Tartalom:
Líra:
– A füredi kikötőben
– Vers arról, hogy lehetnél a telefonom háttérképe
– Magyarország legismertebb életművészének
– Fürdőbomba helyett
– rab ötletek jegyzéke
– Bőr és pixelek
– kör
– a
– Az élet halálos masinájának
– A Kertész passiója
– Ez a művészet
– Hullás
– Lappang
Próza:
– Útifilozófia III.
– Akit megcsókolt a nap ( 8. fejezet – Gyerekek és felnőttek )
– Megfagyott kép
– Vihar
– Waltzer
Figyelő:
– Testamentum
Képzőművészet:
Att Cowatch
Axorthum
Kézdi Silvia
Líra:
Filotás Karina
A füredi kikötőben
A füredi kikötőben állt egy vitorlás.
Ott várt téged minden este.
A hullámok csobbanva haltak el,
a betonhoz vágott testük visszahullott
az anyaméhükbe.
Percenként az órájára nézett.
Tovább pusztultak a vizek a hajó
fatestén. Elnyomták a szívrepedést.
Azt ígérted, eljössz.
Halat is fogott.
Új hálót készített, azzal halászta ki.
Keményített lepedőn terített,
úgy megszeretett.
Mondott szavaidon csüngött,
nem is aludt el.
Másnap az esküvői harangra kelt.
Látta a fehér ruhád.
Éjszaka a könnyeitől
mosta el a partot a Balaton.
Sorra kaptak szelet a vitorlások.
Azóta se volt akkora vihar.
Ismeretlenül ismer téged a főutca is már.
Kiül hozzánk a macskaköre.
Minden nap ugyanazt meséli.
Századjára is.
Minden nap ugyanazt hallgatjuk.
Századjára is.
Igazán elmehettél volna.
Lágy Kornél
Vers arról, hogy lehetnél a telefonom háttérképe
Hajnali kettő.
Párat pöfékel
a vietnámi instant leves.
Mint hamutartóban
a friss cigarettacsikk.
Csirkés
-azt írja.
Nem látott ez soha
igazi csirkét.
Arra gondoltam, lehetnél
a telefonom háttérképe.
Elküldve 2:14
Gombafelhő közepén
ködlámpa.
Semmit nem ér.
Akár egyből visszavonhatnám.
Nem villával kellett
volna elkezdenem.
Már késő.
Nem mosok el
még egy kanalat is.
A végét kiiszom.
Túlfűszerett utóíz.
Amúgy írtam neked két új verset.
Az egyikben egy macska vagy,
a másikban homokvárat építünk.
Elküldve 2:31
Közben a szomszéd
szobában azeriek.
Ellipszist alkotó
ágy lécek.
Bəli, bəli, bəli.
Azt hazudtad alszol.
Én magamnak,
hogy éhes vagyok.
Aratás utáni táblán
egyedüli búzakalász.
Várom,
hogy visszagyere értem.
Nyitott ablak.
Csak a csönd
tört darabjai
másznak be
a szúnyogháló alatt.
Félresikerült utolsó korty.
Földre cseppent egy zsírfolt.
Új moppot kell vennem.
Múlt hetek
fekete gennyei csüngenek
a pamutszálakon.
Köztük vagy te is.
Én a felmosóvízzel
már lefolytam.
Szerintem lefekszem.
Aludj jól!
Látta 3:43
Magyarország legismertebb életművészének
Az úr maga a bohém.
Dunán jár,
faragottvégű botjával.
Erre még a halak is
felébrednek.
Kifli vagy zsemle?
-kérdezem.
A kifli íve
köldökzsinóromra emlékeztet.
Kapocs a máter és én közöttem.
Zsemle.
A türkiz minden
árnyalata.
Körömlakkba mártott
nyakkendő.
Ecset helyett.
Reneszánsza van
az álművészetnek.
Frankenstein doktora.
Az Utolsó vacsora
él
és
virul.
Nagy már a nyáj,
elhiszi ő is:
lassan kitűnik.
Birkák közé
a juhászkutyától
eltanulva ugatni,
nem nehéz.
Fürdőbomba helyett
Fűszál végéről
elrugaszkodott csepp.
Így voltál te is
az erkélyen.
Kész ugrani
az ismeretlenbe.
Vagyis a szomszéd
Corsajának
panorámatetőjébe.
Mai napig odaparkol.
Ilyenkor még más
zuhanyzó táljába mostam
a szorongásaimat.
Neked kádad van.
Így nálad
már egyszerre tudunk
egymás múltjában
megmártózni.
Ezt is fürdőbomba helyett
mesélted.
Axorthum
Az alvilág kürtje
/ tollrajz – papír (A4) /
Tóth Julcsi
rab ötletek jegyzéke
szavaim
amik soha ki nem fakadnak.
soha el nem apadnak,
bárcsak néhanapján
elrohadna mind..
kétségbeesetten sírt a lelke,
nem ez nem könny
-mondta.
csupán üveggolyó
a szem,
s te tükör,
ha
te vagy világa.
Bőr és pixelek
félelmek századai ocsúdnak fel
büszke gyengeség
ha benn tudod tartani
magadban aki vagy
kör
sokan nem veszik észre
nagy űr tátong közted és az ablak közt
lehet
megfagyott csontok közé születtél
lehet
a nyers ajkak elharapnak
lehet
hogy csak tévedés
a halál volt az első
mert törvény a szem
ha félárva vagy
és barátom
egy tökéletlen körben
tej neked a sivatag minden pora
a
fél-jártamban minden egyenesebbnek tűnik. a görbék vonalak
a körök pontok
a papír majdnem fém
a hegedű árnyéka zongora
a mosoly harag, a megfelelő emberekkel
a szín fények játéka
a szél lehelet.
