ez a hely igencsak nagy erővel próbált elfeledtetni velem. Én nem ez a test vagyok, és ő sem egy kisegér. Mindkettőnk szívében megvan, ami az anyagi világ fölé emel bennünket. A Magasztos egy apró szelete, mely legbelül mindenkiben jelen van. A valódi énünk, vagy Önvaló, ha úgy tetszik. A kulcsszó jelen esetben pedig, az élet. Egy csodás dolog, amit olykor elfelejtünk önmagában értékelni. Meglátunk egy hangyát és nem gondolunk többet annál, hogy milyen apró és jelentéktelen, pedig nem is hinnénk, hogy mekkorát tévedünk.
Úgy hiszem – és ezzel zárnám ezt a rövid kis beszámolót – hogy amint képesek vagyunk felismerni Istent a legjelentéktelenebbnek tűnő dologban is, a legkisebb fűszálban, egy másik emberben, vagy akár egy kisegérben, ha életünket a béke és szeretet jelszavai szerint éljük és tetteinkkel az Urat dicsőítjük, akkor értük el életünk igazi célját, a legfelsőbb boldogságot.
Interjú:
Ki a kedvenc szerződ, és melyik a kedvenc műved tőle?
/személyes kérdés/
Nehéz válaszolnom erre a kérdésre, mivel igen széleskörű az érdeklődési köröm. A politikától kezdve a teológián át a szépirodalomig mindent szívesen fogyasztok. Ha mégis választanom kéne egy írót és egy könyvet, amely a legfontosabb számomra, akkor az a Bhagavad-gíta lenne Vjásza rishi tollából. Ez az eposz Ardzsuna és Krisna párbeszédét tárja elénk, a kuruksétrai csatamezőn. Krisna választ ad ebben a könyvben az életet érintő minden fontos kérdésre. Ardzsuna személyével pedig rendkívül könnyen tud azonosulni az olvasó, őt is a kétely és tudásvágy hajtja pont, mint a transzcendens utat kereső olvasót.
Miért éppen ez a kedvenc műved?
/saját művet érintő kérdés/
Rendkívül erős érzelmek fűznek a műhöz, egy igen nehéz időszakban íródott és reményként szolgált egy kilátástalannak tűnő helyzetben.
Molnár Boglárka
Egypercesek
Vágányzár
Péter aznap reggel sehol sem találta az esernyőjét, így kénytelen volt anélkül elindulni, hiszen már két perc késésben volt. Az állomás három saroknyira volt a lakásától, amit összesen három perc negyven másodperc alatt tett meg minden reggel munkába menet. Tudniillik, hogy ha egy másodperccel is később indult el otthonról, akkor lekéste járatát. A vonat nem várt rá ilyen esetben, késni pedig nem tudott, hiszen Péter állomása a pályaudvar.
Sietve tette egyik lábát a másik elé, azonban legbelül tudta, hogy nincs már remény. Amikor befordult az utolsó sarkon, meglepődve látta, a mozdony és a hozzákötött kocsi ott áll a megállóban.
Talán őt most mégis megvárta a vonat – gondolta magában.
Odalépett a kocsihoz, de az ajtó zárva volt. Betekintett az egyik ablakon, és látta, hogy senki nincsen odabent.
– Milyen kedves ez a vonat, hogy a mai nap mindenkit megvár.
Péter előre sétált a mozdonyhoz, hogy köszönjön a mozdonyvezetőnek, akit azonban szintén nem talált megszokott helyén. Ekkor ellepte a boldogság és a büszkeség, hiszen úgy tűnt, vonata még a mozdonyvezetőt is megvárja, ugyanis őnélküle nem tudna elindulni. Megfordult és leült a peron melletti padra, ahol a közben eleredt esőben türelmesen várta a vonattal együtt, hogy mindenki megérkezzen.
Papp A. Panka
Örökre
Minden nap egyforma.
