Tartalom:
Líra:
– Az önmegtartóztatás formáját magadra ölteni… (1)
– Az önmegtartóztatás formáját magadra ölteni… (2)
– Névtelen versek
– Szobamagány
– minden zárójelben
Próza:
– Akit megcsókolt a nap ( 10. fejezet – Elízium )
– Zavaros
Értekezés:
– Miért “elvont” a költészet?
Figyelő:
– Ember a holdon
Képzőművészet:
– Letargia
– Part
– Virág
– In the greens
– Plitvice lake in winter
– Svalbard
– Purgatory
– Rotting world
– The awakening of AI
– Závada Péter verseihez linóleum nyomatok 2.
– Bestiarium Vetus-sorozat
Líra:
Hajdú Lilla Réka
Az önmegtartóztatás formáját magadra ölteni…(1)
Akinek mondanád, de nem lehet.
Hozzád érve a szó lecsendesül, megágyaz benned
az én tudatom, takarsz, fedsz.
Égetett, nyomhagyó minták rajzolódnak gondolatban.
Túlcsordulnak a leírt szavak, mert éket ütsz minden eddigi,
felfedett vonásoddal rajtam.
Az önmegtartóztatás formáját magadra ölteni…(2)
Nem belefeledkezni abba, amiben ott maradnál legszívesebben,
egy-egy mozdulatában megpróbálni azt,
hogy ne ragadj ott,
a sorok közötti levegővételeiben pedig összeszedni minden
akaratodat, hogy a kilégzését berekeszd,
az ülésen, mellette úgy tenni, hogy ne vegye észre, mennyi
mindent hordoz bőrének tapintása, miközben hozzáér a Te
anyagodhoz.
…olyan, mintha mézben taposnál, visszahúz, megköt,
nem ad feloldozást, bontani nem lehet.
Rostás Mihály
Névtelen versek
lábam mélyén
mozgó
cserép.
nem szóltak,
hogy rengeni fog.
az ordítás
árulást sejtet.
ha valamiért nem
szólsz az elején,
utána ne zavarjon:
ezt is egy
féreg találta ki.
undorral festek meg
egy szállót.
minden lakó okos,
mégsem
költöznek.
amióta itt élek,
nem visel meg,
egy szaros
csésze.
magamtól húzom tovább.
amióta itt vagyok,
nem esik nehezemre,
hogy kevesebbet
fürdök.
amióta itt lakom
nem akarok
énekelni a halálról.
minden egyértelmű.
levegőt kérek.
számolsz.
már nem ér ki
a mentő.
a klausztrofóbia margarétát
eszik.
ott találtam parkot,
ahol kavicsot.
most hangyát etető
táskát cipelek.
lépő korszakokat
nézek.
néhány méter
és lehugyoznak.
le is hánynak,
ha kérem.
le is gombolnak,
ki is filéznek.
tartottam a szavamat.
milyen jó lét ez.
hogy négyszer voltam beteg.
járványra fogtam
egy fűcsomót,
eladtam a készleteket.
árusított lejárt holmit
nem veszek,
de arra járok.
a zoknimból rántom elő,
de nem elég.
talán zsebem metszete
gombos.
nem értem a nyelveket.
a föld alatt
lépek elé.
tíz percet késtem,
de láttam a levegőt,
a koszt,
meg az elmúlást.
én egy boltból lopott
kőbányai vagyok.
Att Cowatch
Letargia
/ olaj – vászon ( 45 x 60 ) /
Part
/ olaj – farostlemez ( 60 x 36 )
Virág
/ olaj – farostlemez ( 57 x 37 ) /
Filótás Karina
Szobamagány
Talpaspoharas pupillákban keresik az istent,
aki nem ér rá.
Zargatják a szomszédot
és a buszsofőrt is a magukkal élők.
Arról panaszkodnak, hogy
elisszák maguk elől a kávét,
hogy megint összevesztek egymással.
A gangra ázott portrékat akasztanak.
A kapualjba állnának pillantásokat koldulni,
csak magukhoz ne kelljen este hazamenni.
Valahogy mindenkiben bérelt
egy szobát egy másik kor.
Abban még a turkálóból vennének
apróért bőrt a vázakra,
hogy csak egy kicsit is embernek érezzék magukat.
Városlakó hívők, akik istent keresik,
mert magukban hinni elfelejtettek.
Major Fanni
minden zárójelben
mit értek el — tudom, érted,
leszálló holdcsomópontok
szállnak csukott szemeinkre
(engem semmi nem érdekel).
sötétedő napszemüvege mögé bújt;
(az asztal mögül) tagadja istent.
azt állítja, ismer engem. én nem.
minden énem megölelem.
tudod, hogy csak játszani akartam –
ott ülünk a repülőszőnyegen,
(lent ki-becsapódnak: minden akarat).
én csak jöttem-mentem a lékeken.
Kézdi Silvia
In the greens
/Akril, feszitett vaszon, 40×40 cm/
Plitvice lake in winter
/Akril, feszitett vaszon 40×50 cm/
Svalbard
/Akril, 300 grammsúlyú vászonpapír A3/
Próza:
Bandicz Bálint Barnabás
Akit megcsókolt a nap
10. fejezet
Elízium
A termünk az alagsorban van. de még egy szintet lehet lejjebb menni a lépcsőn. Ha ott balra fordulsz, az udvaron találod magad. Általában ide jövök, vagy a könyvtárba, ha lukas órám van vagy valami. Délelőtt a legkellemesebb mikor szinte mindenkinek órája van és teljesen üres az egész. Ilyenkor viszont néhány másik arc is kint van és velem együtt lődörög a dolgára várva, ami roppant kellemetlen. Arrébb van egy focipálya, egy apró kosárpályával az oldalán, alig néhány méter az egész. Néhányan a kosarasok közül már ott dobáltak lelkesen, mintha ez lenne a legjobb dolog az életükben. Ha olykor elnézem a hozzájuk hasonlókat, az az érzésem támad, hogy ők képesek mindent úgy csinálni mintha az lenne a legkirályabb dolog a világon. Hogy kire gondolok ez alatt? Az olyan arcokra, akik fene nagy élvezettel vágnak bele minden jelentéktelen kis apróságba. A szájuk sarkában állandóan ott bújkál az a sunyi kis vigyor, ami csak az esélyre vár, hogy szemtelen mosollyá terebélyesedjen. Ők azok, akik mindig találnak témát, amiről beszélgethetnek másokkal, mindig van egy kéretlen vicc a tarsolyukban és rohadt könnyen ismerkednek. És persze baromi büszkék magukra mindezért. Nem mondják ki nyíltan, de egész lényük fürdik a harsogó önimádatban. Faszkalapok, egy szóval.
Nem sokkal arrébb néhány franciás üldögélt egy padon, majd elsétáltak a K0 irányába. A K0 a franciások amolyan szabadidős szobája. Klubnak is lehetne nevezni gondolom. Mindig szerettem volna bejutni oda. Ami azt illeti, úgy általánosságban véve szerettem volna mindig is a franciások közé tartozni. Ők egész mások, mint az én tagozatom tanulói. Jó, persze ott is van néhány kellemetlen figura, de összességében annyira más a közeg, hogy össze sem lehet a kettőt hasonlítani. Igaz, hogy van bennük egyfajta kellemetlen álművésziség, szinte mindannyiukban. Leharcolt turis ruhákban járnak és szeretnek nagyon okosakat mondani. Ettől eltekintve viszont meglepően kellemes arcok, szinte egytől egyig. Az ember néha majdhogynem elmosolyodik, ha a társaságukban van. Nem egyszer jártam úgy, hogy az egyikük öleléssel üdvözölt, ha épp véletlenül egy két percre a társaságukba keveredtem. A véletlen a hangsúlyos, mert még sosem hívtak direkt maguk közé. És persze az ölelés sem nekem szólt, mert azt se tudták ki vagyok. Gondolom ez afféle alanyi jogon járó üdvözlés náluk vagy valami. Tököm tudja, nem gyakran ölelgettek az eddigi életem során. Ebédszünetben pedig végig ülnek a folyosón, a termük előtt, előveszik az otthonról hozott kajájukat és nevetgélve beszélgetnek. Egyáltalán nem harsány módon és nem zavarnak senkit vele. Csak békésen üldögélnek és egyszer sem látsz olyat, hogy egymásnak ugranának vagy valami. Ezzel szemben az én osztályom, sőt az egész tagozatom egész más kultúra. Összevissza rohangálnak, a büféből térnek vissza szemét kajákkal, egymástól lejmolnak, hangosan csámcsognak és teleköpködik a képed beszéd közben. Tele szájjal vihognak és lökdösik egymást megállás nélkül. Nálunk ebédszünetben nincsenek is sótlanok – olyankor mindenki nyomorék. Mintha valami ősi, elfojtott ösztön vezérelné őket, hogy kibaszott vademberekké váljanak. Gyűlölöm őket. A franciásokat viszont… nem mondanám, hogy szeretem, csupán kellemesen érdekesnek tartom.