Az élet halálos masinájának
Mily magány simogatja a félelem omladozó hegyeit könnyeket facsar ki
ámuldozó harcosok húsát kaszabolja
ezerre és százezerre
Ó te trágyadomb! Zuhatagot hoztál
fejére a világnak kézzel arccal reszkető
áldozatokat puff puff durr durr
hallgatásba merülő egyensúly ha készen
állsz a halálra eljön vagy nem jön a szende sáros piros hó nyelvedet sósba mártogatja mondj holnapot északra tavaszt délre
Zsugorodó fázisban ciklámen a türkiz
hasba fúrt dárda hegedűvel sétáló futóbolondokat szabadítasz fel hogy
legyen igazság szerteszét huss
szerteszét hess
kimegy bemegy
bemegy kimegy
döf szúr emel
puff puff durr durr
Haláltáborokat hordasz szíved lelked
egybemossa a Balaton sapkája
kérdező helyenként megáll egy italra
várva ovális alakba hajolsz vagy kalitkába zárt csodát nézel lézengsz kellllllllemetlen
gyi lk os vagy barátom határon innen és túl szántod a becsvágy és belső harag fejszéjét még végül egy porszemben találod
Hatalmak játszmáiban késztetés hogy figyelmen kívül van a szabály minden eshetőség veszély vágy szenvedély orkánja tombolható kristálytiszta üvegeken vezeted le hadd fájjon mikor szép de mégsem gyönyörű mikor jó de mégsem ember az erő
puff puff durr durr
csatt
hasad az elme
csatt
hasadsz barátom
csatt
a múltbeli csecsemő szájának éhínségét utódod emészti
féreg és kés karcol hátamba egy jelet
miszerint a hiány saját sötétje önmagának
nekem s
a puskapornak
Att Cowatch
Egy tánc a zongorán
/ olaj – vászon (45 x 65 cm) /
Katona Kati
A Kertész passiója
Százezer virág nyílik ajkadon,
mily szerencse,
hogy pont kertésznek születtem!
Hogy barna szemeidet,
mint boldogságtól-termékeny talajt
naphosszat művelhetem.
Százezer virágod közül
kedvencem a tulipán.
Arra emlékeztet, mikor
egy váratlan délután
bekopogtattál a szívem
régi, kopott ajtaján.
Attól a naptól kezdve tudtam:
örök kertészednek fogadtál,
ajkadon nyíló százezer virág
egyetlen védőszentjének.
Hisz ameddig én élek, míg
testemet el nem nyeli a föld,
s számat
el nem önti a halálos méreg,
amíg a lelkem búcsút nem int
a föld színének:
én addig a pillanatig őrzöm
rendületlenül
százezer virágod százezer lelkét,
s hordozom ajkamon csókod,
mint szerelmünk súlyos, örök,
letehetetlen keresztjét.
Ez a művészet
Az örökkévalóság nem
a csillagokban,
a szavakban,
a tettekben,
hanem abban az
egy szem
ezüstpapiros
szaloncukorban van,
ami még április végén is
az asztalon lévő zöld
kör alakú tálka
alján csücsül.
A buszmegálló pedig
egyáltalán nem a buszoké,
hanem a benne álló embereké.
A végtelen, ciklikus,
váratlan, tudatos
találkozásoké.
Micsoda tárgyművészet!
Kézdi Silvia
Nyugalom
/ Akril, feszített vászon 50×70 cm /
Kézdi Silvia
Színek
/ Akril, feszített vászon 50×70 cm /
Hajdú Lilla Réka
Hullás
Valójában mindig a halálra készült, kezdve kiskorától, már vele született, a meghalás vágyával, hogy amikor bejöttek hozzá megnézni minden rendben van-e, akkor úgy tett a ‘kiságyban’, mintha aludna, pedig ébren kellett volna lennie – “gondolták”. Addig szorította össze szemhéjait, olyan mélyre, mígnem elpattant az ér a szemében. Sürgősségire vitték azonnal, megállapították, hogy ez még, most természetes ilyen korban, majd később fokozatosan enyhülni fog. Azonban nem csillapodott le ez a megszokott állapot, egyfajta függőségé vált benne a folytonos életvesztés. Később már ott tartott, hogy nem adott jelet annak, hogy ő benne van valami szokatlan, hogy igazából eltévedt, nem kellett volna napvilágra jönnie, elkóborolt a lelke egy élő alakba. Fokozatosan arra összpontosított, hogy magától, semmiféle eszköz nélkül jusson el oda, ahol azelőtt volt, azaz a végtelenbe, a semmibe, hogy csak keringjen lelke, szabadon mozoghasson a Tejútrendszerben, a Csillagok, a Nap, a Bolygók között. Végül búcsúlevelet hagyott, melyben az állt, hogy mostantól az Univerzummal fog együtt élni, befogadták őt, itt végre otthonra lelt, benne. Felment egy obszervatórium legmagasabb pontjára, a legfényesebb éjszakán és örökre egyesült velük a végtelenbe szállva.
Lappang
Akkor nem tudtam, hogy miért ide jövök tisztítószerért, persze ezt csak utóbb tudtam meg, amikor szavaim kiperegtek, ott botladoztak előtted, miként a fagyasztók tövében álltunk.
Azon gondolkodtam, hogy a kezedben lévő hal milyen fajta, hány kg lehetett, mielőtt levadászták, és léket vájtak belé.
Egyáltalán miféle ember az ilyen, és honnan származik az a hal?..
Vagyis, hogy ki képes erre, felboncolják, apró sejtjeit belemerítik a fertőtlenítőbe, addig pucolják, amíg a vér ki nem alvad belőle. Majd a piacról elviszik az üzletbe, s egy módosabb családnak a házvezetője ebédre megsüti.
Leültetik a kisgyermeket az asztalhoz, a kezébe egy kiskanalat tuszkolnak, azonban ő nem akar enni, tovább fokozzák a helyzetet, a torka felé tartják az evőeszközt. Ő majd eljátssza, hogy megette a tetemet. Kipattan a nyelőcsövén egy darabka, átszúrt szálkák szegeződtek neki, a kiskanál medre megtelik vérrel.
Meddig tart kipumpálni teljesen egy emberi testben levő vérkört? Milyen módszerekkel tehetik meg ezt?
Akadnak talán erre önkéntes vállalkozó szellemek, akiknek ily könnyű, belemászni egyikbe, s másikba. A puszta látványa már örömet okoz nekik, hogy tudják, megfogják kapni ezt az érzést, a bénító, de egyben felüdítő kutatást más testtájában.
De van, hogy valaki akaratán kívül esik bele ebbe, motoszkálni kezd benne az az őrjítő vágy, hogy ő láthasson másba, vackot rakjon benne.