Este hat. Lakáshoz felvánszorog. Kulcscsomóját keresi. Sötét van. Villanyt sose kapcsol. Kerüli a fényt. Kulcslyukba betalál. Alig sikerül. Kulcsot fordít. Zár kattan. Ajtón belép. Szinte beesik. Mindig fáradt. Megfáradt. Kabátot leveszi. Felakasztja. Fürdőbe bemegy. Kezet mos. Tükörbe mered. Vonásait kémleli. Szembenéz önmagával. Emlékezni akar. Kimegy a konyhába. Vacsorát rendel. A kedvencét. Drága. Megadja a módját.
Eltelik egy óra. Futár csenget. Zacskót átveszi. Lerakja az asztalra. Kimegy villáért. Bort is hoz. Felbontja. Nem sajnálja kinyitni. Ráérősen eszik. Falatonként élvezi. Közben sorozatot néz. Ma jött ki a befejezés. Pont így tervezte. Elfogyasztja a vacsorát. Kidobja a dobozt. Elmosogat. Ne maradjon mosatlan. Elindul a fürdőbe. Megtorpan. A hajgumiról megfeledkezett. Mégse kell. Lényegtelen. Bemegy a fürdőbe. Kádhoz lép. Megnyitja csapját. Kiengedi a hideget. Már meleg. Jöhet a dugó. Forróra van szüksége.
Gyufát vesz elő. Mécseseket gyújt. Utoljára a füstölőt. Visszateszi a dobozt. Jöhet a fürdősó. Leveti ruháit. Lefejti magáról. Leoltja a villanyt. Passzol a hangulathoz. Beszáll a vízbe. Lassan beleereszkedik. Ellazítja izmait. Megpihen kicsit.
Pislákoló fények. Éppcsak világítanak. Mint a templomban. Füst száll. Megtölti a teret. Homályt teremt. Vízcsobogás mint vízesés. Monoton hang. Megnyugtató. Megtöri a csendet. Kád megtelt. Csapot elzár. A pillanatnak vége. Eddig bírta.
Borotváért nyúl. Sóhajt. Megteszi. Épphogy visszarakja. Magára mered. Megbabonázza a vörös. Szem lehuny. Levegőt kifúj. Elmerül.
Interjú:
Milyen indíttatásból kezdtél el alkotni, mi volt vele először a célod?
/személyes kérdés/
Az iskolai fogalmazások és esszék írása mindig szórakoztatott, amiket talán a tanáraim is szívesen olvastak. Teljesen önszántamból csak a gimi első felében kezdtem el verseket írni, amik tipikusan a tinédzser érzelmek megnyilvánulásai voltak inkább, mintsem valódi alkotások. Ekkor még nem volt vele igazán célom, hanem egyfajta terápiaként működött, ahol papírra vethettem gondolataim. Persze akkor úgy gondoltam, erről szól a versírás, és milyen jókat írok. Rá egy-két évre a környezetem felvilágosított, hogy túlságosan a saját érzelmeimről szólnak a szövegeim: ennek hatására egy darabig nem ragadtam tollat. Azóta természetesen ez változott, amit nagyrészt a Károli kreatív írás specializációjának, valamint Geher tanár úr óráinak köszönhetek, aki mindig izgalmas feladatokkal és formákkal lát el minket. Az írásaimnak igazából nincs konkrét célja, leginkább különböző technikákkal szeretek kísérletezni, valamint elgondolkodtatni az olvasót néhány komolyabb témáról.
Miért ezt a formát vagy technikát választottad, milyen célod volt ezzel?
/saját művet érintő kérdés/
Amellett, hogy az alapötletet Kosztolányi Fürdés című novellája szolgáltatta, ez a mű egy formai kísérletnek indult. A feltevés az volt, hogy lehet-e két szavas mondatokkal megírni egy teljes szöveget, hogy azok csupán alanyból és állítmányból álljanak. Bevallom, nem gondoltam, hogy jól sikerül. A fő célom ezzel a technikával a hangulat teremtése volt: minél rövidebb mondatokat használunk írás során, annál nagyobb feszültséget lehet kelteni ezzel. Mivel az elejétől a végéig rövid szintagmákat használtam, egyfajta horror szerű hangulatot sikerült létrehozni. Emiatt már a kezdetektől sejteni lehetett, hogy a cselekmény nem hétköznapi kádban fürdésről fog szólni.