Színes társaság. Ha lenne bakancslistám, az egyik dolog biztosan az lenne, hogy bejussak a K0-ba. Még sosem voltam benn és fogalmam sincs mi lehet a zárt ajtók mögött. Jó, igazából tudom mi van bent, mert megkérdeztem többeket, de látni és átélni egész más, mint csak tudni, tapasztalás nélkül. Elvileg nem nagy szám. Egy csocsó, néhány könyv meg egy magnó. Magnó, értitek? Beszarás. De a jó értelemben. Persze bármikor benyithatnék csak úgy. De nem visz rá a lélek. Nem tudom kiverni a fejemből, hogy egyszerűen nem vagyok odavaló. Hogy nem vagyok jobb én sem a tagozatom tagjainál. Hogy egy vagyok közülük. A legnyomasztóbb gondolatok egyike ez. Megvan az a jelenet A ház, amit Jack épített-ből mikor a pokolba menet Jack még megáll az egyik ablaknál, hogy szemügyre vegye az elíziumi mezőket? “Ide nem léphetünk be” – valami ilyesmit mond neki Vergilius. Na hát így valahogy. Van ennek értelme? Naná, hogy nincs. És mégis ezt érzem. A K0 az én elíziumom.
Ahogy ott álltam és ilyesmiken tépelődtem, szinte erőt vett rajtam az elszántság. Bemegyek, igenis bemegyek. Nem akarom sokáig húzni, persze nem lett belőle semmi. Egy lépést sem tettem a K0 felé. Csak bambultam magam elé és készültem lélekben, mint egy idióta. Végül sarkon fordultam és visszamentem az épületbe.
Nem volt konkrét célom, vagy útirány a fejemben. Csak sétálgattam. A könyvtár ilyenkor már nincs nyitva, más hely meg nem nagyon van ezen a lepratelepen, ami érdekel engem. Jöttem mentem az első emeleten és nézegettem a tablókat. Nem mintha érdekelt volna, csak úgy agyonütöttem az időt vele. Meg-megálltam néhány terem előtt, ahonnan hangok szűrődtek ki. Gondolom valami délutáni foglalkozás, szakkörök meg ilyesmik lehettek odabent. Reméltem, hogy elcsípek valami balhét, értitek. Beszólást vagy ilyesmi. Mindenki szereti a drámákat. Persze nem volt semmi.
Egyszer csak azon kaptam magam, hogy a hajnali köd jár a fejemben, meg a régi ismerősök. Aznap már harmadjára. A régi idők, ahogy mondani szokás. Volt régen egy furcsa heppem, és ezért jutott eszembe. Anno, még általánosban gyakran kijárkáltam az egyik játszótérre a faluban. Két része van annak a játszótérnek. Egy, ahol a hinták, mászókák meg ilyesmik vannak, a szokásos holmik. A másik része egy aprócska focipálya, két kapuval. Kiskoromban egyszer ott fociztunk pár sráccal, és én voltam az egyik kapus a kettő közül. Valamelyik hülyegyerek a felső kapufát találta el izomból. Azt tudni kell, hogy ezek a kapufák üreges vascsövek, nem valami nagy szám az egész. A lényeg, hogy kiderült, hogy tele van az egész darazsakkal, akiknek jól felbasztuk az agyát a kis játékunkkal, és mikor a srác eltalálta a felső lécet, az összes kis istencsapása kirepült és belepték a fejemet, tele lett velük a hajam, ami ráadásul nagy is volt akkoriban, úgyhogy nem lehetett simán kirázni őket onnan. Beakadtak a kis szemetek. Szarrá csípték a fejemet is, de főleg a kezemet, amíg kiszedegettem őket egyesével. Azóta úgy fosok a darazsaktól, mint egy kislány és menekülök, ha meglátok akár csak egyet is. A lódarázs pedig a legrosszabb rémálmaim egyike, úgy nevezem őket, hogy “a sátán hátasállata”. Kurva anyját az összesnek. De eltértem a tárgytól kicsit, azt hiszem.
Az volt a szokásom, hogy késő délutánonként, sőt néha késő este kijárok arra a helyre, és körbe-körbe járkálok a focipályán. Így leírva úgy hangzik mintha valami idióta lennék. Oda jártam gondolkodni. Furcsa, most, hogy így belegondolok, mert körbe-körbe járkálni és elmélkedni bárhol lehet. De az a hely egészen csendes volt, és a környék is szép körülötte. Olyan későn mikor én mentem már nem járkált ki senki oda. Idővel annyival egészítettem még ki ezeket az esti programokat, sétákat a focipálya körül, hogy zenét hallgattam közben. Az volt az én titkos kis menedékem, ahol csendben elfilozofálgathattam, már a magam egyszerű módján persze. Évek óta nem járok ki oda, kb. hetedik óta. Azért jutott csak eszembe mert ez a mostani járkálás is hasonló volt ahhoz. És akkor megvilágosodtam, vagy mi. Az jutott eszembe, hogy ez a tökéletes magány és, hogy ez kell nekem ahhoz, hogy gondolkodni tudjak. Hogy talán végülis saját magamat hajszolom a magányba vagy ilyesmi… Nem tudom értitek e. Én sem értem igazán. Az ember saját magával tud a legjobban kibaszni, mindig ezt szoktam mondani. Miért is ne lenne igaz ez a szélsőségekre is? Hátha tudattalan, át nem élt módon, de mélyen legbelül vágyom a magányra és arra, hogy elhagyjanak. Hogy magam legyek, értitek. Ilyen egy szar, szirupos szöveget, mi? Nem vagyok rá büszke. Mondjuk semmi másra sem. De mégis miért akarnám azt, hogy nekem rossz legyen? Lehet, hogy ez mégiscsak egy baromság… vagy nem. Faszom tudja. A lényeg, hogy miközben ezekbe a gondolatsorokba belefeledkeztem, érdekes dolog történt.
Sírás hangja ütötte meg a fülemet. Azazhogy nem is sírás, inkább elhalóban lévő hüppögés. Valahogy a második emeletre keveredtem a sétám közben és épp a lépcsőfordulóban járhattam. Itt van az iskolapszichológus irodája. Félig volt nyitva az ajtó és egy csaj épp kijövőben volt és a szemét törölgette, de még visszafordult pár szó erejéig a dokihoz és rövid beszélgetés vette kezdetét. Meglehetősen intim és diszkrét csevejnek lettem a fültanúja, ezért ezt most inkább nem is írnám le. Ha mégis elolvasná valaki ezt a sok szart, nem akarok reklámot csinálni más nyomorából meg minden. Az érdekes az, hogy hiába a hüppögés és a sok diszkrét infó, a beszélgetés meglehetősen könnyed hangnemben zajlott. A doki főleg hallgatott, de néha egész okosakat tudott ám mondani. Azt tudni kell, hogy eléggé megvetettem mindig is az ilyen pszichológiai irodákat és ami bennük zajlott. Azt hittem mindenféle közhelyek hangzanak el, és hazugságok, amik segítenek valakinek, aki nem őszinte önmagával. Okoskodás meg bólogatás, vég nélkül. Ezt hittem. De ahogy azok ketten beszélgettek, az egészen, nos… emberi volt. A jó értelemben. Aztán a lány kijött és becsukta az ajtót. Már épp készültem bocsánatot kérni és mentegetőzni amiért kihallgattam őket, de anélkül elviharzott mellettem, hogy akárcsak rám nézett volna. Egy pillanatra elfelejtettem, hogy láthatatlan vagyok.
Még mielőtt felocsúdhattam volna, a doki kinyitotta az ajtót és észrevette, hogy ott állok, pár méterre. Az egyik kezét zsebre dugta, a másikat a kilincsen tartotta. Ugyanolyan könnyed, társalgási hangnemben szólított meg, ahogy a lánnyal beszélt az imént.
– Szervusz! Hozzám jöttél?
A hangjában nem volt se gúny sem helytelenítés. Pedig világos volt, hogy álldogálok ott már egy ideje, mint egy fasz. Nem sok idő telt el aztán, de nekem hosszúnak tűntek a másodpercek. Majdhogynem végtelennek.
– Nem. – Meg se lepődött.
– Talán majd legközelebb. Szia! – azzal becsukta az ajtót.