Axorthum
Depresszív megfigyelés alatt
/ tollrajz – papír (A4) /
Próza:
Forray Péter
Útifilozófia
III.
Amikor először kezdtem el írni ezt a fejezetet, minél részletesebben le szerettem volna írni a városkát, hogy ti is – akik ezt a szerény irományt olvassátok – át tudjátok élni, amit én átéltem. Végig járhassátok velem azokat szűk, kanyargós utcákat. Aztán amikor többszöri próbálkozás után sem sikerült papírra vetnem a látottakat, rájöttem, hogy nem ez az én feladatom. Nem vagyok festő, ezért a pillanatot megörökíteni olykor nehezemre esik. Amelynek szépsége sokszor elveszik a gondolatok zavaros forgatagában. Az új környezet pedig termékeny táptalaja a gondolatoknak. Ebben a rövid fejezetben egy olyan epizódját emelném ki a hétköznapjainknak, amely igen mély nyomot hagyott bennem.
Késő délután lehetett, amikor elindultam fel, egy, a mögöttünk magasodó domb tetején álló templomhoz. Úgy döntöttem, majd ott töltöm az időmet sötétedésig, olvasással és meditációval. Mindamellett, hogy nem a keresztény tanokat követem, mégis úgy gondolom, hogy vallástól függetlenül a templomok szent helyek, amelyek kiválóak arra, hogy valaki a transzcendensen elmélkedjen. Van valami felemelő abban, amikor egy olyan helyen töltöm az időmet, amelyet azzal a szándékkal emeltek fel, hogy tisztelegjenek valami olyasmi előtt, ami túlmutat az anyagi világ határain. A materiális világon belül próbáljuk megérteni az anti-materiálist. Az anyagon túli – nevezzük Istennek – mivel meg nem teremtetett, így el sem pusztulhat, mindig létezett és létezni is fog. Természeténél fogva időtlen, és végtelen számú formában nyilvánulhat meg. Így megérteni legegyszerűbben úgy vagyunk képesek, ha az anyag határain belül próbáljuk értelmezni különböző formáit, más és más aspektusból vizsgálva az Ő végtelen energiáit. Különböző tradíciók, különbözőféleképpen értelmezik ezeket a jellemvonásokat. Minden ember megtalálhatja a boldogságot az Úrban, hiszen minden Ő tőle származik, végtelen energiáinak eredménye. Számomra Isten személyként való értelmezése, hozta el a “kívánt hatást”. Egy olyan formájában kezdtem hinni, aki képes táncolni, énekelni és kegyelmes szeretetével áraszt el engem. Azonban nem állítom, hogy csakis a perszonalista vonal a megfelelő, nem szeretném lealacsonyítani az imperszonalista nézeteket vallókat sem, úgy gondolom, mindkettő oldal teljesértékű odaadással képes szolgálni Istent, csak más és más utakon járva. De valójában nem is erről szerettem volna beszámolni. A gondolatok zavaros forgataga…
Éppen felfelé tartottam az úton, amikor az egyik házból megszólított egy idős asszony. Ennyi idő elteltével már nehéz felidézni, hogy hogyan is nézett ki – ugyanis ezt a bejegyzést hónapokkal az utazás után írom – azonban van egy dolog, amit sohasem felejtek el. Azt a megvénült arcot és azokat a szemeket, melyek megfáradva ugyan, mégis reménnyel telve meredtek rám. Valami furcsa, időn túli ragyogás áradt belőle. Mintha egyenest a lelkét pillanthattam volna meg. Beszédét képtelen voltam megérteni, hiszen nem beszélek görögül, így próbáltam angolul elnézést kérni és távozni, de nem jártam sikerrel. Tehát úgy döntöttem megtisztelem azzal, hogy – bár nem értem mit mond – mégis végig hallgatom. A hangja monoton volt, mesélt valamiről, ami hozzám elért azonban nem volt más, mint szín tiszta magány és fájdalom. Bár nem értettem, mit mond, azonban képes voltam átélni a szenvedésének egy kicsiny szeletét, melyet azok a meggyötört szemek átengedtek számomra. Az idő végül mindannyiunk eléri – gondoltam. Felemészti a testet és elhomályosítja az elmét.
Ez a rendkívüli találkozás megmutatta számomra, hogy mennyire is törékeny a mi földi testünk és akármennyire is vigyázunk rá és ápoljuk, a vég elkerülhetetlen, hiszen ami megteremtetett, végül el is pusztul. Ez az anyagi világ legfőbb törvénye.
Végül eljutottam a templomhoz, ami eredeti célom volt és sikerült is olvassak pár sort, azonban képtelen voltam kiverni a fejemből azt az arcot. Melynek vonásai az idővel elhomályosodtak, azonban tekintete belevésődött az emlékeimbe, ami örökké figyelmeztetésül szolgál majd önnön halandóságomra.
Axorthum
Láss az elméddel
/ tollrajz – papír (A4) /
Bandicz Bálint Barnabás
Akit megcsókolt a nap
8. fejezet
Gyerekek és felnőttek
Nem adtam jelét, de borzasztóan zavart, hogy kizökkentettek a Béke parkbéli álomból. Ráadásul egy ilyen hülyeséggel. Komolyan kezdtem azt hinni, hogy Zacsi talán szerelmes belém, hogy ennyiszer hívat magához. Ráadásul most már több mint egy hónapja nem hiányoztam… mi a fenét akar tőlem ezúttal? Azt kétlem, hogy a ma reggeli késésem miatt fárasztja magát. Meg nem is hiszem, hogy ma reggel, egy bizonyos ihletett pillanatban találta ki a mondandóját… nem, nem az a típus. Inkább az a fajta, aki már tegnap jól összerakta fejben milyen rendkívül intellektuális és meghatározó bölcselettel látja el Zalánt, a kisfiút. Megszállottan vágyik mások elismerésére… amivel nincs is semmi baj különben. De miért pont az enyémre mikor annyi szerencsésebb lehetőség kínálkozik ebben a remek iskolában? Az ég szerelmére… hát sosem lehet nyugtom az emberektől? És ha már itt tartunk, még hozzám képest is rendkívül szarul alakul ez a hétfői nap. Sosem lesz vége a szopásnak, sosem fogynak el a váratlan fordulatok? Ilyen és ehhez hasonló, teljességgel céltalan és kaotikus gondolatmenetek lettek úrrá rajtam. Füstölögtem magamban, mint egy idióta. De – és ezt nem győzöm hangsúlyozni – ebből egy szikrányit sem lehetett látni kívülről. Ha az ember az oroszlán barlangjában tölti az életét, megtanulja tudatosan irányítani a metakommunikációs eszköztárát. Nem csak szóban, de a gesztusok nyelvén is néma vagyok többnyire. Nem mindig sikerül tartanom magam ehhez a jótékony hallgatáshoz persze, még van hova fejlődnöm. De hát előttem az élet, nem igaz? Ennél nyomasztóbbat el sem tudok képzelni.