Cikkek:
A XXI. század alapélménye: az elégedetlenség
Az élet sokrétű, az embert a szubjektív tapasztalás sokfélesége teszi különlegessé. Az, hogy az ember különleges és mindenek felett egyedi, egyébként is olyan mantra amit gyakran hallani manapság. Olyan típusú reklám szlogen ez, ami könnyen eladható. Mindenki szeretne különbözni. És bár tartunk tőle, épp ezért vágyjuk is a folytonos változást. Azonban, hogy az ember különleges, nem feltétlenül teszi értékessé. Ez a korszellem a fogyasztásról szól, ami nem csak a globalizált társadalom fogyasztó jellegére utal. A termék szerepe az, ami relativizálódott. Termék a kenyér, amit a boltban veszek és elfogyasztom de termék az emberi kapcsolat is amire szert teszek és ami adott pontig fogyasztható de ugyanúgy elégtelenné válik. A szerelem sekélyessé, a barátság felszínessé romlik egy ilyen szellemi alapon működő közegben. És az ember lelkiismerete fellázad, hangosan és kitartóan. Ebben a helyzetben van leginkább szükség valamiféle ideológiára, szellemi hátországra, ami az önzésünket indokolttá, sőt, erénnyé relativizálja. Erre alapozva a tudatipar és a média jó korán a szánkba rágja és egy életre belénk vési a nagy varázsigét: minden ember különleges.
Fontos, hogy megértsük, mit jelent ez pontosan és mi az eredménye az ilyen gondolkodásnak. Ebben a kontextusban az ember egyedisége egy hivatkozási pont, egy örökös kifogás ha úgy tetszik. Olyan állapot, ami előjogokat biztosít másokkal szemben. Jogot arra, hogy átlépjünk másokon és jogot arra, hogy tetteinket ne kelljen felülértékelnünk. Miért is kellene? Onnan, hogy senki nem ért meg, csak egy lépés választ el attól, hogy mindig nekem van igazam. Ez könnyít a lelkünkön, így akadálymentesen fogyaszthatunk és élhetünk fel magunk körül mindent és mindenkit. De ez a folyamat soha nem egyirányú. Ahogy elhasználok kapcsolatokat és embereket, ugyanúgy elhasználódok én magam is míg semmi nem marad belőlem, az örökös önigazoláson kívül. Elfáradok, így is lehetne mondani.
Tegyük fel, az egyszerűség kedvéért, hogy az életem egy adott pontján magamba nézek és többé kevésbé objektíven felmérem a kvalitásaimat, rendszerezem a bennem rejlő lehetőségeket. Mindezt egyeztetem a céljaimmal is természetesen. Mondjuk tegyük fel, hogy szeretnék írni verset, esszét, vagy más irodalmi műfajban alkotni. Mondjuk találok is egy viszonyítási pontot amihez képest meghatározom a jelenlegi tudásomat és tehetségemet. Legyen ez a pont mondjuk John Steinbeck, és az általa képviselt művészeti nívó. Amint magamat és a saját írói eszköztáramat hasonlítom össze vele, szembesülnöm kell az óriási hiányosságaimmal. Rájövök, hogy van bennem egy Steinbeck alakú lyuk, egy Érik a gyümölcs-re való üresség. Miután ez tudatosul, két különböző úton indulhatok el.