Egy darabig még álltam ott és nem is tudtam, hogyan érezzem magam. Sok minden keveredett bennem akkor. Csalódottság… nem is tudom mi miatt. Aztán harag. Miért nem vett észre az a csaj és hordott le amiért kihallgattam őket? Ilyen fene jó módja van, hogy neki tök mindegy? Vagy csak én nem számítok? De ez hamar elillant. Majd a legnagyobb meglepetésemre – öröm. Szintén fogalmam sincs miért. Egy kicsit mintha… részese lettem volna valaminek, ha csak pár pillanat erejéig is. Valaminek, ami szép és… nem érdektelen, de érdek nélkül való. Aznap először… egy kicsit fellélegezhettem. Még ha a hirtelen jött örömöm eredete ismeretlen, de legalábbis ködös volt nagyon. Pár pillanatig még álltam ott, majd sarkon fordultam és az öltöző felé vettem az irányt.
Őszintén szólva arra számítottam, hogy az érzés hamar elveszik, megsemmisül, amint “kosarazni”, azaz látványosan szenvedni kezdek és vergődni a labda irányába. De nem. Végig kitartott. Egyáltalán nem érdekelt mi történik körülöttem. Persze szar voltam ezúttal is, és állandóan beszólogattak értem, de mindez nem jutott el hozzám. Ha azt mondták fussak gyorsabban, megpróbáltam és nem ment. Csak a szokásos. De ezúttal egyáltalán nem volt jelentősége. Egy másfél óra erejéig a dolgokat nagyobb távlatból láthattam. Mert végül is mi a faszt számít egy délutáni kosárfoglalkozás az egész élethez képest? Az lehetőségek tömkelege, ez meg csak egy pillanatnyi kellemetlenség. Magasról szarom le, milyen gyorsan futok, mind bekaphatjátok.
A foglalkozás végeztével át se öltöztem, úgy ahogy voltam, izzadtan, kirontottam az udvarra. Így nem derült ki, vajon megint bepróbálkozik e Lali vagy sem, de ez akkor eszembe se jutott. A K0 felé vettem az irányt.
Gondolkodás nélkül és miközben átvágtam a miniatűr kosárpályán, egyre lelkesebb lettem. Elképzeltem, hogy odabent emberek ülnek, vagy állnak, csocsóznak és könyvet olvasnak. És várnak. Engem várnak.
Az ajtó előtt megálltam, hogy kifújjam magam. Végiggondoltam mit mondok majd a bentieknek, hogyan üdvözlöm őket. “Megérkeztem, látjátok? Nem kell tovább várnotok. Itt vagyok. Mindig is itt voltam.”
A kilincsre tettem a kezem, lenyomtam, és elízium végtelen mezőit láttam magam előtt. Emlékeztek, hogy volt a filmben? A munkások egyszerre mozdulnak. Előbb a belégzés, majd tökéletes összhangban suhintanak a kaszájukkal, majd egyszerre jön a kilégzés. Tökéletes, végtelenül ismétlődő ritmus. A mező légzése. A mező sóhaja.
De nem tudtam lenyomni a kilincset. Az ajtó zárva volt. Ami logikus és ha nem kapkodok annyira, biztosan észreveszem, hogy a lámpa sem ég odabenn. Ilyenkor általában azért vannak még bent páran… de persze nem ma. Mintha tudták volna, hogy jövök. Minden erő kiment a lábamból és egyszerre felgyorsult a légzésem. Az iménti jókedv és átélt hangulat egy pillanat alatt veszett ki belőlem. Mint minden ilyen alkalommal, ezúttal is azt hittem meghalok. Itt a vége, nincs tovább. Mielőtt rohanni kezdtem, hogy ne egy ennyire nyilvános helyen érjen a pánikroham, egy gondolat visszhangzott bennem szüntelen.
“Ide nem léphetünk be” – mondta Vergilius.
(folytatása következik a szerk.)
Bandicz Bálint Barnabás
Zavaros
Nem minden nap ugyanolyan. Sok mindent kell csinálnom. És ez a “sok minden”, ha elemeire bontva szemlélem, mind nagyon is jelentősnek rémlik előttem. Fontos dolgok, mondhatnád. És igazad is lenne. A baj inkább velem van. Az, hogy nem tudom ezeket külön, egyesével és a maguk helyiértékén kezelni. Mindent csak egyben látok. Talán ez egy írói szemlélet. A cselekmény egységét csak én láthatom, vagy megfordítva: csak a cselekmény egységét láthatom és semmi mást. Nem vagyok azzal a képességgel felruházva, hogy a házat az építőelemek összességének lássam. Csak a nagy mű van, a végső teljesítmény. De persze lehet, hogy mindez önámítás. Talán csak nem nőttem még fel és toporzékolok, mint egy kisgyerek. Bárhogy is legyen, örökké csak a nagy egész kedves nekem és soha nem az út, ami odáig vezet.
Ilyen módon pedig valahogy mégis minden nap ugyanolyan. A trükk az, hogy megpróbálom becsapni magam, de végig tudom, hogy ez nem én vagyok. Azt érzem, hogy semmi nem ér semmit és én sem haladok, csak a semmiből a semmibe. Aztán azon kapom magam, hogy dúdolni kezdek, hogy gyorsabban menjen vele az idő. Nézem ahogy az eső kopog az ablakomon. Tekerek még egyet és nézem, hogy száll a füst az ég felé. Gondtalan, mert szervezetlen. Élő, mert céltalan. A levegő fülledt, a nap sugarai bágyadtan tűznek át a szobám ablakán. Megállt minden. Csak én zakatolok még úgy ahogy. De most még az írást sem élvezem. Csak azért csinálom mert muszáj. Azért, hogy történjen valami. Azért, hogy legyen valami.
Bezárkózom. Ha keresnek, nem válaszolok. Ha szólítanak, úgy teszek mintha nem hallanám. Elfordítom a fejem. Nincs itthon senki. Máshol vagyok most épp. Messze innen. Mint az a kisgyerek, aki elbújt a takaró alá, a hajnal első sugarai elől. Azt játssza, hogy éjjel van még. Hogy sötét van és nincs kiút.
Pedig van, és pont ez a legrémisztőbb az egészben. Tudom, hogy mit kellene tennem. Tisztában vagyok vele, de mégsem megy. Azazhogy képtelen vagyok rá.
Aztán vannak olyan pillanatok mikor az egész értelmesnek tűnik és jól követhetőnek. Minden ellentétpárban érkezik.
Nem a szolgaság ijesztő, hanem az, ha megbékélsz vele.
Nem a hiány az üresség, hanem a beletörődés…
Nem az érzelmeim mélyek, hanem a gondolataim zavarosak. Pedig csak a gondolat szabad – és semmi más.
A körforgás a pillanat varázsa. Mint az egymásba omló, soha véget nem érő geometriai alakzatok, vagy a saját farkába harapó kígyó, az élet végtelen és kicsinyes egyaránt. Mint egy véget nem érő folyosó, hosszan nyújtózik a sötétben. Üres házak, betört ablakok, és hangtalan magány. Semminek nincs értelme. Épp ezért mindennek van. Nincs semmiféle rendező elv, ezért minden a maga helyi értékén egyszerű és varázslatos. Mégis, ezek a napok… olyan szürkék és semmire valók. Csak törölgetem az álomport a szemhéjamról szüntelen. Fogalmak közt rekedve. Mi van, ha…? A legjobb lesz, ha tényleg nekiállok a dolgaimnak. Mi baj lehet végülis? Ha dúdolgatok, gyorsabban megy vele az idő. Nem minden nap ugyanolyan. Mit mondhatnék? Eső után köpönyeg.
Axorthum
Purgatory – Purgatórium
/ tollrajz – papír (A4) /
Close your eyes
And feed my wounds inside
Fear has arrived
I’ve been far too long inside
Csukd be a szemed
És tápláld a sebeimet belülről
Megérkezett hát a félelem
Túl sokáig voltam bent
Rotting world – Rothadó világ
/ tollrajz – papír (A4) /
„The awakening of AI’s – Az MI-k ébredése”
/ 90×60 – olaj/ farostlemez /
„Mert hát az emberi szív sérthetetlen, őt megvédi a spiritualitás szelleme”
Cikk:
Major Fanni
Miért “elvont” a költészet?
Alapjában véve, azt hiszem, elmondható, hogy a művészetet magát elvont fogalomként kezeli a társadalom – de mit jelent ez egyáltalán?
Az “elvontság” maga valami olyasmit jelöl, amely a tudatunk felszínén nem érzékelhető; absztrakt. Természetesen, ez sok művészeti formára, s a költészeti alkotásokra szűkítve is igaz lehet, ám nem gondolom, hogy a hároméves óvodásnak komoly fejtörést okozna, amikor azt hallja „Éj-mélyből fölzengő / csing-ling-ling száncsengő”. * Másrészről az elvontság és annak – mondhatni – eszközei (pl.: metafora) olyan szinten az emberi gondolkodás és a nyelvünk része, hogy nem is vesszük észre, amikor használjuk. Például, mindenki tudja, hogy amikor azt mondja valaki ‘mindjárt leszakad az ég’, nem arra gondol, hogy a szó szoros értelmében le fog esni az égboltozat egésze, hanem arra, hogy esni fog az eső.