Mikor MPT végzett a mondandójával, gyorsan kirohant és egyből levettem, hogy ez is része a játszmának. Fontos, hogy ki távozik legelőbb… meg se állj a célvonalig! Különben meg nem számít. Ez a nap is véget ér, jobb lesz tehát elébe menni. Ne húzzuk halasszuk, ha a ragtapaszt lassan veszed le csak jobban fáj… rántsd le egy határozott mozdulattal!
Ebben a szellemben indultam el az igazgatói iroda felé. Ehhez fel kellett mennem az első emeletre, majd a portánál jobbra fordulva beléptem a titkársághoz vezető folyosó ajtaján. Ez egy szűk, L alakú folyosó, jobbra egy kanapé a várakozók számára, azzal átellenben pedig a falon tablók egy rakás régi és új évfolyamból. Egy válogatás, ha úgy vesszük. Kismilliószor volt alkalmam az összeset áttanulmányozni és töviről hegyire végig vizslatni. Nyilván azért, mert nem volt jobb dolgom a nagy várakozás közben. Ilyen alkalmakkor gyakran eltűnődtem azon, vajon szándékosan váratnak-e engem kivétel nélkül minden alkalommal… Minimum tíz percig, de olykor tovább is. Valahogy nehezemre esik elhinni, hogy a mélyen tisztelt igazgató úr mindig olyan fenemód elfoglalt lenne… legalábbis, ha az, akkor furcsa, hogy minden második héten behívat magához terápiázni egy kicsit. A kiskirály. Még soha nem volt, hogy ő maga hívjon el személyesen, telefonon vagy üzenetben.. De hát ki is vagyok én, hogy ilyesmit kérjek nem igaz? Habár az eddigi találkáink számából és gyakoriságából ítélve mégis csak elég fontos lehetek, vagy nem? Na hagyjuk is itt abba a mellébeszélést. Szándékosan várat a marhája. Ez egészen nyilvánvaló. Nagy hatásszünet az előadásban, rögtön a cím felolvasása után. Azt reméli, hogy amíg ott várok majd rámszakad a felelősségem terhe és hatalmába kerít a reveláció… De miről is kellene szóljon a felismerés? Csak nem arról, hogy az igazgató őfaszkalapsága milyen remek ember, amiért a sok teendője és elintéznivalója ellenére fogadja szerény személyemet? Ó, a játszmák, azok a rohadt, nyomorult, kisstílű játszmák… Valaki adjon egy jegyet, csak oda, ami kivezet az emberiség szociális normarendszerének útvesztőjéből… Láttam a műsort és nem nyerte el a tetszésem. Kérem vissza a jegy árát, vagy legalább a nagykapukat nyissák ki, hogy kimehessek rágyújtani…
És az is gyakran megfordult a fejemben, hogy a tablók is szándékosan vannak épp így elhelyezve. Csak egy ülőhely van, és annak az oldalán nincs a falon semmi. Az üzenet világos. Ülj le az egyetlen helyre, amit adunk és gondolkodj a vétkeiden, vedd számba bűneid lajstromát… és közben tekinteted szegezd a rendszer aranyos kisdiákjainak orcájára, akik veled ellentétben tudták, hogyan viselkedjenek. Ez a Játszma ezt üzeni: Ezek a mi szabályaink. Te betartod őket. Nincs más, életképes variáció. Nyomasztó, nem igaz? Így múlik el a világ dicsősége.
A folyosó bal oldalán van két ajtó, másik kettő az L alak végén, ezek mind a titkársághoz tartoznak. A sarokban, a folyosó végén van egy ötödik szoba is, ott az igazgatói iroda található. Jellemző, hogy nem ott kell bekopognom, hogy jelezzem, hogy megérkeztem, hanem a titkárságra kell beszólnom, és onnan megy majd át valaki tájékoztatni Zacsi őméltóságát. Erre már nem is fecsérlek újabb eszmefuttatást… tudjátok úgyis mit mondanék. A lényeg, hogy egy faszkalap.
Be is jelentkeztem, mint rendesen, aztán leültem a kanapéra jobb oldalt és bámultam a tablókat ahogy azt kell. Pár percen belül visszajött az a titkársági dolgozó, akinek szóltam és közölte, hogy az igazgató úr most nagyon elfoglalt, de igyekszik gyorsan végezni, addig várjam meg itt türelmesen. Meg azt is mondta, hogy Zacsi kifejezetten kérte, hogy ne menjek el, hanem itt, helyben várakozzak. Biccentéssel jeleztem a megadást, a fegyverletételt, de kár volt, mert a hölgy, aki az imént tájékoztatott, már sietett is vissza a dolgára. Elfoglalt az is, úgy látszik. Nagyon szerencsésnek kellene éreznem magam, hogy ilyen kitüntető figyelemmel bánnak velem, a sok teendőjük ellenére. Dicsőség az Úrnak, ámen. Hogy rohadnátok meg másnapra mindannyian…
Bámultam azokat a hülye tablókat. A titkárság folyosóján túl nagy a hangzavar ahhoz, hogy nyugiban elmélázhasson az ember… Nyomtatók és vég nélküli körmölés zaja. Az a Cseh Tamás dal jutott eszembe, tudjátok… “Zátonyra futott élet. Mi dolgom ezzel?” Azt éreztem, hogy folyamatosan és megállíthatatlanul süllyedek, egyre mélyebbre a kanapé ülésének belsejébe. Pedig amilyen bóvli szar, nem rugalmas az semennyire, csak én éreztem úgy. Mintha rámnehezedett volna az a sok gépies alapzaj és fontoskodó ügyintézés… és egyszeriben arra eszméltem, hogy iszonyatosan fáradtnak érzem magam.