Az első a fáradságos munka és tapasztalat szerzés, a gyakorlás és szorgalom útja. Az ilyesmi fárasztó, évekbe telik, és sokszor nem is hozza meg a kívánt eredményt. De a hangsúly azon van, hogy ez a nehezebbik út. A XXI. század legnagyobb találmányainak egyike a másik lehetséges út, ami kevésbé fárasztó és a maga módján mindig célravezető. Hívjuk ezt a példa kedvéért mondjuk Steinbeck-relativizálásnak.
Ebben az esetben módszeresen ritkítom a Steinbeck nevével fémjelzett viszonyítási pont szellemi értékét. Kifogásokat találok ki, önigazolásba menekülök és mindent megteszek ami ahhoz kell, hogy az elérni kívánt, vágyott állapotot relativizáljam. Csak, hogy világos legyen: az első esetben felnövök a feladathoz és a John Steinbeck féle irodalmi nívóhoz, a másodikban pedig magamhoz rontom azt.
Az igazság az, hogy bár az ember egyediségéhez kétség sem férhet, nem társul hozzá minőségjelző. A “másság” nem tesz értékesebbé. Csak mássá tesz. És ez se nem rossz, sem pedig jó. Ez egy élmény.
Életünket az élményeink határozzák meg, nem véletlen a szómágia. Vannak bizonyos speciális, csak ránk, mint egyénre jellemző élmények, amiket aligha lehetne pár szóval leírni. Például mindenki másképp éli meg az érzelmeit, még ha vannak is hasonlóságok, egy kicsi eltérés mindig akad. Mind máshogy éljük meg az érzelmi mélységgel bíró kapcsolatainkat, mint amilyen a családi viszony, a szerelem vagy a barátság. Máshogy vagyunk dühösek, máshogy vagyunk boldogok. Ezek az élmények körének összetettebb rétegét képezik. Vannak azonban alapvető, közös élményeink is.
A korszellemet mindig az egyén határozza meg, ez egy organikus folyamat. A bennünk lévő, úgynevezett “kis világ” analogikus kapcsolatban áll, a tapasztalt “nagy világgal” ami odakinn van és ami tőlünk független. A frusztrációim, a szorongásom, de a pozitív érzelmeim és érzeteim is a nagy egész részévé válnak. Így képződik az az egyén feletti, elvont és kollektív szerveződés amit társadalomnak hívunk. A társadalomnak pedig, lévén, hogy analogikus kapcsolatban áll az egyénnel, ugyanúgy van szelleme és karaktere.
Ezt a korszellemet egy bizonyos közös alapélmény határozza meg: az elégedetlenség.
A XXI. századi ember napjai meg vannak számlálva. Hányszor hallottuk már ezt más és más kontextusban? Nem feltétlenül kell szó szerint venni… de ha így tennénk, biztosan eszünkbe jutna a klímaválság és az ingatag gazdasági helyzet, vagy valamelyik antipatikus politikai garnitúra. De elvont értelemben is rengetegszer találkozunk ezzel. Mi a helyzet például a művészetekkel? Mennyit lehet hallani arról, hogy halott de legalábbis halódik és, hogy mi okoztuk ezt a végtelen agóniát az ostoba és mértéktelen fogyasztási hajlamunkkal? Rengetegszer láttuk, olvastuk és hallottuk már ezt a gondolati narratívát. Bezzeg régen…!
Az ember azt hinné, hogy egy ilyen közhelynek ma már nincsen létérvénye a modern ember gondolkodásában. Bizonyosan meg is lehetne ezt a feltevést indokolni, például azzal az egyszerű érvvel, hogy ami elmúlt, többé amúgy sem releváns. Ez talán egy kissé érzéketlen, de bizonyos körülmények közt működőképes gondolkodás. Lehetne sok mindenre hivatkozni, ha ez ember amellett érvel, hogy már rég nem hiszünk a Bezzeg rég-ben. És mégsem lenne igaz.
A nosztalgia nem, hogy nincsen kimenőben az életünkből de mi fiatalok is nagy előszeretettel vesszük át. Hamis nosztalgiával gondolunk vissza írókra, együttesekre vagy filmekre, akik és amik olyan időben léteztek mikor mi még egyáltalán nem. Az érzet maga épp ezért hamiskás, de az átélés épp olyan valódi mint azé aki valódi nosztalgiát él át.