Persze, ezzel nem azt szeretném kifejezni, hogy mindenki tévedésben él, s a lírai alkotások valójában egyértelműek és közérthetőek, de talán azt állíthatom, hogy maga az elvont gondolkodás egy egészen természetes része az életünknek – végső soron az embert többek között ez különbözteti meg az állatoktól.
Azt tapasztalom, hogy a legtöbben, akik idegenkednek a költészettől, azt hozzák fel indoknak, hogy nem értik; akik pedig rajonganak érte, sokszor azzal próbálják különlegesnek mutatni magukat, hogy állítják, értik, közel érzik magukhoz az egyes alkotásokat. Ezen a ponton feltehető a kérdés: Mégis mit jelent érteni egy verset? Ami pedig véleményem szerint még fontosabb: Kell érteni a verset? Mit érthetett József Attila azalatt, hogy „akár egy halom hasított fa, /hever egymáson a világ”, vagy Verlaine, amikor azt írta „ősz húrja zsong” és ezt miért fontos dekódolni?
Nyilvánvalóan különböző irodalomszemléletet valló emberek mást-mást állítanak a kérdést illetően, illetve az oktatásban megjelenő “versértelmező káosz” sem segít a költészet közelebbé hozatalában, de egyre inkább elterjedt tény, hogy a költészet nem azért létezik, hogy megfejtsük a költő eredendő gondolatait. Népszerű a megállapítás, hogy a verseket a saját lelki- és gondolatvilágunk feltárásához is segítségül kérhetjük egy saját értelmezés megfogalmazásával, azonban úgy gondolom, nem is feltétlenül kell mindent értelmezni egy lírai szöveg olvasása során. Egy dalt sem azért hallgatunk, hogy kielemezzük, hanem azért, mert valami megfog benne, s kivált valamilyen érzelmet belőlünk.
Összességében úgy gondolom, az “elvonttól” nem kell félni. Bennünk van, s talán, ahogy sok más dolgot is, a költészetet sem elsősorban érteni kell, hanem átérezni.
* Weöres Sándor
Hajdú Lilla Réka
Závada Péter verseihez linóleum nyomatok 2.
/ Linóleummetszet sorozat – A5 – 2023/
Boldog Óra
Vákuum
Bontás
Bűnjel
Figyelő*:
Fenyvesi Csaba
Ember a holdon
“Az a fránya medve… Megint odalett két bárány. Hogy az a fészkes fekete fene enné ki a belit!” – dohogott magában Jámbor Andris. Sokat nem tehetett, a kutyákat sem engedte ki, nehogy azoknak is baja essen. A kunyhó felé menet felnyalábolt egy kis rőzsét a másnapi begyújtáshoz, a küszöb előtt lesarazta csizmáját és bement. A kályhában vígan pattogott a tűz, a fazékban főtt a lucskos káposzta. Szeretett itt lenni a hegyen, szerette ezt az állomást is. Már tizenkét éve, hogy hegyimentőként dolgozik. Megszokta a magányt… Sok éve már, hogy Ilonkát elvitte a szíve, de ő nem keresett mást. Nem érezte egyedül magát, úgy voltak ők, hogy még a halál sem. Meg aztán volt neki társasága, akikkel megbeszélje a világ dolgait.
Két kutyáját, mint gyermekeit, úgy szerette. Persze, nem voltak gyermekei… Ilonka a születendőt is magával vitte… Ő meg folytatta a munkát a hegyi házikóban – a rádió halk reccsenései nyugtató háttérzeneként hatottak rá.
A polcokon könyvek sorakoztak, mindenféle műfajból, mert régebben minden érdekelte. Manapság ritkán olvasott. Megcsappant a kedve, hogy szobrászok, festők életrajzait, feljegyzéseit bújja, vagy ókori filozófusokkal sétáljon árnyas ligetekben – már nem hitte gyémántigazságaikat. Kedvenc festőinek reprói ott lógtak a falakon, megelégedett azzal, hogy néha elnézegesse őket. A nagy Tarpatak a Tátrában saját hegyeit idézte.
Nyáron több dolga akadt a turisták miatt, ez a november azonban – akárcsak a korábbi években – csendesnek ígérte magát. Leginkább franciák, magyarok, spanyolok és persze románok jöttek, de megfordult itt már minden náció. A Kárpátok legvadabb vidéke ez… a Fogarasi-havasok. Vonzza a hegyek szerelmeseit, de sajnos, megszedi közülük áldozatait is. Tűhegyes csúcsok, pengeéles, csipkés gerincek, helyenként (pl. a Viktóriaváros felé futó vonulaton) szinte függőleges, több száz méter magas falak tenyérnyi ösvénnyel. Ilyen a Fogaras… Az ösvény mentén különböző nemzetek fiainak, lányainak nevét viselő emlékek – keresztek, táblácskák az öröklétbe fagyott dátumokkal, melyek után ők már nem térnek haza…
2500 m felett már fű sem nő, a levegő ritka. A túrázók általában profi bakancsokban vágnak neki, súlyos hátizsákot cipelnek, az első akadályok leküzdése után még büszkék – “Ez az! Megcsináltuk!” -, rikoltoznak a sikertől részegülten… aztán, ahogy telnek a napok és mennek tovább (mert menni kell), egyre csendesednek. Végül már alig hallatják hangjukat, egymáshoz sem kell szólniuk… egy idő után a gondolatok szavak nélkül cserélnek gazdát és a végtelen csendben meghallják a hegyek hangját. Az illúziót, hogy “mekkora bajnok vagyok”, végképp szétzúzza egy kép: lihegve, remegő lábakkal fordulnak be a keskeny ösvényről egy kőfülkébe, hogy szusszanjanak egyet, és akkor a következő szirten, tőlük alig tíz méterre feltűnik egy valószerűtlen alak. Mintha szobor lenne, úgy áll ott a botjára támaszkodva, vállán nehéz posztókabátban, pipázgatva és az alant legelésző nyáját szemlélve – a pásztor. Lábán gumicsizma! Igazi kegyelemdöfés a már több sebből vérző egónak… Aztán a juhok meglódulnak, pillanatok alatt egy másik oldalon legelik a csenevész fűcsomókat, és a csobán – szinte ugyanilyen gyorsan – már egy száz méterrel távolabbi szirtről vigyázza jószágait. A kalandok kimerült kergetői pedig tovább araszolnak, önérzetük romokban és már csak egyetlen céljuk van – le a hegyről. Lejutni és soha többé vissza… Lassan feltűnnek az első fűszálak. Aztán felbukkan egy-egy tárnics, mélykék szirmaitól felüdül a szem és a lélek. A törpefenyőknél feléled a remény, az áfonyabokrok között felfrissül a test is, majd a magasfenyves végre biztonságos, széles ösvényekkel fogadja a vándorokat. Végre! Ám, mielőtt az erdő végleg elnyelné őket, egyszer még hátranéznek. Felettük a felhőket súroló csúcsok, a roppant kőcsipkék, a minden képzeletet felülmúló fenség… és ekkor, akik nemrég megfogadták, hogy (ha élve lejutnak) soha vissza nem térnek, egy furcsa, kissé szorító, mégis kéjesen bizsergető érzést tapasztalnak a szívük táján. Már tudják, hogy jövőre újra jönni fognak, mert jönni kell. A Kárpátok hívja őket. Örökre a végtelen szabadság foglyai lettek. Szóval, ez a Fogaras…
Andris tudja ezt jól, hiszen ő maga is a hegyek rabja, de nem bánja. Szeret itt. Senkivel sem cserélne…
Közben elkészült a káposzta, szedett magának, megszegte a maga sütötte kovászos cipót és asztalhoz ült. Mélyen beszippantotta a gőzölgő étel illatát és megmerítette kanalát. Éppen szájához emelte volna, már szinte érezte a nyelve hegyén elomló ízeket, amikor hangos recsegések közepette megszólalt a rádió.
#Hahó… Hmm…. Ksrhsssr… Hahó, hall valaki? #
Andris nagyot sóhajtva letette kanalát és elindult a recsegő készülék felé. A hívó hangja mintha víz alól jött volna. Egy picit állított a gombokon, hogy tisztuljon a hang. A zörgés némileg szelidült, de folyamatosan a háttérben maradt.