Nektek könnyű, csak hallgatjátok ezt a sok baromságot, amit mesélek és nem kell átélnetek. Nem azt mondom és nem is mondtam soha, hogy én vagyok a legszerencsétlenebb ember a világon. Talán azt hittétek, hogy a kamaszos hév ezt hiteti velem… de nem. Távolról sem. Tudom én, hogy mindez csak apró kellemetlenségek sorozata és egyik sem a világ vége. Külön-külön pláne, de ha egyben nézzük, még akkor sem. Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy tízből kilencszer önhibámból szenvedek. Hogy az idióta, elcseszett gondolkodásmódom és viselkedésem miatt érzem magam ilyen nyomorultul. Önsorsrontás. Ez a jó szó. És épp eleget korholom magam azért, mert még ilyen kevés terhet sem bírok cipelni… hogy nem vagyok képes felülemelkedni ezeken a picsányi apróságokon. Az osztályommal nem jövök ki jól és úgy általában más szemmel nézem a világot… és ez a másokétól nagyban elkülönböző látásmód determinálja az alaphangulatom…és talán még a sorsom is. Innen ered az örökös búvalbaszottságom. Mindezzel tökéletesen tisztában vagyok, akár hiszitek, akár nem. És mégis… nem tudok nem szenvedni. Az én szememben valahogy az egész világ egy óriási szemétdomb… néhány kivételtől eltekintve, mint amilyen például a művészet és annak elemi ereje. Az eszme, ami gyönyörű a szememben. De az anyag… hogy mondjam, hogy megértsétek? Örökös harcban állok önmagammal. Nagyon-nagyon, tényleg kurvára igyekszem megváltozni, és hálásnak lenni mindenért, ami nekem megadatott. De amint azt láthatjátok, még nem jutottam el ide. És ezért természetesen haragszom magamra, sőt mi több, megvetem a kisszerű, alantas gondolkodásmódomat… Aztán a folyamat elölről kezdődik, mert olyan, mint a saját farkába harapó kígyó, vagy ahogy Weöres mondta: “Kiterjedéstelen. És mivel kezdettelen, így tehát végtelen.” Én persze nem vagyok sem író, sem költő vagy vátesz, aki mindezt szavakba tudná önteni. Csak azt mondom, hogy bár az én apró, jelentéktelen, szaros kis életem ehhez a jelentéktelenséghez mért problémákkal van tele, mindez nem határozza meg a szenvedés mértékét, amit átélek. A fenébe is, nagyon szenvedek… de ti ezt úgysem érthetitek. Senki nem értheti. És emiatt állok örökös harcban önmagammal és egy ilyen csata csak vereséggel végződhet. És olykor… nem mindig, csak ritkán, szinte a legvéletlenszerűbb pillanatokban – átadom magam az elemi erejű szomorúságnak mert elfogyott az erőm, ami ahhoz kell, hogy a víz felett maradjak. És ilyenkor mindig nagyon, nagyon elfáradok és vigasztalannak érzem magam. Egy ilyen pillanatot éltem át akkor, a titkárság folyosóján, a kanapé ülésének mélyébe süppedve.
És azokban a pillanatokban egy különös, de annál meghatározóbb gondolatsor vert bennem gyökeret. Először csak egy kérdés formájában: Hát milyen világ ez? Aztán egyből, megszakítás nélkül: Miért nem szólt senki, hogy itt így mennek a dolgok? A szüleim, a könyvek, amiket olvastam és az a sok ostoba vagy épp fennkölt, de mindig egy rugóra járó film is mind azt mondták, hogy ha az élet nehéz is, attól még élni érdemes. Mind hazudtatok, jól mondom? Kampányszöveg volt ez is, még a hangzása is dallamos… élni érdemes. De közben csak ennyi az egész, ugye? Jól sejtem, hogy nem lesz több soha? Egy lobbanás és semmi több. Ennyi az élet. Mégis milyen világ ez?
Az a legérdekesebb az egészben, hogy minden, amit itt leírok olyan esemény, amit úgy érzem, hogy magam mögött hagytam. Pedig nem volt rég az egész… alig több mint egy hete. De már elmondtam, hogy nem vagyok az a fajta, aki hosszan elemzi önmagát…letettem magamról, régebben, mint hinnétek. Így hát könnyen felejtek és semmi nem él meg bennem sokáig.
De ez az egy dolog, ez a kis apróság… ez még most is bennem van. Sokat gondolkoztam az egészen akkor és azóta is. Bár nem érzem magam a szerves részének, mégis szeretném megérteni a világ működését. Mindig ilyen volt? Vagy idővel változott ilyenné? Tudjátok mit mondott Márai… “Most ők jönnek. A rútak. A tehetségtelenek.” Valóban így lenne? Végülis lehet benne valami… Azok a hülye képregényfilmek jutottak eszembe és hogy a szuperhősnek mindig van egy szupergonosz ellentéte, mert ők csak így, párban értelmezhetők. Egyedül, a másik nélkül egyik sem érne semmit, mint ahogy a fény és az árnyék is ugyanannak az érmének színe és fonákja. Ha elfogadjuk alapvetésként, hogy a teremtés céllal bír, akkor minden elrendelt – ami van, volt és lesz, és az egész létezés, óriási, egyetemes valójában egy irányba tart… Ha elfogadjuk ezt az alapvetést, akkor minden és mindenki elhelyeződik valamilyen viszonyrendszerben, mint a fény és árnyék kettőssége vagy az élet és halál körforgása. Mindennek két végpont között kell mozognia… az ember…az ember a kettősségben rekedt. A kétségben, mondhatni. Én nyomorult vagyok. Apró és örömtelen. Nem vagyok képes ehhez a világhoz alkalmazkodni… én vagyok az egyik végpont. A képességtelenség, a belső üresség a helyiértékem… hátha van egy ellenkező szélsőség…? Valaki, aki mindig otthon van, bármerre járjon, mert az élet benne kicsírázik és nem pedig elsorvad, mint énbennem… Ha egy ilyen ember létezne, akkor úgy nevezhetnénk…hm, nos igen…a tökéletes ellentétem.