A napjaink meg vannak számlálva – hangzik el ismét a század jelszava. Ma már senkiben nem lehet megbízni. Na persze ebből nyakatekert módon mindig az következik, hogy bennem, aki a sérelmet elszenvedi, természetesen meg lehet bízni. Messzemenőkig meg lehet. Sosem tévedek, sosem vétkezem.
És mi a helyzet a lányokkal? És mi a helyzet a fiúkkal? A romantika sem ugyanaz többé. A szüleinkben nem bízunk meg, a gyermekünket nem tiszteljük. Az ételnek rossz íze van, a levegő szorongástól és verejték szagától terhes… A cigaretta sem esik úgy és ugyanannyira jól mint régen. Semmi sem esik olyan jól mint régen. Sőt… semmi sem esik jól egyáltalán.
Örökös elégedetlenség. A XXI. századi ember alapélményeinek egyike. Semmi sem jó, de minden az lehetne… mindig csak épp egy kicsivel rosszabb annál ami pont megfelelne. Épp csak egy kicsivel… Akárhogy nézem. Ez az írás is lehetne jobb… nem sokkal, igazán…. csak egy nagyon kicsit.
Bandicz Bálint Barnabás
A vers halála
Véleménycikk
Papírra vetetted az első verstöredéked? Király! Ez azt jelenti, hogy a szunnyadó alkotói energiáid végre a felszínre jöttek. Ezt azt jelenti, hogy önmegvalósító lettél. Ez azt jelenti, hogy mertél kísérletezni és volt egy történeted, amit elmesélnél. Jelenleg valami új és merész kezdetén állsz, csillog a szemed és forr a véred.
Mielőtt belevágnánk a témába, tisztázni szeretném, hogy tudom, hogy a következőket mind megfogalmazhattam volna asszertívebben, úgy, hogy ne tűnjek önjelölt irodalmi Nobel-díjas véleményembernek, miközben én is csupán egy lelkes amatőr irodalomkedvelő vagyok, de azt akarom, hogy meginduljon egy fontos eszmecsere. Ennek érdekében nekem megéri egy kicsit zseb Jordan Petersonnak hangozni. Most pedig ugorjuk is bele a témába.
Talán el is kezdesz rendszeresen írogatni, amit aztán kiteszel az Instagram történetedbe vagy felolvasol az irodalom órán, esetleg beküldöd egy bulvárlapba. Amikor leírtad azt pár (száz) sort, majd elégedetten nézed, és magától értetődő módon azt gondolod máris költő lettél, és büszkélkedhetsz a műveiddel. Azonban ennél távolabb nem is állhatnál a valóságtól.
Az, hogy az irományod teljesíti a vers műfajának (több-kevesebb) tartalmi-formai követelményét, nem tesz téged automatikusan költővé. Most nem a definícióról van szó. Hanem arról, hogy mint ahogyan egy maratont sem tudsz lefutni az első kocogás után, az első pár (száz) irományod sem visz rögtön a célvonalig.
A kezdők elbizakodottsága az, ami úrrá lesz ilyenkor a felcsigázott alkotón. Egy tucat szöveg legyártása után megjön az önbizalom és a lelkesedés a verselés iránt töretetlennek látszik. A kezdő művész irományt halmoz iromány hátára, és mutatja ország-világnak. Azonban a probléma az, hogy a mennyiség növekedése és a minőség javulása közel sem azonos tempóban zajlik. A fejlődés előfeltétele a tudatosság, ami általában itt hiányzik és elveszik az izgatottság hévében és az informatív feedback hiányában.