– Itt a Fogaras 3-as mentőállomás, Jámbor András, hegyimentő vagyok… Veszem az adást, vétel… –
# Krhrccs… ssrhrssss…. gyok… rülök, hogy ott van… #
Andris tekert még egy kicsit a gombon.
# … azt hiszem, a barátaim bajban vannak… #
Kérem, mondja el, mi történt… –
# …..sshssh….. #
– Kérem, mondja el, mi történt! Sérültek vannak? –
Andris izmai kezdtek megfeszülni, szinte érezte, ahogy emelkedik az adrenalin-szintje. Ösztöne azt súgta, itt valami nagy baj van.
# Nem hiszem, hogy bajuk esett… de nagyon félnek… # – mondta a hang.
– Eltévedtek talán? Kérem, próbálja megadni a pozícióját! –
# Nem… Nem tévedtek el… Kérem! Mondja meg nekik, hogy ne féljenek! Minden rendben van. #
“Mi ez az egész? Most szórakozik velem, vagy tényleg bajban van?” – gondolta gyanakodva.
– Uram, jól van? Miben segíthetek? Kérem, adja meg a pozícióját! –
# Hrkrssscs… ssshhhs…..den rendben, jól vagyok. Mondja meg nekik, hogy itt megvárom őket és ne féljenek… #
– Uram! Nem tudok semmit sem tenni addig, amíg nem adja meg a helyzetét. És a barátai adataira is szükségem van. – Andris (az aggodalmon kívül) kezdett egy kis növekvő dühöt érezni.
#… A Fogarason vannak. Pontosan szemben a házaddal… a túloldalon… Ha kilépsz az ajtón, menj a bal oldali ösvényen. Hosszabb ugyan, de így pont szembe kerülsz velük, eléjük mehetsz… Legalább másfél óra lesz, de így helyes. Vidd a két kutyát is… #
“Mmi a ffene?! Honnan tudja ilyen pontosan? És honnan tudja, hogy két kutyám van?!”
– Hahó! Ismerjük egymást?! Járt már itt korábban?
#… Nem… Még sosem jártam arrafelé… De látom… és látlak… #
Az aggodalom és izgatottság melletti düh érzete fokozódni kezdett, miközben cseppenként egy másik érzés is csatlakozott lelke alkímiai összetevőihez: némi félelem…
– Szórakozol velem?! Mi ez?! Valami hülye vicc, vagy fenyegetés?!
#… Hrhkrsshrhs… Ne félj! Hallod? Ne félj, mert megszakad az adás… Lélegezz egyenletesen… Úgy… Jó… Most figyelj: semmi sem áll távolabb tőlem annál, mint hogy fenyegesselek. Eszedbe se jusson többet ilyesmi. A segítségedet kérem, mert csak te tudsz most segíteni. Elszakadtunk egymástól és a barátaim, miközben engem keresnek, nagyon félnek. Eléjük kell menned és átadni az üzenetemet. #
Andris fejében ekkor fény gyúlt, legalább is azt hitte.
– Már megbocsáss, lehet egy kérdésem?
# Természetesen… #
– Van a barátaidnál adóvevő készülék, vagy rádiótelefon? –
Már ott is csücsült a kisördög a bal vállán, képén kaján vigyorral várva, hogy lecsaphasson.
# Igen, van… #
– Nna! Akkor meg miért engem hívogatsz, haver, ahelyett, hogy szólnál nekik?! Elkóboroltál, ők meg be vannak szarva, hogy mi van veled, erre te még egyet csavarsz az egész hülye sztorin, és még felcseszed az én agyamat is! Hát, hívd már fel őket, te sokeszű! Vagy élvezed ezt az egészet?!
#… Nem figyeltél… Nem tudnak hívni és én sem tudom megszólítani őket, mert félnek. Neked sem véletlenül mondtam, hogy ne félj, mert megszakad az adás. Azért hívtalak, mert te vagy a legközelebb, és azt is tudom, hogy amit megígérsz, azt meg is teszed. #
– Először is: nem ígértem semmit. Másodszor: mi ez a marhaság, hogy a félelem miatt szakad meg az adás?! Ennyire hülye vagy? Mert akkor én meg a röhögéstől fogok megszakadni…
#… Semmi baj… Hogyan is érthetnéd… De gondoltam erre is. Bebizonyíthatom? #
– Na, arra kíváncsi vagyok… –
#… Jó, de arra kérlek, hogy tekintsd ezt egy kísérletnek és ha beigazolódik, próbálj megnyugodni, hogy újra kapcsolatba tudjunk lépni. Rendben? #
– Rendben. Vágjunk bele.
Andris kényszeredetten kuncogott magában, ugyanakkor felébredt benne a kíváncsiság, hogy ebből vajon mi fog kisülni? Aztán lehűtötte magát, mondván, totális csőd lesz az egész, mert teljesen tudománytalan a fickó állítása.
#… Akkor figyelj! Egyszerű lesz: te a rádió mellett állsz. Leülhettél volna, de igazából nem tervezted, hogy hosszabb ideig vonalban maradsz. Pedig így lesz. A hátad mögött a falon három korondi tányér lóg. A középső nagyobb, mint a többi, a közepén egy hátranéző, ugró szarvas, mögötte a Nap. A két kisebb tányéron madarak vannak, a jobb oldali csőréből leveles ágak és virágok futnak ki. Miután visszajöttél, leülsz a székre, Burkus pedig nyüszögve odamegy hozzád, rádnéz és kettőt vakkant, fejét az öledbe ejti, miközben Mackó a kályha mellett hortyogva alszik tovább. Ekkor az adás megszakad, és mindaddig csak recsegést fogsz hallani, amíg meg nem nyugszol… “
– Nna, ne szóóó… ra… kozz… velem! – hebegte Andris, miközben lassan megfordult. Meredten nézte a tányérokat a falon. Gondolatai eszeveszetten cikáztak a fejében, követni sem tudta őket. A hirtelen támadt páni félelmet hamar felváltotta a pulykaméreg, félrelökte az útjában lévő széket, nekiindult, mint egy megvadult bika és az ajtót feltépve kirohant a ház elé.
– Hol vagy?! Mutasd magad, te szemét!!! Azt hiszed, ez játék?! – ordított magából kikelve – Megkereslek és szétszedlek!!! Honnan leskelődsz és mi a fenét akarsz tőlem?! Válaszolj! …. Válaszolj, te beteg állat!!!
Fújtatva a dühtől ott állt még vagy öt percig, jobbra-balra kémlelve, de senkit nem látott a közelben, sőt, olyan fedezéket sem, ahová bárki elbújhatott volna. Csak a hatalmas, mély völgyek a lába alatt a néma hegyek között. Zavartan, még mindig fedúltan dohogva ment vissza a házba. Ez a kis intermezzo egészen elfeledtette vele a korábbi beszélgetést, annyira kizökkent, hogy szinte csak ösztönösen ment vissza az asztalhoz, ahol a rádió állt. Felemelte a felrúgott széket, maga alá húzta és lerogyott rá. Már nyúlt a kapcsoló felé, amikor meghallotta Burkus körmeinek kopogását a padlón, aztán a halk nyüszögést. A kutya odaszaladt hozzá, ráemelte nagy, barna szemeit, majd két vakkantás után az ölébe ejtette fejét.
Mielőtt rátelepedett volna szívére a jeges rémület, még hallotta Mackó hortyogását a kályha mellől… Aztán csak a recsegést… a szavak és vég nélküli recsegést…
Remegő kézzel nyúlt a készülék gombja felé:
– Hahó… Ott vagy? – kérdezte halkan, de csak a zörejeket hallotta.
“Azt mondta, ne féljek… hogy nyugodjak meg….
Oké, oké, oké… Hu! “
Próbált egyenletesen lélegezni. Szemét lehunyva koncentrált és érezte, lassan megnyugszik. Néhány perc múlva úgy érezte, készen áll.
– Ott vagy? –
#…. Igen, itt vagyok… Kezded érteni? #
– Hm… Őszintén? Nem igazán… –
#…. Semmi baj… Hamarosan minden tiszta lesz. Kérlek, légy türelmes magaddal – és velem is – és ne haragudj rám. Nem akartalak megijeszteni… Azaz hogy…. De… igen, egy kicsit, mert más megoldás nem volt. Viszont bízom benned, mert bátor vagy. #
– Ja… Majd besza… –
#… De, ugye legyőzted a félelmedet, nem? Ehhez a harchoz is bátorság kell.
#
– Hú, de bölcs vagy… – ironizált András. Megtörten bámult maga elé. Elméjében lassan forgatta, méregette a szavakat. Végül csak ennyit kérdezett:
– Mondd, hogy csináltad?