Tudom, hogy nyakatekert az egész és bárcsak jobban elmondhatnám, de ennyire vagyok képes és még én sem értem egészen. Nem is tudom mi lelt, mert mindig is megvetettem a filozófiát…talán mert sosem volt elég időm és nyugalmam csak úgy céltalanul elmélkedni, bele a vakvilágba. De mindegy. Csak néha ébred fel bennem a vágy, hogy megértsem mi miért van úgy ahogy. Talán nekem is le kéne ülnöm egy fa alá pár napig, mint a Buddhának, hogy megértsek egy s mást…bár akkor egészen biztos, hogy kibasznának a suliból, úgyhogy ezt egyelőre elnapolom. Egyébként nem jutottam túl messzire ezekben a zavaros gondolatmenetekben, mert közben, nagyjából negyed órányi várakozás után, Zacsi méltóztatott megjelenni és behívott az irodájába. Örültem, hogy végre túleshetek ezen.
Az iroda berendezése fantáziátlan és nyomasztó volt a számomra mindig is. Bár ez utóbbi benyomás lehet, hogy csak idővel alakult ki bennem, ahogy egyre gyakrabban jártam oda, nem tudom. Középen egy apró üvegasztal, az ilyet szokás dohányzóasztalkának hívni, de Zacsi ki is nyírna, ha ezt egyszer hangosan kimondanám. Egy ilyen elit iskola elit vezetője nem dohányzik és pláne nem tart az irodájában dohányzóasztalt. Van még a sarokban egy íróasztal székkel, bal oldalt egy könyvespolc, valamint egy kanapé az asztalka egyik oldalán és egy fotel a másikon. Kitaláljátok melyik oldalra ültem?
Miután Zacsi és én is helyet foglaltunk, lassanként kezdett visszatérni belém az élet és sikerült felülkerekednem a fáradtságon, ami úgy elöntött még az imént. Miután kezet ráztunk szertartásosan, Zacsi minden átmenet nélkül kezdte fújni a maga mondókáját.
– Nos, örülök, hogy a tanár úr elengedte, reméltem, hogy lesz alkalmunk a mai nap folyamán összeülni kicsit. Ami azt illeti, már tegnap megfordult a dolog a fejemben… – Ismerlek, mint a rossz pénzt, gondoltam. Engem te nem tudsz meglepni. – Hallottam egyébiránt, hogy késett ma reggel és ez nagyon elszomorít. Abban bíztam, hogy a beszélgetéseinknek lesz némi… hatása Önre, hogy úgy mondjam. Nehéz helyzetben is vagyok ezzel kapcsolatban, mert mikor itt jár nálam, mindig biztosra veszem, hogy célba ért az üzenet, amit megpróbálok közölni Önnel, mégis… Ne haragudjon, hogy ezt a kifejezést használom, de mintha az egyik fülén be, a másikon kimenne, amiket mondok időnként… És ez rendkívül elkeserítő a számomra. Én meg vagyok győződve, részben a beszélgetéseinkre, részben a tanárai elmondására alapozva, hogy Ön rendkívül intelligens, érzékeny és jólelkű fiatalember, aki sokkal többre lenne képes, mint amit végül is produkál itt minálunk, cirka másfél éve, jól mondom? De ezeket már úgyis tudja, ezért inkább nem szaporítom a szót feleslegesen, mindketten elfoglaltak vagyunk… A tárgyra térek. Nézze, Zalán, én már jó ideje tartom a hátam Ön miatt. Beláthatja, hogy ez messze több mint amit a legtöbb diákunkért megteszek, nos igen… és mindezt azért, mert nagy bizalmam van magában! De most egyenes és egyértelmű szeretnék lenni ezügyben. Fel kell nőnie ehhez az én bizalmamhoz Zalán, vagy kénytelenek leszünk elválni egymástól. Tisztában vagyok vele, hogy az utóbbi időben nem hiányzott… ez a mai késés pedig nem jelentős kihágás… azonban a jegyei rémesek, ezt nyilván Ön is tudja. Talán számított is ezügyben erre a beszélgetésre kettőnk között. Őszinte leszek magával: természetesen az év hátralévő részében a lehető legnagyobb mértékben vissza fogja szorítani a hiányzásokat… de ez nem lesz elég. Az év végéig kap időt Zalán, szívlelje meg amit most mondok. Javítson a jegyein, vagy el kell válnunk egymástól. A problémás ügyeire való tekintettel, amik az utóbbi cirka másfél évben voltak… nos, hadd fogalmazzak a lehető legegyértelműbben. Nem lesz lehetősége pótvizsgára, Zalán. És a kettesekkel sem fogok megelégedni, számítson erre is. Most biztos azt gondolja, hogy túl szigorú vagyok, de az én dolgom kihozni az Önben rejlő potenciált. A felnőttek dolga a példamutatás, a gyerekeké, hogy tiszteljék és becsüljék az idősebbeket. A dolgok természetes rendjéhez tartozik, hogy nekünk felnőtteknek az élet sokszor nem csak játék és nevetés… és a mi dolgunk erre a gyerekeket is felkészíteni. Kellemetlen kötelesség ez nekünk. Egy szó, mint száz – csak magamat tudom ismételni: Nőjön fel a bizalmamhoz, Zalán!
Ennyi volt az egész szöveg, amit előadott, aztán épp ahogy elkezdte, mindenféle átmenet nélkül még hozzátette:
– Van kérdése?
Rohadtul dühös voltam. Nem az ultimátum miatt, sem pedig a nyilvánvaló igazságtalanság miatt, amivel körítette, ezeket pont leszartam. A hangnem dühített. Bár Zalánnak hív, el is mondta vagy negyvennyolcszor, hogy Zalán így, Zalán úgy, azért ez is csak egy kisfiúnak néz… Rohadt fasszopó banda, csak erre tudtam gondolni. Nem sokon múlt, hogy a képébe is vágjam. Azt éreztem, hogy meg tudnék veszni a dühtől. És az még csak a dolog egyik része, hogy nem mondhatom ki amire tényleg gondolok, de még ki sem mutathatom a valódi érzelmeim, a szavainak a valós, rám gyakorolt hatását… Hazudni kell, hazudni, hazudni, mindig csak hazudni… Nem sokon múlt, hogy csak úgy, szavak nélkül, artikulálatlanul a képébe ordítsak annak a rohadt fasznak… de visszafogtam magam, erőnek erejével. Arcizmom se rezdült mindeközben.