Szükségszerűen, rengeteg középszerű vers keletkezik, kevés vagy nulla szépirodalmi értékkel (szubjektív fogalom), természetesen néhány kiemelkedő gondolat / kép / szófordulat társaságában. Aztán amikor a százegyedik vers után a tollforgató megkapja (végre) az első – kőkemények érződő – általában konstruktív szándékú kritikusait, meginog az önbizalma és megkérdőjeleződik mindaz, amit eddig az alkotói képességeiről gondolt. Talán még az írást is abbahagyja. Legrosszabb esetben pedig segítő szándékú bírálóira nem hallgatva, magát is becsapva, folytatja a gyermeteg szinten rekedt költészetét.
Mi a végterméke ennek? Egy kupac zsenge vers, egy pár zseniális ötlet, kihasználatlan tehetség és a kudarcélmény. Bekövetkezik vers halála – vagy talán még pontosabb kifejezés lenne a vers hamvában elhalta – hiszen a csupán félkész versek születnek, a kibontakozás pedig elmarad. Ez ellen akarom felvenni a harcot néhány kézzelfogható tippel. Kifejezetten olyan javaslatokat igyekeztem gyűjteni, amik a Figyelő rovatba beküldött pályamunkák leggyakrabban előforduló zavaró jegyeit igyekszenek orvosolni.
- Olvass, ne csak írj:
Ha csupán a kútfejedből szeretnél zseniális alkotóvá válni, akkor zsákutcában forgolódsz. Olvass, kortársakat, klasszikusokat, hazait és világirodalmat, és nem csak inspirációt kapsz, hanem útmutatást és tanácsot is. Az agyad rááll az olvasott alkotó gondolkodására és biztos vagyok benne, hogy ha az más alkotó szemszögéből nézel a saját történeteidre, csupa új és izgalmas gondolat és költői kép vár majd rád.
- Vizsgáld meg újra:
Ahogy egy családi házat sem építesz fel tetőtől talpig egy lendülettel, úgy a versedhez is megéri többször visszatérni (akár napokkal) később mielőtt véglegesnek tekinted. Így kellő érzelmi és gondolati távolságból tudod analizálni a műved, új gondolatokat fűzni hozzá, és igényesen megszerkeszteni.
- Közhelyes téma:
Szerelem, elmúlás, évszakok, csak néhány a legelcsépeltebb témák közül, amit választhatsz. Amennyiben nem tudsz új érdembeli tartalmat hozzáadni a témához- és mielőtt reflexből azt mondanád, hogy de te tudsz, légy őszinte magaddal és keress rá az ötletedre – akkor inkább hanyagold ezt. Én például inkább olvasnék arról, hogy mi az a fekete folt a farmereden, vagy milyen asszociációkat vált ki belőled az Erzsébet körút zaja egy ezredik ugyanúgy megírt “de fáj, hogy nem vagy itt” helyett.
- A téma kifejtése:
Írj bármiről, de ha mégis bátorkodsz egyet választani az elcsépelt tematikák közül, akkor ez ezerszer igaz: a megközelítésed legyen egyedi, árnyalt és legyen mélysége. Ha a felszínnél tovább nem tudsz jutni érzelmi vagy logikai vonalon (a versed típusától függően), inkább gondolkozz új témán.
- Túlzó távlatok:
Egy kortárs író közönségtalálkozóján hallottam ezt a hitvallást és rögtön megragadott; annyira, hogy ezt most nagy betűkkel le is írom.
AMEDDIG A SZOBÁDAT NEM TUDOD SZEMLÉLETESEN MEGJELENÍTENI EGY VERSBEN, ADDIG NE ÍRJ A CSILLAGOKRÓL!
- Rímek:
Ha nem tudsz rímeket írni és nem értesz profin az ütemhez, ne írj rímeket. Csak szabotálod a tartalmat. Írj szabadverset inkább.
- Ne írd le, mutasd meg:
Az olvasó nem tudni akarja egy versben, hogy mi történt, hanem átélni. Ne írd azt, hogy feszültség van a testedben. Írd inkább, hogy a gyomrod görcsbe rándult, a fejed fel akart robbanni és a légzésed is egyre szaporább lett.