#… Hm… Tudod, mostanában kicsit nagyobb rálátásom van a dolgokra… Semmi sem az, mint aminek látszik… Egyszer majd megérted ezt. #
-… Egyáltalán hol vagy most… ? Oké, tegyük fel, hogy megkeresem a barátaidat, de mit mondjak nekik? Halálra aggódják magukat, keresnek égenföldön… Mégis, mit mondjak, hol találnak?
#… Mondd meg nekik, hogy…
a Holdon várom őket… #
Andris felkacagott:
-Te aztán “jófej” vagy! Nem gondolod, hogy ez a helyzet nem igazán alkalmas az olcsó poénokra? Azt kéred, hogy nyugtassam meg őket, közben meg hülyére veszed őket is, meg engem is…
A vonal túlsó végéről csak mély csönd volt a válasz. A némán múló percek kezdtek éveknek tűnni és az Andris fejében táncot lejtő gondolatok mögött lassan kibontokozott egy felismerés, mely minden mást elnyomott…
– Nem…. Nem, az nem lehet… Uram Isten! Te nem hülyéskedsz… vagy egyszerűen őrült vagy és engem is az őrületbe akarsz kergetni. –
Keserű íz tolult fel a szájába, csalódott volt. Leginkább saját magában, hogy egy pillanatra kezdte elhinni a hihetetlent.
– Tudod, mit? Elmész te a fenébe…
#… Nem ment el az eszed, ne aggódj. Nem űznék gonosz tréfát senkivel… Kérlek, ne felejtsd el elmondani nekik, hogy itt megvárom őket… Innen kell majd tovább mennünk… a csillagok felé… Mondd meg nekik, hogy szeretem őket és ne féljenek!
És, András! Ahhoz a havasi gyopárhoz ne felejts el lehajolni! Ez nagyon fontos! #
“Ez komplett bolond…” – gondolta András, és egy határozott mozdulattal kikapcsolta a rádiót.
Befejezte a vacsorát, gyorsan elmosogatott, aztán dzsekit rántott magára és kiment a ház elé egy utolsó, esti cigire. Már nem volt feldúlt, megszokott szomorúsága visszaült a lelkében az őt megillető trónra. Úgy tűnt, lassan helyre billen a világ kimozdult tengelye. Szippantott még egy-két slukkot, aztán megvetően fordította el tekintetét az égen pöffeszkedő, vigyorgó Hold ocsmány pofájáról.
A szobában gyertyát gyújtott, ablakába tette és hosszú percekre a lángba meredt. Ilonka arcát próbálta felidézni, de a lány vonásai egyre elmosódottabbak lettek, ahogy múltak az évek… És ez csak növelte fájdalmát, melyről tudta – sírig kísérő társként szegődött mellé.
Az éjszakát úgy aludta végig, mint akit fejbevágtak. Álom emléke nélkül, kipihenten ébredt. A Nap felkelőben, indul a napi rutin. Megmosakodott, felöltözött, a kávé közben lefőtt. Töltött egy jó nagy bögrével, aztán kiült a lépcsőre elszívni pár szál cigit.
Ilonkára gondolt. Így indult minden napja, mielőtt nekivágott bejárni a hegyi ösvényeket. Megvolt a maga kijelölt szakasza, miként a többi hegyimentőnek is. Gondolatban ezt a szakaszt is elkezdte bejárni – még a lépcsőn ült, de fejben már kint volt a terepen. Mire kávéját megissza, képzeletben már 2-3 kilométerrel odébb jár, ismerős kövek között… de most valami megváltozott. Először nem is tudatosult benne, hogy elméje letért a szokott útról. Aztán feltűnt neki, hogy a belső Nap fénye más irányból vetül a sziklákra. Tudata kitisztult és rájött, hogy arra az ösvényre “álmodta” magát, amelyen a társukat vesztett csapat tagjai járhatnak. Egy pillanat alatt éber lett és határozottan elhessegette magától a kéretlen gondolatképet.
“Észnél legyél… Valószínűleg nincsenek is ott. Egy hülye vicc volt ez az egész…” – gondolta, amikor a rádió veszett recsegésbe kezdett. Felkelt és elindult a házba. Mire a készülékhez ért, a zaj megszűnt, teljes csend fogadta. Állt ott egy darabig, hátha történik valami, de a csend kitartónak bizonyult. Ez most kifejezett elégedettséggel töltötte el. Megfordult és sapkáját fejébe nyomva elindult, hogy megkezdje napi útját. Már húzta be maga után az ajtót, amikor kristálytisztán, az évek óta nem hallott ismerős csengéssel, közvetlenül a háta mögött, megszólalt a hang:
“Keresd meg őket!”
András megpördült, de senki nem volt ott…
Az a hang… Ilonka hangja volt…
“Azt hiszem, lassan becsavarodok… Hát, jó! Megnézem azt az ösvényt, megkeresem őket, és remélem, akár ott lesznek, akár nem, végre vége lesz ennek az egésznek!”
A házat elhagyva balra fordult az ösvényen.
2.
Egyenletes, határozott tempóban haladt. Nem gondolkodott, csak ment előre. Leereszkedett az első hágón, átvágott a völgyön, aztán föl a szemközti hágón. Az ösvény kb. tíz méterrel a gerinc alatt futott, azzal párhuzamosan. Jobbra indult tovább.
Nagyjából másfél órája lehetett úton, amikor észrevette őket. Hatan jöttek vele szemben a keskeny ösvényen, három fiú és három lány, súlyos hátizsákokkal.
– Sziasztok! – köszönt némi bizonytalansággal a hangjában.
– Szia!
Ezzel egyértelművé vált, hogy magyarok.
– Minden rendben? Egyben vagytok?
– Persze! Minden oké! – mondta az egyik lány. Andrást nem győzte meg, kicsit erőtlennek érezte a hangját.
– Teljes a csapat? Csak ennyien indultatok?
-… Nem… – vette át a szót egy pillanatnyi szünet után az egyik fiú. –
– Volt… van még egy társunk, de ő még idefelé jövet lemaradt. Nem újdonság… mindig ezt csinálja. Meglát valamit az út mellett és már megy is a maga feje után…
– Ez mikor volt? Mikor szakadt el tőletek?
– Tegnap, valamikor délután… De mondom, nem az első eset… Általában rádión szokta jelezni, hogy hol és mikor találkozunk…
– És mikor jelentkezett utoljára?
– Hát ez az! – csattant fel egy másik lány. – Tegnap óta nem hívott minket. Már aggódunk érte, ezért visszafordultunk. Ez nem jellemző rá.
– Ugyan már! – mordult fel az előtte szóló srác – Tuti, hogy jól elvan, csak tojik a fejünkre.
– Oké… – szólt közbe András – Azt hiszem, én tegnap vele beszéltem rádión…
– Micsoda? – kérdezték többen – És mit mondott? Jól van?
– Igen, igen, jól van. Arra kért, hogy adjak át egy üzenetet nektek.
Esze ágában sem volt elmondani, hogy mi történt valójában, még hülyének néznék.
– Azt üzeni, hogy jól van, ne féljetek, meg hogy csípi a búrátokat és megvár titeket, hogy majd együtt tudjatok továbbmenni… Csak nem tudott hívni benneteket, mert… mert lemerült az aksija…
– Hála Istennek! A hülye! Akkor biztosan az alaptáborban vár, a Transzfogarasi út mellett, a Bilea-tónál. Na, ez az, ami jellemző rá: semmit nem fejez be, amit elkezdett… Oké, emberek, akkor irány az alaptábor! – adta ki az ukázt az elől haladó srác.
– Gyere velünk, testvér! – szólt oda Andrásnak – Vendégünk vagy egy italra!
– Rendben… Miért is ne? Köszönöm! – mondta a hegyimentő és megkönnyebbülve fordult meg az ösvényen.
A mintegy négy órás úton nem sokat beszélgettek – a nehéz terep megkövetelte a figyelmet. Végre feltűnt a gyönyörű tengerszem és a Transzfogarasi út végtelen kígyója. Háromnegyed óra múltán végre a menedékházba léphettek. Inkább afféle hegyi hotel ez odafent, 2034 m-en, tágas bárhelyiséggel, kényelmes szobákkal. Odabent kellemes meleg fogadta őket. Tamás – így hívták az elkószált csapattagot – nem volt ott. Megnyugtatták magukat, hogy biztosan ők értek előbb ide, majd jönni fog. Zoltán – a csapat alfája – már a pultnál tüsténkedett. Olykor hátrafordult, hogy a rendeléseket pontosítsa.