– Nincs.
Ezzel felálltam és indulni készültem.
– Zalán… – várakozó, majdhogynem incselkedő hangnemben szólított meg. – Adjuk meg egymásnak a kellő tiszteletet. Tehát még egyszer: Van kérdése? – egyből rájöttem mit hiányol a kis huncut.
– Nincs kérdésem, igazgató úr. – Egy kicsit megnyomtam a megszólítást, de nem tűnt fel neki.
– Pompás. – mondta, azzal összecsapta a tenyerét nagy vidáman, felpattant és már hátat is fordított nekem. Az asztalához ment, játékos és ruganyos léptekkel sietett oda. Naná, hogy nekem szerepelt. Hátat fordítva, mint egy mellékesen odavetette még:
– Akkor sok szerencsét, Zalán! A legjobbakat! – és azzal végzett részéről. Továbbra is háttal állt nekem. Egy ideig, pár másodpercig még bámultam őt és mivel nem figyelt, végre kiengedhettem egy keveset a bennem rekedt haragból. Csak a szemem szórta a villámokat, de kicsit ettől is megkönnyebbültem. Aztán elindultam az ajtó felé és közben próbáltam megnyugtatni magam. Ez van, itt így mennek a dolgok. Nem te vagy az első és nem is az utolsó, akit megbaszott a rendszer és az út szélén hagyott. Nem újdonság, hogy nekem nem terem babér.
Nagyjából bele is nyugodtam a dologba, mire az ajtóhoz értem. De váratlanul, épp, amikor már a kilincsért nyúltam, eltörött bennem valami és az egész gondolatmenetet kivágtam a picsába az agyamból és teljesen máshogy kezdtem el látni a dolgokat. Furcsa, hogy az ember gondolkodása mennyire önellentmondásos… hirtelen teljesen más színben tűnt fel előttem minden, mint azt ezt megelőző néhány másodpercben. A bennem élő kisfiú felrúgta az asztalt és követelte, hogy hallgattassék meg a másik fél is, a kurva életbe. Végül is ember vagyok, még ha csak egy kisfiú, akkor is nem?! Itt nekem is van szavam, és ha nem tetszik akkor dögölj meg te hülye, kapuzárási pánikban szenvedő, infantilis vén fasz!
Vettem egy nagy levegőt és kifújtam. Aztán elengedtem a kilincset és visszafordultam.
– Igazgató úr…
– Hm? – Továbbra sem fordult meg, csak érdektelenül rendezgette a papírjait az asztalán.
– Mondhatnék én is valamit? – Erre abbahagyta, amit csinált, megfordult, az asztalának dőlt, keresztbe tette a lábait és a két kezét zsebre vágta. Biztos valami filmben látta, hogy így csinálják a fiatalok. Ahogy néztem őt akkor a tűzpiros dorkójában ahogy erejét megfeszítve játssza az eszét nekem, pont nekem, hirtelen minden haragom szertefoszlott. Aprónak láttam őt és végtelenül szánalmasnak.
– Persze Zalán, hallgatlak. – Nem ültem le se én, se ő. Ahogy ott álltam a szoba egyik felében az ajtó előtt, ő a másikban az asztalának dőlve, mintha valami elbaszott spagettiwestern hősei lettünk volna, párbajra készen. Higgadt voltam. Nem akadoztam mialatt elmondtam a magamét és nem kellett gondolkodnom egyszer sem a folytatáson.
– Tudja, hogy miért nem szeretnek a gyerekek a felnőttekkel beszélni? Hogy miért nem találnak a különböző generációk utat egymáshoz? Mert a felnőttek készpénznek veszik, hogy kiérdemelték a gyerekek bizalmát. Egymás közt a felnőttek és a gyerekek is arra figyelnek és azt becsülik meg a leginkább, aki kiérdemelte a tiszteletüket. A gyerekek tisztában vannak vele, hogy a kapcsolatok ilyen jellegű dinamikája nem az életkor függvénye… de mire felnőnek, sokan elfelejtik. És egyszer sem jut már eszükbe, soha többé. Ezek a bizonyos felnőttek úgy passzolnak minket, gyerekeket egyik kézről a másikra, mintha valami gumilabdák lennénk, vagy egyszerűen csak megoldásra váró problémák. Gondolom nem látszik az elefántcsonttornyból, hogy nekünk is van életünk. Csak érdekességképp, ezek a bizonyos felnőttek – szigorúan elméleti alapon – azért veszik készpénznek a gyerekek tiszteletét, amit elméletben őirántuk tanúsítanak, mert így könnyebb a kis lelküknek. A dominancia az erőszak egy fajtája… és az erőszak a gyávák végső menedéke, ugyebár. Namármost, az igazán érdekes kérdés, hogy miért könnyebb ezeknek a bizonyos felnőtteknek az erőszakot választani, ahelyett, hogy tényleges teljesítménnyel, valódi tisztelettel és kedvességgel kiérdemeljék a bizalmunkat? Ön mit gondol? Ne fáradjon, a kérdés retorikai jelleggel bír. Szerintem azért, mert tudják ők is legbelül – ezek a bizonyos felnőttek – hogy nem érdemesek a gyerekek bizalmára. Tudják, hogy nem lennének képesek elnyerni azt. És azt is tudják, hogy ha nem fojtják belé a szót, egy gyerek mindig őszinte lesz. Egyszerű, esetenként naiv és infantilis, de mindig őszinte, méghozzá korlátok nélkül. A gyerek lesz mindig, aki kimondja, ha a király meztelen. De a király, hogy ezt megelőzze, nem felöltözik, hanem agyonnyomja a gyereket a felsőbbrendűségével. Mindezt csak érdekességképp mondom. A minap jutott eszembe. Élveztem a mai beszélgetést, ismételjük meg valamikor, igazgató úr. A viszontlátásra! – Mire idáig jutottam, Zacsinak összefutott a szemöldöke, de nem mérges lett, hanem inkább egyre jobban összement amíg hallgatott. Ezzel mázlim volt mert ha lennének tökei, ott helyben kirúgott volna. De szerencsére nem voltak azelőtt sem és most sem nőttek ki hirtelen. Épp elkezdett volna szabadkozni, de nem hallgattam végig.