- Stílusrétegek:
Döntsd el milyen atmoszférát szeretnél teremteni és használd a nyelvi regisztered annak megfelelően. Például, ha egy temetésről beszélsz, kérlek ne használj olyan (játékos szómezőből származó) szavakat, hogy virgonc, szedett-vett vagy gügye.
Neked mi a legnagyobb kihívásod a versírásban? Van egy tipikus hibád, amibe időnként belecsúszol? Ha elég merész vagy leírni ezt és inspirálni más lelkes leendő költő kollégákat, a Kaleidoszkóp Facebook közösségében, kíváncsian várom posztodat; legalább annyira izgatottan, mint a következő pályamunkádat a Figyelőbe!
Varga László
Figyelő:
Imre Karin Anett
Axióma
belülről kifordítottak
emberből embertelen
valamiségbe,
hogy talán
kitárulkozva,
tálcán hordva
lelki vacsorám
táplálékot nyújtsak,
vagy talán
csak odadobjak
eme emberből
embertelenbe
kifordított,
valamiségekkel teli,
ilyen- meg olyanféle,
igazságot hazudó
Világmindenségnek.
Fotó:
Szőnyi Judit
Hullámok
Mélység
Interjú:
Ha éppen nem alkotsz, mivel foglalkozol?
/személyes kérdés/
Leginkább önmagammal, egyszerre testi, lelki és mentális értelemben. Ezt persze nem úgy értem, hogy csak magammal szeretek foglalkozni, nem egocentrikus háttér van emögött, épp ellenkezőleg. Abban hiszek, hogy akkor tudok igazán jelen lenni az életem bármilyen területén és értéket teremteni, adni, ha én magam egyben vagyok. Ebben segít például a rendszeres meditáció és önreflexió, az egyedül megtett városi séták, a sportok például a biciklizés, a tanulás és az olvasás.
Mi inspirált az elkészítéskor?
/saját művet érintő kérdés/
Szeretem a víz látványát, hihetetlenül megnyugtat. Ezt a jótékony hatást élveztem ki egy nehéz nap végén is, amikor hosszasan ácsorogtam a Szabadság hídon és bámultam lefelé a Dunára. Nem tudom, mennyi idő telhetett el így, de valószínűleg sok. Rengeteg formát fedeztem fel akkor a hullámokban, izgalmas fodrozódásokat, egy-egy erősebb mozgást, aztán megnyugvást a vízben. Közben jött egy rácsodálkozásélmény, hogy mennyire sokrétű tud lenni egy ilyen egysíkúnak tűnő látvány is; ezt azelőtt nem figyeltem meg, így nem is vettem észre. Ez az élmény ihlette a Hullámok című képemet.
Képzőművészet:
Att Cowatch
Prostituált ajándékba
/ olaj – farostlemez ( 60 x 84 ) /
Milyen boldogság, hogy birtokoljuk a legszebb érzéseket és aztán kéjesen fosztogatjuk őket…
Interjú:
Mi inspirált az elkészítéskor?
/saját művet érintő kérdés/
A reális világ és a fantázia keverékéből.
Miért ezt a formát vagy technikát választottad, milyen célod volt ezzel?
/saját művet érintő kérdés/
Az olajfestést gyakoroltam a legtöbbet, szeretném, ha gondolkodnának rajta.
Axorthum
Csak még egy…
/ tollrajz – papír (A4) /
Interjú:
Miből merítesz ötletet az alkotáshoz?
/személyes kérdés/
Legtöbbször a heti, havi érzelmi impulzusokból. Rengeteg minden történik velünk az életben, gondolok ilyenkor a célokra, a pozíciókra, az emberi kapcsolatokra. Ugyanakkor sokszor a mindennapi rohanásban meglátok valami igazán érdekeset: azt ilyenkor lefotózom és így később felhasználom a rajzaimhoz.
Miért éppen ez a kedvenc műved?