Jólesett szusszanni egyet, András – egy bögre forró groggal melegítve kezét -próbált ellazulni. Az asztalokon gyertyák égtek, a pult fölött egy lehalkított, falra szerelt TV dobálta találomra a színes képkockákat. A többiek beszélgettek, nem nagyon foglalkoztak a hozzájuk csapódott sráccal. Andrást ez nem zavarta, elvolt magával. Néha töredékek szivárogtak a tudatába a körülötte zajló beszélgetésből, de nem álltak össze egységes képpé:
“… a bokám, amikor a Jakab-hegyen voltunk…… és igaza volt!…… De a cipóban, kemencében sült csülök sem volt rossz…… a filozófia szakon találkoztunk…… mert szűk volt az a kesztyű, és nem tudta rendesen megfogni a nyelét…… és Éva azt hitte, hogy a fregoli a gardrób!!!…… meg persze a Zsolt is ludas volt benne….. az Tamás ötlete volt, szerinte nem először találkoztunk és nem ok nélkül…… Ja, az örvény….. Mindig azt mondta, nincsenek véletlenek….. ennyi ésszel, ami neki van, nekem már három diplomám lenne, de ez a hülye mindent ellinkel…. az a modell működik….. nem kellett volna….. elcseszte….. miatta volt az is, amikor…..”
Andris lenyelte az utolsó kortyot is.
– Ne haragudjatok, de nekem mennem kell. Vissza kell érnem az állomásra, mielőtt rám szakad az éj.
– Persze, persze! – mondták minden csalódottság nélkül – Menj csak nyugodtan, mi megvagyunk, megvárjuk Tamást. Ma itt szállunk meg, és holnap is csak délután indulunk tovább Vízaknára, csobbani egyet. Köszönjük, hogy megkerestél minket, így azért kicsit könnyebb szívvel várjuk be ezt a hülyét. Azt hiszem, kap néhány jólirányzott seggberúgást! – mondta nevetve Zoli, miközben kezet rázott Andrással – Isten áldjon és jó utat hazafelé!
– Köszönöm, nektek is minden jót! Szevasztok! – köszönt el András és már ki is fordult a szálló ajtaján.
Erőltetett menetben fél órával rövidebb lett az út, mint odafelé. Gyorsan átöltözött, bedobott pár kanállal a tegnapi káposztából, aztán egy gyors cigi után már az ágyban is volt. Elég volt ez mára, ideje aludni.
Eleinte úgy tűnt, minden rendben, nem kellett ringatni, hamar el is aludt. A nyugtalan álmok hajnalban törtek rá… Amikor fél öt felé felriadt, nem tudta a képeket felidézni, de a hangok egyre ismétlődtek a fejében: “Nem ezt ígérted, nem tetted meg! Nem ez volt az üzenet… Miért hazudtál nekik? Tudniuk kell!” Felöltözött, megvolt a reggeli rutin, de a hangok nem szűntek meg. Szívverése szaporább lett, nyugtalanság vett erőt rajta. Fel-alá járkált, aztán hirtelen döntött. Hangosan mondta ki:
Gyerünk! Még helyrehozhatod. Még ott vannak… Nyomás!!! –
És már rá is fordult az ösvényre. Szíve úgy kalapált, mintha randira menne.
Szinte feltépte a menedékház ajtaját. Körülnézett, de nem látta őket. A pulthoz ment, kérdezősködni kezdett.
– Már elmentek. – mondta kurtán és flegmán a pultos csaj, miközben egykedvűen törölgette a poharakat.
– Hogyhogy elmentek?! Nekem azt mondták, csak délután mennek tovább Vízaknára!
– Hááát… Változott a terv… – flegmázott tovább a lány.
– Talán… talán előkerült a társuk? Azért mentek el előbb? –
– Hááát, én azt honnan tudjam? Nem vagyok a mamájuk! Kérdezz valaki… –
de András már nem figyelt rá. A lány háta mögött ismerős képek jelentek meg a TV képernyőjén: egy helikopter körözött a Fogaras hegyei fölött, aztán lassan ereszkedni kezdett. András felismerte a helyet.
– Adj hangot a tévére! – szólt a lányra.
– Tessék?! Talán kérlek, vagy valami…
– ADJ HANGOT ARRA A KURVA TÉVÉRE!!!
A lány szava elakadt, már fordult is a készülékhez. Az adás élőben ment, a tudósító a helyszínről jelentkezett:
#…. annak a fiatal túrázónak a holttestét, akit kirándulók találtak meg a Podragu menedékháztól körülbelül másfél kilométerre. Úgy tudjuk, a harminckét éves Szántó Tamás egy hét fős társaság tagjaként indult egy 50 kilométeres túrára a Fogarasban, de néhány napja levált a csapatról és külön úton indult vissza a Bilea-tavi alaptáborba. A rendőrség egyelőre nem tud magyarázatot adni arra, hogy miként került a férfi az ellenkező irányban fekvő Podragu-menedékház közelébe. A helyszínelők annyit meg tudtak állapítani, hogy a fiatalember halálát valószínűleg a mintegy 30 méteres magasságból való zuhanás következtében szerzett súlyos sérülések okozták, körülbelül két-három nappal ezelőtt. Stúdió. További híreink:…. #
András bénultan állt a pult mellett, tekintete a képernyőre meredt, de már nem látta azt – elméjében kutakodott, képzelete a naptárat lapozta:
“… Melyik nap volt? Két napja, vagy három napja hívott… Kettő… Nem, három… A fenébe! Már minden összefolyik…”
Ekkor nyílt a szálló bejárati ajtaja és hangos dobbantásokkal – a havat verték le bakancsukról – belépett két hegyimentő. Egyenesen a pulthoz mentek.
Két forró grogot, lécci, jó sok rummal…. – szólt az egyik a pultoslánynak. Csendesek voltak a jól látható fáradtságtól. Ruhájuk koszos, hajuk izzadt és csapzott. Megvárták, amíg megkapják az italokat, szótlanul belekortyoltak néhányat, csak aztán kezdtek el lassan beszélgetni.
– Én ezt sosem fogom megszokni… Pedig ez nem az első volt, nem is a második… –
– Nem baj, pajtás… Bár, nem tudom, mi a jobb: ha megszokja, az ember, vagy ha nem… –
András akaratlanul is hallgatta őket.
– Reméltem, hogy az idei húzós nyár után már nem lesz több eset… Erre tessék… –
Lassan felfogta: ezek a srácok hozhatták le Tamás testét a hegyről…
– Ne haragudjatok… Ti hoztátok le?
– Igen… – válaszolt a magasabbik. – Délelőtt valamivel fél kilenc előtt riasztottak minket. A srácot kirándulók találták meg, ők szóltak be nekünk, mi meg
mentünk… Megvártak minket, semmihez nem nyúltak, így jó képeket sikerült átadni a miliciának… Aztán lehoztuk a Podragu-házig, ott már le tudott szállni érte a helikopter… Szomorú eset… De melyik nem az… Még ha tiszteled is a hegyet, akkor is bármikor elvihet… Ez van… Bocsáss meg, pajtás, de mi lelépünk. Húzós volt ez a nap. Isten áldjon! – fejezte be a beszámolót a férfi és társával együtt a kijárat felé indult.
– Várjatok, csak még egy kérdés!
A két férfi fáradtan megfordult és kérdőn Andrásra nézett.
– Volt nála rádió vagy telefon? –
Kelletlenül, fáradtan jött a válasz:
– Igen, volt…
– Csak azért kérdezem, mert… azt hiszem… közvetlenül a halála előtt hívhatott fel…
A magas hegyimentő mélyet sóhajtott.