– Valamit félreérthetett Zalán, én nem úgy…
– Majd máskor folytatjuk, igazgató úr, most sietnem kell, hogy még elérjem a harmadik órámat. Nem lenne jó ha hiányoznék, nem igaz? Nos, akkor viszlát, igazgató úr! A legjobbakat!
Azzal kiléptem és a lehető legudvariasabban csuktam be az ajtót magam mögött. Azt hihetnéd, hogy éreztem valami elégtétel féleséget akkor, de nem volt bennem semmi egyáltalán. Üres voltam. A “Tökéletes ellentétem” járt a fejemben. Ő vajon hogyan intézte volna ezt a helyzetet, már ha persze létezik egyáltalán? Mondjuk ez hülyeség mert kezdjük azzal eleve, hogy ő soha nem kerülne ilyen helyzetbe. Ettől begurultam. Hát akkor bekaphatja ő is a Zacsival együtt. Azzal lezártam magamban a dolgot.
(Folytatása következik, a szerk.)
Att Cowatch
Hormonzavarok
/ olaj – farostlemez (44 x 83 cm) /
Feil Gréta
Megfagyott kép
Időnként felforrósodik a levegő köztünk. Azt hittem, hogy a fagyasztóládába zárjuk az érzelmeket. Azt hittem, ha újra táncolni kezdek, nem te fogsz eszembe jutni minden lépésem előtt és után. S most egyszerre nem értem magam. Veled vagyok újra önmagam, pedig nem is ismerlek. Álmaimban láttalak csupán és mégis. Most itt állsz előttem és azt kéred, öleljelek szorosan. Vegyem át a ritmusod. A mozdulataid. Az érzéseid. És én megteszem. Újra és újra, mert (valami számomra érthetetlen oknál fogva) magadhoz láncoltál az első pillanatban.
Miért?
Néha elkalandozik a figyelmem és láthatóan a tiéd is. Ahogy elveszek a szemeidben, megszűnik a világ. Csak mi ketten vagyunk ott. Az a pillanat. Az a mozdulat. Az az érzés.
Aljas játékot űz velünk az élet.
Vihar
Elszublimál a szívem amikor látja milyen világban élünk. Az autocorrect jobban tudja, mit akarsz írni, mert az ékezetekkel elszaladnának értékes pillanatok. Az aggódással napok, sőt évek mennek el, de az más.
Az agyunk valami furcsa okból összeköttetésben áll a gyomorral és a szívvel. Gyorsabban dobog, szúr, feszít. Kibírhatatlannak tűnnek ilyenkor a napok. Mint ez a mai. Mi van velem? A tegnapi borzalmas estét nem tudom megemészteni? Vagy azt, hogy rámnehezedik a világ súlya, és hiába van gyenge és törékeny csontozatom, akkor is tartanom kell?
Sokszor magamat is elég megtartani a viharban.
Kézdi Silvia
Mélyből
/ Akril, feszített vászon 30×40 cm /
Waltzer
Szögre akasztott tánccipők sírnak még egy utolsó fájdalmas waltzerért.
Sötétben hagyott szerelmek kérdik: “Ez ennyi volt?”
Két taknyos papírzsebkendő között keresem a pillanatot, amely még nem múlhatott el. Vagy mégis? Észrevétlenül szaladtál el mellettem, miközben nem volt időm annyit kiáltani, hogy maradj?
Ilyen egyszerűen bonyolult egy lezárás?
Att Cowatch
Alfa
/ ceruza – papír (A4) /
Figyelő*:
Imre Karin Anett
Testamentum
Halandók szállnak a vízsodrással
szemben, hogy végül sorban tolongjanak
élet-jegyekért az olümposzi mindenhatók előtt,
ám háromszemű Küklópszok állják
útjukat, mert az emberek azt hitték:
felülmúlhatatlanok.
Lebeg az emberiség az ősleves
maradékában, görcsösen kapaszkodik
az embertelen mélybe:
sűrű érdektelenségbe.
A megváltó messiást várja a nép,
az ajtót kapargatva könyörögnek a
kegyetlenül kegyes istenek lelkéhez.
Válasz nincs.
Sötétség.
Aztán megjelenik a fény, mert igenis
van még Nap, van még Hold, léteznek
pozitív rezgésű, nem-generált
valós dolgok, létezik lélek
s annak párhuzamos idősíkján isteni lét.
Van emberi érzés. Feloldódni kíván a vész,
csörömpölve csúsznak le a bilincsek,
lesz kijárat, lesz fény, újból értelmet
nyer emberi bőrben harcolni,
mert van, amiért.
Van újból szerelem, kapcsolat, kötődés,
behálózza az ember az istenek szülőföldjét,
s vív magával harcot, hódít hegygerincet,
erdőt, vizet, s az istenek alázkodva
bújnak el a földbe,
mert most az emberek élnek
aranykort.
Att Cowatch
Benned…
/ tusrajz – papír (A4) /
Dufek Mária
Húsvét vigiliája
Belehelyezett engem a fénybe,
Mennyei Jeruzsálemnek szépe.
Csodálatos kupolái alatt
enyém a legédesebb falat.
Uramnak kenyere és kelyhe
szenvedéseim pille pelyhe.
Emitt zafír, amott márványtenger,
és millióknak éneke zeng fel.
A sírban nem maradt, feltámadott,
mint ígérte, árván nem hagyott.
Beolvasztva ég, Föld viaszát,
zeng a kozmosz és a harsonák.
Lobog a méheknek szorgos műve,
földi virágok mind egybeszőve.
Ne legyen a teremtésben semmi,
mely nem az ég Urát igenli.
Alfa, Omega, kezdet és vég,
tömjént éget ma a mindenség.
*Folyóiratunk ezen rovatában olvasóink kapnak lehetőséget, hogy írásaikat megoszthassák a világgal. Ha szeretnéd, hogy a te írásod legyen a következő küldd el munkádat e-mailben, ami majd elbírálásra kerül a lektorok által.
Kaleidoszkóp 