/saját művet érintő kérdés/
Mert igazából egy körforgást akar ábrázolni. A bal alsó sarokban lévő tölténydobozból golyót elcsenő kisegér indítja el a folyamatot, amely a bőr alatt végig haladó, jobb kézben tornyosuló puskacsőben fejből szétloccsanó pipacs az új ihlet, ötlet gondolatát szimbolizálja. A körülötte lézengő alakok mind az alkotásnak torzulásai, széthullása. Az ebből kikúszó kígyó indul el levadászni a kis egeret, amelyik adagolja a lőszert. A gondolatokkal való játék és az ötletek reflektálása egy ördögi körré alakul. A rajz megfordításával egy démoni mosolyt fedezhetünk fel, ami az egész jelenetet egy belsőséges perspektívából közelíti meg. Ugyanis a kéjes mosoly arra utal, hogy bármit is teremtünk, az alkotásnak ára van.
Gál Eszter
Képzelődöm tehát vagyok
Hajdú Lilla Réka
Závada Péter versillusztrációk
Vörös
Interjú:
Milyen indíttatásból kezdtél el alkotni, mi volt vele először a célod?
/személyes kérdés/
2016 nyara volt az, ami elindította ezt a folyamatot egy olyan történés hatására, ami akkor egy nehéz időszak volt a számomra. Ezt követően a középiskolát ezen év szeptemberében kezdtem el ahol ismét egy nagyon jó tanárnő tartotta nekem az irodalom –és nyelvtan órákat. A versírást tovább folytattam, a dolgozatoknál pedig, mint a novella- vagy verselemzés terén azt éreztem, hosszabb terjedelemben is elértem egy olyan szakaszt, ami még inkább erősítette azt, hogy gyakrabban foglalkoztam az írással. Emellett a magyar tanárnőm is támogatóan állt hozzám, mivel volt, hogy egy középiskolásoknak szóló felhívásra néhány versemmel pályáztam, amely kapcsán konzultáltunk.
A képzőművészet terén a szakmámból adódóan – grafikus szakon tanultam –, ahogy egyre több technikával ismerkedtem meg manuálisan és digitálisan, nagyban hozzá járult ahhoz, hogy kifejezzem, ötvözzem a szövegeket és a vizuális tartalmakat. Főként azok a kapcsolódási pontok foglalkoztatnak az írás, illetve a képzőművészet terén, amiben benne van az én keresés, a másokhoz fűződő viszonyrendszer, melyben a közelítés és a taszítás egyaránt ott van.
Miért ezt a formát vagy technikát választottad, milyen célod volt ezzel?
/saját művet érintő kérdés/
Az illusztrációt tekintve amiatt, mert a kedvenc grafikai technikám a linóleummetszés, amellyel egy súlyosságot tudok kifejezni a tömör formák miatt. Mivel leginkább a foltszerű lebontás jellemzi, én főként olyan témákkal szeretek foglalkozni, amely ezt a hatást váltja ki és adja át.
Kasza Laura
Bestiarium Vetus-sorozat
/linóleummetszet/
Szörny
Fenrir
Medusa
Cerberus
Laelaps & Teumessai Róka
Interjú:
Ha éppen nem alkotsz, mivel foglalkozol?
/személyes kérdés/
Számos hobbim és érdeklődési területem van; szeretek túrázni Nógrád megye dimbes-dombos vidékein várromokat keresve; süteményeket készíteni; régiségvásárokban barangolni; nyelveket tanulni; olvasni, hallani, tanulni a történelemről.
Miért éppen ez a kedvenc műved?
/saját művet érintő kérdés/
Azért választottam ezt a sorozatot, mert a sok kötelező munka mellett (grafikusművész szakos hallgató vagyok), hosszú idő után, újra lelkesen tudtam az alkotással foglalkozni, amikor a sorozat készült.
Kézdi Silvia
Element of Dust
/Akril, feszített vászon 60×80 cm/
Kaleidoszkóp 