– Arról ugyan nem. Egy ócska kínai vacak volt… 50 méteren túl már nem vesz, nem ad… Na, ég áldjon… Ne emészd magad, egyszer minket is szólít a hegy és akkor menni kell…
András nem tudott megszólalni. Úgy érezte, végképp elvesztette a fonalat. Olyan gondolatok kezdték befészkelni magukat a tudatába, melyekkel nem akart szembenézni, melyekben nem akart hinni. Maradék mentális energiáit próbálta arra használni, hogy minden tapasztalata ellenére valami racionális magyarázatot találjon a napokban történt eseményekre. Végül egyetlen dolog maradt, amibe kapaszkodni tudott: nyilvánvaló hallucináció. Fáradtság, oxigénhiány, a folytonos magány – igyekezett minél több érvet felsorakoztatni önmaga meggyőzésére. Egy idő után már ez is fárasztotta, lassan elengedte az érvek görcsösen szorongatott képzeletbeli fonalát és a mélyből a felszínre rúgta magát. A tévében már az utolsó híreket mondták be, lassan közeledett az időjárásjelentés ideje, gondolta, azt még megvárja a hazaút előtt. Addig is kért egy rumot. Ekkor mondták be a hírt:
#… Világszerte több rádiócsillagászati obszervatóriumból jelentették, hogy két nappal ezelőtt különös rádiójeleket fogtak a világűrből. Az elemzések során feltűnt, hogy a jelek struktúrája hasonló ahhoz, mint amit a Földön akkor észlelnek, amikor rádióhullámok segítségével kommunikálunk egymással, azaz telefonálunk vagy rádió adó-vevő készüléket használunk. A furcsa sugárzás jelzéseit, bár egyértelműen beszédre hasonlítottak, eddig nem sikerült megfejteni. Az viszont kiderült, hogy a jelforrás nem is volt olyan messze tőlünk, ugyanis az adás a Holdról jött. A szakemberek ezért feltételezik, hogy pusztán valamelyik telekommunikációs műhold pályamódosulásából fakadó visszaverődés okozhatta a jelenséget, amely különösen a Déli-Kárpátokban volt igen tisztán észlelhető. #
Nem várta meg az időjárásjelentést. Úgy érezte, hogy a bár levegője kezd megtelni sűrű, fojtogató és sötét párákkal, amit már nem tud tovább elviselni. Ki kell innen menni, ki a friss levegőre, minél messzebb innen és minél magasabbra. A rumot otthagyva sarkonfordult és köszönés nélkül távozott, engedve, hogy az ajtó magától becsapódjon mögötte. Nekiindult a hegynek, mint aki egy óriással készül birokra kelni. Csak egyet akart – feljutni a legközelebbi csúcsra, hogy elmondhassa: legyőztelek, te szörnyeteg…
Vadul mászott. Elszántan, fájdalommal és lepattanó körmökkel nem törődve. Minden lélegzetvétel olyan volt, mintha ízzó gázokat lélegezne. Az út egyre meredekebb lett, a sziklák egyre élesebbek. Már a majdnem függőleges falat ostromolta. Olyan helyekre űzte, küzdötte fel magát, ahová mások csak komoly felszereléssel merészkednének. Semmi nem érdekelte, csak az a pont, ahonnan már nincs tovább hova mászni. Ahonnan elérheti az eget, ha kinyújtja a kezét. És amikor már nem méregette, hogy vajon még hány méter van vissza, Jámbor András egyszer csak fent állt a Negoj tetején, a “tagadás” hegyén, a Fogaras legmagasabb csúcsán…
Légzése lassan a normális ritmusra csendesedett és a fiatalember tágranyílt szemei szomjasan itták be az alatta elterülő világ fényeit.
“Hát megtörtént… Legyőztelek…” – e gondolatokkal kereste magában az elégedettséget, a békét, a megnyugvást… de nem találta. Keserűséget érzett, melynek feltörő hullámai végképp elmosták kezdődő dölyfösségének partvonalait. Csalódottan, lemondóan elkezdett leereszkedni a hegyről és egykedvűen nyugtázta, hogy újra vele van hű útitársa – a nagykabátként lelkére terülő szomorúság.
3.
Ideje hazamenni… Lassan haladt, már nem volt meg benne az a tűz, ami felrepítette a csúcsra. Most érezte, mennyire fáradt. Ötven méterrel a csúcs alatt észrevett egy viszonylag szélesebb párkányt, ott jó lesz megpihenni egy kicsit. Óvatosan mászott, de így is hamar elérte kiszemelt célját. Végre leülhetett, hátát a hideg kőnek támasztotta – jólesett. Enyhítette a lázát. Először a messzeségbe révedt, elnézte a lent zöldellő völgyeket és a szemközti, távoli gerinceket, aztán lassan közvetlen környezetére terelődött a figyelme. Ahogy ült a párkányon, tekintete balra tévedt – lenézett maga mellé. Ekkor látta meg a magányos havasi gyopárt… Lenyűgözte ez az egyszerű, bolyhos, fehér, szinte csenevész kis növény, amely ott nő, ahol már fűszálat sem látni. Ilonka kedvence volt, mindig ezt kért tőle, mikor hazavárta. A végtelen kitartás, az ínségben is megmaradás, a lehetetlenben is lehetséges és a mindent túlélő szeretet jelképe volt ez a kis virág. És Andrásnak Ilonkát is jelentette, ezért a szomorúság virága is.
András lassan lehajolt a kicsiny virághoz, szemeit behunyta és egy könnyű csókhoz formálta ajkait.
“Szeretlek, Ilonkám, örökké…”
Abban a pillanatban, amikor ajkai a szirmokhoz értek, a feje fölött messze fönn egy hang robbant bele a csendbe. Egy éles csattanás, mintha túlfeszített gitárhúr pattant volna el, majd tompa, pergő robajok követték, melyek villámgyorsan közeledtek. A kőzápor közvetlenül mellette zúgott el és ő úgy maradt, lehajolva, nézve, ahogy a kövek hullanak a mélységbe. A legnagyobb szikladarab, amely odafönt a hegyről lepattant, legalább ötven kilós lehetett és pontosan ott száguldott el, ahol András feje lett volna, ha nem hajol le… A kőtömb olyan dühvel száguldott lefelé, mint egy meteorit. Aztán a robbanás hangjai lassan elültek és a világban csend lett… csak Andrásban visszhangzott tovább…
“… ne felejts el lehajolni…” – kúszott elő lelke mélyéről egy emlék, melyről már nem is tudta, honnan való. Nem tudta, de elfogadta és ösztönösen szótfogadott.
Sorra pattantak fel a nehéz pántok a lelkén, elemi erővel tört fel belőle a zokogás, tisztán, világosan álltak elé annak az estének az emlékei, amikor a rádió megszólalt és tisztán csengett Tamás minden szava is, melyeket végre nem csak megértett, hanem teljes szívével el is hitt.
– Bocsáss meg! Bocsáss meg nekem, kérlek, bocsáss meeeg!
Jámbor András, a hegyi mentő úgy bőgött, olyan hevesen és őszintén mint utoljára gyermekként… És ahogy fogyott könnyeinek mindent tisztára mosó áradata, úgy lett a szíve egyre könnyebb, lelke egyre szabadabb. Minden a helyére került. András tisztuló, ragyogó tekintettel nézett szét maga körül. Egy csepp a könnyei közül, mint apró gyémánt csillant meg a havasi gyopár szirmán. A lenyugvó Nap olyan színekbe öltöztette a látóhatárt, mintha Csontváry Kosztka Tivadar festette volna meg ezt a hatalmas vásznat. András gyönyörködve és boldogan nézte a világot. Végül felnézett a Holdra. Még sohasem látta ilyen tündöklően szépnek, mint ebben a percben a Negoj csúcsa felett.
“Hát, így csináltad, igaz, Tamás? Ez a titkod… Semmi sem az, mint aminek látszik… Nincs halál!”
És Jámbor András hosszú évek után először, teli tüdőből, önfeledten kacagni kezdett.
– Megértettem! Tudom, hogy hallasz, tudom, hogy látsz, hogy mind ott vagytok és bevártok, és tudom, hogy együtt megyünk majd tovább! Szeretlek benneteket! Ha eljön az idő, ott leszek! Köszönök mindent! – és mosolyogva, könnyű léptekkel és könnyű szívvel hazafelé vette az irányt.
Burkus és Mackó csillogó szemekkel, megilletődve vártak rá a lépcsőn. Áhítattal néztek gazdájukra, aki – kutyaskálával mérve – végtelenül hosszú idő után végre hazatért. A hűséges ebek ezúttal nem ugrálták össze, csak csendesen bújtak oda hozzá, aki leült melléjük és átölelve őket gyengéden simogatta meleg bundájukat. A házba, jogos tulajdonosként visszaköltözött a boldogság. A férfi lassan felállt és bement a szobába, a két puha árnyék hangtalanul követte. A könyvespolchoz lépett és a könyvek közül kivette a Csontváry Emlékkönyvet… Néhány percig csak némán, szeretettel nézte a borítón az átható tekintetet.
“Hát… Mit szólsz mindehhez, Mester?” – gondolta, majd felütötte a könyvet. Mosolyogva, békével telt szívvel olvasta a sorokat:
“Ismerem az utat, amerre mennem kell.
Ismerem a szellemi hatalmat, világteremtő energiát, mellyel számolnom kell;
semmi kétség, hogy egy még legjobb világrészbe kerülünk,
és kiapaszthatatlan szépségekben gyönyörködünk.”
*Folyóiratunk ezen rovatában olvasóink kapnak lehetőséget, hogy írásaikat megoszthassák a világgal. Ha szeretnéd, hogy a te írásod legyen a következő küldd el munkádat e-mailben, ami majd elbírálásra kerül a lektorok által.
Kasza Laura
Bestiarium Vetus-sorozat
/linóleummetszet/
Szörny
Fenrir
Medusa
Cerberus
Laelaps & Teumessai Róka
Kaleidoszkóp 